A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-11-25 / 48. szám
megoldás, elérkezik a pillanat, amikor összeomlik az ember csodálatosan megalkotott hadrendje. Itt jut eszembe Z. Dániel, akinek kórlapja szintén e riport anyaggyűjtése közben került a kezembe. Valamennyi kartonján, személyiséglapján, orvosi papírján piros tintával írva ez áll: Vigyázat, suicidiumveszély! A halandók nyelvén ez azt jelenti: jó lesz figyelni rá, mert könnyen követ el öngyilkosságot. Mi köze az öngyilkosságnak az alkoholizmushoz? Annyi, hogy mindkettő neurotikus, esetleg hiszteroid megnyilvánulásokra, személyiségzavarokra vezethető vissza, ezért nyilvánvaló az okozati összefüggés e két szomorú jelenség között. Egyébként a szakírók, a szociológusok, a hivatásos és amatör antialkoholisták már évtizedekkel ezelőtt föltérképezték Szlovákia alkoholista szubkultúráját; s azt nagyobbrészt a városok mukásnegyedeiben, elmaradt falvakban, novatermő vidékeken találták, régebben az a felfogás járta, hogy az úgynevezett jól szituált értelmiségi családokban csak elvétve található alkoholista. Ez a felfogás már jó ideje megingott, viszont az a hiedelem még ma is virul, hogy ezek a családok elrendezik maguk közt a família szégyenét, nem szorulnak a hatóságok segítségére, sőt kerülik azt. Én viszont ennek ellenkezőjére is tudok példát. Alkoholistákat kezelő ideggyógyászati klinikáink egyikén rövidke levelet mutattak nekem; „Az isten szerelmére — írja egy művészember ugyancsak értelmiségi édesapja a kezelőorvosoknak —, nehogy hazaengedjék a fiamat szabadságra, mert első útja a kocsmába vezet, a második hozzám pénzért, azután megint a kocsmába és végül a mentők, vagy a rendőrség fogja elszállítani." Tény, hogy akit alkoholelvonó kezelésre fognak, az indulatokat, tragédiákat, a delirium jegyeit hordozza magában. Az első napok a legkeményebbek, amikor az elvonás tüneteként a betegek egy része csak ténfereg, rogyadozik; a felszín alatt pedig valami olyasmi történik, mint amikor járni tanul az évekig ágyhoz kötött ember. A frusztráció ugyanis nem szűnt meg a beutalással. Sőt! Bővült: a szabadságban való korlátozottság, az élet józanul lepörgetett filmkockái, az egyén belekényszerítése az adott közösségbe, az itt-tartózkodás időtartamának bizonytalansága, az elbocsátás utáni beilleszkedéstől való félelem — megannyi újabb gát, amit jó lenne megkerülni. Persze, nem lehet. A sok bizonytalansági tényező mellett, egyet bizonyosan állítanak a szakemberek. Nevezetesen azt, hogy az alkoholizmus nem öröklött, hanem tanult életmód, pénzen vett betegség. Akárcsak a dohányzás. A szakorvosok egybehangzóan azt mondják: ha ez így van, akkor tanulással, no meg erős akarattal el is felejthető a régi élet és megtanítható az új. — Az alkoholizmus évtizedeken át férfibetegségnek számított, manapság azonban, sajnos, már sokkal összemosódottabb a határ a két nem iszákossági hajlama között — mondja a szakorvos: dr. Drahomíra Nejedlová. — A különbség csak a megítélésnél kezdődik. A szűkebb és tágabb környezet sokkal elnézőbb az ivó férfival, mint a növel. Igaz, az előítéleteknek lehet pozitív hatása is, a nőket visszatarthatja az ivászattól. Manapság azonban már inkább az előítéletek negatív hatása érzékelhető. Az alkoholista nők nagy többsége zugivó. Nemcsak munkatársaik, családtagjaik előtt akarják titkolni, de önmaguknak sem vallják be. Ennek egyenes következménye, hogy nehéz őket felderíteni, gondozásba venni. Ráadásul