A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-11-25 / 48. szám
meleg szeretete, a barátok közelsége, és — mivel tulajdonképpen vadászaton vagyok — a vadászat leglényegesebb eredménye, a sikerélmény. De be kell látnom, balga dolog vadászsikerekről álmodozni, amikor még mindig teljesen bizonytalan, hogy fogok-e egyáltalán vadászni. Mintha születésnapi köszöntőmnek szánták volna, a mongol rádió magyar zenét sugároz. Táncdalok után felhangzik a „Csínom Palkó, csínom Jankó" ismert dallama. „Nosza, rajta ..." Nosza, Gyurka, pattanj fel, tégy valami hasznosat, mert a végén még beleragadsz a fotelbe. Ha jobbat nem tudsz, menj legalább sétálni. Egy nyugtalanul kémlelő pillantás az ablakon keresztül: beborult az ég. talán odalesz a szép idő is. De rövidesen derül a hangulatom, oda a ború. mert váratlanul belép hozzám Mogo és már küllemével is sokat elárul. Öltöny helyett csizmanadrág feszül a combjára, csámpás löcslábán kitaposott csizma lötyög. Mosolyogva nógat, hogy cihelödjek gyorsan, kerített egy autót, amig az enyémet megcsinálják, azzal megyünk marálszarvasra vadászni. S én ezt az aranyos embert mertem gondolatban megbántani! A maral a jávorszarvas után Ázsia legnagyobb szarvasa. Mongolián kívül Szibériában és Kína egyes vidékein is előfordul. A bika testhossza eléri a 250 centimétert, testsúlya pedig közel 400 kg is lehet. Élőhelye az erdős hegyvidék és mivel ilyenek csak Észak-Mongóliában vannak, mert a maral agancsa szintén a mutatós és kívánatos vadásztrófeák kategóriájába tartozik. Egy tipikus maralagancs rendszerint közepesen sötét színezésű, tömör és vaskos, egy-egy oldalon legtöbbször 6—7 ágú a szár. Az alulról számított negyedik, az úgynevezett „maral-ág” a legfejlettebb az egész agancson, amelynek szára csaknem kivétel nélkül végálló villában fejeződik be. A gíméhez hasonló koronás agancs is előfordul maralfejen. de nagyon ritkán. Az agancssúty erősebb bikáknál eléri a 15—17 kilogrammot, de ismeretesek súlyosabb maralagancsok is. Én persze, beérném egy tízkilóssal is. Néhány perc alatt összekapkodtam az első vadászatra már korábban kikészített holmimat, leszaladtam a lépcsőn a ház elé, és ott várt a meglepetés. Egy „valódi" autó helyett egy Noé által átmentett özönvíz előtti tragacs ajtaját nyitják ki előttem. Mogo látja megütközésemet, szabadkozni kezd, hogy az én autómat még nem tudták megjavítani, más autót meg nem tudott keríteni. Mondom neki, hogy „nyicsevo". az a lényeg, hogy végre elindulhatunk. Csak célhoz is érjünk majd ezzel az autóval. A házigazda jókedvűen villantja rám sárgás fogait és fogadkozik, hogy nem lesz baj a kocsival. S ha mégis baj történne, mire van a két lábunk? — s hangos hahotában tör ki. Némi üggyel-bajjal minden -poggyászunk belefért az autóba és annak a tetejére. Fémesen csikorogva, csattogva-kelepelve felzúgott a motor. Végre elindultunk. De jó érzés! S még jobb volna már ott lenni a fővárostól mintegy kétszáz kilométerre elterülő erdőségben, mert akkor már nem nyugtalanítana az a kérdés, hogy eljutunk-e ezzel a gyanúsan „brungó" motorral a vadászat helyszínére. (Folytatjuk) Búcsú Páll Miklóstól A szlovákiai magyar irodalom nevében Turczel Lajos búcsúztatta Páll Miklós költőt, akit csak néhány idős fővárosi magyar s három-négy iró ismert. Most, hogy már nincs közöttünk, nyomát is betakarja az idő, csak a régi-régi antológiákban bukkan föl egy-egy verse, s mint a gordonkahúrról leszakadt dallam, halkan sír az olvasó szivében. Páll Miklós szobalevegöhöz, tolószékhez kötött ember volt, még gyermekkorában mozgásképtelenné vált. Hűséges és önfeláldozó felesége gondozta közel ötven esztendeig, megosztva a költővel a hétköznapok szürkeségét. Nagy része van abban, hogy Páll Miklós 87 évet ért meg elesettségében is viszonylag egészségesen. Úgy emlékszem, harminc éve ismerkedtem meg a költővel. Telefonon hivott fel s én meglátogattam, majd barátságot kötöttünk. Később megismerkedett Ozsvald Árpáddal és Turczel Lajossal is. Nem tudok róla, hogy más írók is meglátogatták volna. A fiatalok meg azt sem tudják, élt-e valaha. Pedig az első köztársaságban sokat publikált, sőt a Szlovák Állam idején is. Turczel Lajos említette, hogy még lapot is alapított Hajnal címmel. Úgy tudom, könyvkereskedőnek is tölcsapott. Verseket, elbeszéléseket, riportokat, tárcákat írt, sok lapnak volt a munkatársa. Úton címmel verseskötete látott napvilágot 1929-ben. Szerzője volt két Toldy Kör-füzetnek, szerepelt antológiákban. Ott a neve a Sziklay Ferenc által szerkesztett, 1926-ban kiadott hazai magyar költők antológiájában is. Sziklay így jellemzi Páll Miklós verseit: „Halk hangú, édes-bús melódiák. Mintha varázsos éjjelen egy antik vitrin »Alt-Wien« porcelán figurái kezdenének dalba. Üveg mögé zárt élet, törékeny, mint az emlék maga, mely hozzáfűződik." Akárhányszor látogattam meg Páll Miklóst, sohasem láttam mást az arcán, csak derűt. Gyermeki tisztaság és életöröm sugározta be az ósdi íróasztalnál gubbasztó poétát. Mindig könyvek és kéziratok között matatott s a látogatót kitörő örömmel fogadta. Furcsa, meghökkentő hangján elmúlt időkről mesélt, írók, művészek arcát villantotta fel. Közben a saját gyönyörűségére is, nagyokat kacagott. Jókedve tetőpontján szivarra gyújtott, gomolygó füstpamacsokat fújt a levegőbe. Ha a főpályaudvar környékén jártam, mindig arra gondoltam, mit csinálhat Miklós. Belé rögződött tudatomba, hogy a pályaudvar közelében egy kis szobában gunnyaszt a költö, régi idők tanúja, s az ablakon ki-kipillant a lüktető életre. Jó volt tudni, hogy ott is él egy közülünk való szegénylegény. Ha tudnék hinni a túlvilágban, most azt képzelném, ott ül Miklós az egyik felhöszigeten, s míg lábát lelógatva pöfékel szivarjából, derűsen nézi a földön futkározó embersereget. DÉNES GYÖRGY 15