a nők többsége huzamosabb ivás után, nemegyszer szinte a végső stádiumban kerül hozzánk, amikor már igazán nehéz segíteni rajtuk. A férfiaknál viszont gyakrabban lehet elkapni a kezdő szakaszt, amikor még van esélye a gyógyulásnak. — Miből áll az elvonókúra? — A kezelésnek van egy kialakult menete. A kúra többnyire egy teljes kivizsgálással kezdődik, és ha az alkoholistának van valami egyéb betegsége, azt meggyógyítjuk. Munkánkhoz tartozik az alkoholbetegséget előidéző okok feltárása, s ezzel párhuzamosan gyógyszeres, pszichés és foglalkozásterápiát folytatunk. Mi valóban úgy gondoljuk, hogy az ember lényegéhez hozzátartozik a tevékenység, az alkotóképesség. Ezért amennyire csak lehet, igyekszünk úgy tagolni betegeink napját, mintha nem is kórházban volnának. Arra törekszünk, hogy legyen idejük beszélgetésre, megfelelő szórakozásra. A különböző tevékenységek maguk is gyógyítanak: önbizalmat adnak, életkedvet és egyben mintát a gyógyítás utáni életvitelre. Nagyjából egy hónap, amíg a szervezet biológiailag felszabadul a krónikus mérgezettség állapotából; tíz-tizenkét hét pedig, amíg fizikailag és lelkileg is stabilizálódik. A különböző gyógyító eljárásokkal azt akarjuk elérni, hogy az alkoholista lássa be, hogy beteg; a társai és a mi segítségünkkel próbálja felismerni, mi okozta a betegséget, próbáljon visszatalálni a rendszeres és tevékeny életmódhoz. — A közvélemény épp az orvosokon szokta számonkérni a visszaesőket... — Többnyire oktalanul, mert gyógyítani senkit nem lehet akarata ellenére. Csak az gyógyítható, akiben sikerül fölébreszteni az együttműködés készségét, aki maga is gyógyulni akar. Ráadásul számonkérni mindig könnyebb, mint segítséget nyújtani valakinek! Pedig a gyógyult alkoholista mindig függ valakitől. Az első lépés: itt a kezem, kapaszkodj meg. Az alkoholizmus ezért nemcsak az egészségügy, hanem az egész társadalom ügye, hiszen ha az alkoholizmus és mindaz ami mögötte van népbetegség, akkor ezzel szembe kell szállni. El kellene érni például, hogy merjünk szólni egymásnak: itt van a küszöb. Nem titkolni, nem várni. Persze, ehhez meg kell változnia a közgondolkodásnak. Az elvonókúrák sikere jórészt épp az úgynevezett utógondozáson múlik. A köznapi alkoholdilemmák sokasága bizonyítja, hogy a doktornő áltál említett társadalmi és szociális terápiát még tanulnunk kell. Sokunknak. íme, egy példa, ami egyúttal adalék Éva szomorú „sztorijához" . .. Éva a kijózanítóban végződött balhé után, természetesen, már nem kaphatott szabadságot. Elsősorban saját érdekében. Polgári perének tárgyalására viszont elengedték, mert a házkezelőség nem volt hajlandó halasztást nyújtani neki háromhavi lakbérhátralékának törlesztésére; hanem annak azonnali, bírósági hatállyal érvényesített behajtását követelte. Az alperes, tehát Éva, az első tárgyalásra nem ment el, hanem sajátkezűig fogalmazott levélben s orvosi ajánlással a per felfüggesztését és befizetési kötelezettségének egy esztendőre tervezett elhalasztását kérte. A házkezelöség jogi képviselője nem hajlott a kompromisszumra, és a kereken ezer koronát jelentő összeg azonnali behajtását, ennek értelmében pedig a második tárgyalás időpontjának kitűzését követelte. Erre az alkalomra már el kellett engedni Évát. Ö azonban sem a lakásába, sem a bíróságra, sem az unokahúgánál nevelkedő kisfiához nem érkezett meg; de a gyógyintézetbe sem jött vissza. Kiadták ellene az országos körözést. (Vége) MIKLÓSI PÉTER 13