A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-11-25 / 48. szám

OLAJ ÜTÉS — TÖKMAGOLAJ A gazdasági-társadalmi átalakulások gyors üteme, a falvak szocializálódása törvénysze­rűen magával hozta az emberi életmód meg­változtatását. Mindez az önellátáson alapuló házi munka, a hajdani mesterségek és a háziipar háttérbe szorulását, átalakulását, il­letve megszűnését is előidézte. Ennek követ­keztében pedig bizonyos értelemben nyel­vünk szókészlete is szegényedett. Mindenek­előtt az aktív szókészletet érte nagyobb veszteség: szókincsünk egy részének jelen­tése homályosodéit el, megannyi fogalom­kör vált ismeretlenné. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy a kihaló mesterségeket, a régi munkafolyama­tokat s az egykori munkaeszközöket idősebb adatközlők elbeszélései alapján ismételten számbavegyük, lejegyezzük. Közkincsünket menthetjük meg ezáltal az enyészettől; nyel­vünket. önismeretünket tehetjük így tisztáb­bá. gazdagabbá. A régi munkafolyamatok közül legkoráb­ban az olajütés maradt el. A mesterséget az Ipoly menti falvak közül is különben csak Ipolybalogon művelték. Az olajütés mester­sége így szinte teljesen ismeretlen a fiata­labb nemzedék körében. A tökmagolajról is egyre kevesebbet hallani; előállításának módja pedig már-már a feledés homályába veszik. Az egykori mesterséget, illetve az olajütés munkamenetét Rados Imre (1895) ipolybalogi adatközlő elbeszélése alapján próbálom rekonstruálni. Az olaj alapanyaga a „marhatökbő"' (ta­ka rmánytökböl) nyert mag volt, melyet elő­ször kemencében vagy „rúrába"’ (a tűzhely sütőjében) szántottak. Ezt követte a törés. Esténként öten-hatan is összejöttek egy egy háznál, s a szárított tökmagot — akár a paprikát — „mázsárba'" (mozsárban) törték. Majd megszitálták azt, hogy a „haja" (héja) meg a lisztje „szétváljon", A tiszta lisztet vízzel összekeverték, s „fékovásszá" (fél ko­vásszá) gyúrták. A „fétésztaszerű pépet" ki­csit megpirították, hogy az olajnak is olyan íze legyen, mint a tökmagnak. Ezt követően a pépet „vászonyzsákocskába" tették, hogy préselésnél a nagy nyomáskor ne menjen az szét. Adatközlőm visszaemlékezése szerint Ipolybalogon az 1910-es években „sotótak” (préseltek) először olajat. Azelőtt valóban ütés útján nyerték azt. „Ollyan jó erős tökébe tették a tökmagpépet. Abba vöt eggy bemély­­lyedésféle, oszt eggy ékvei ütték benne a pépet" — mondta Rados Imre. Adatközlőin testvérbátyja. Rados József a századforduló elején saját szölőprésüket ala­kította át olajpréssé. A Magyar néprajz című kiadvány (Budapest, 1979) szerzői az olajü­­töket a malmok közé sorolják, melyeknek egyes változatait az egész nyelvterületen megtalálni. Az ipolybalogi olajprés az újabb keletű olajütök egyik változata lehetett. Rados József sajtolója annyiban különbö­zött a „rendes sotótó'" (közönséges préstől), hogy deszkaládáját, amelybe szölöpréselés­­kor a törkölyt helyezték, egy „vaskosaival" cserélték ki. Ezt „vaspácákval" fogatták kö­rül, hogy sajtoláskor kibírja az erős nyomást. A pépet a vasorsó csavarásával nyomták össze. Az orsószerü csavarra Rados József 3 méter átmérőjű vaskereket szerelt, amelyet gépészkovács készített el. Sajtoláskor a prés OROSZ ÉS SZOVJET KÖNYVEKRŐL „Jómagam jobbágyvilágban születtem, es szolgák közt nőttem fel, otthon házicselédek hadától körülvéve, aztán Péterváron, mint minden hozzám hasonló helyzetű ember, én is tartottam inast... az agglegény inasa annak akaratlan lakótársa, minden az orra előtt zajlik, kiveszi a részét titkaiból — ha vannak. Néhanapján kis papírszeletekre fel­jegyeztem a szolgáimról egy-két érdemleges dolgot... aztán a cédulákat fiókom mélyére süllyesztettem ... Amikor újra a kezembe kerültek, végigfutottam az inasportrékon, fel­idéztem arcukat, és elfogott a nevetés, pedig de sok bajt zúdított egyik-másik a fejemre, s válságos, sőt olykor — amint az olvasó látni fogja — kiszolgáltatott helyzetbe sodort en­gem ..." — A 175 éve született I. A. Gon­­csarov, az Oblomov világhírű szerzője, adta közre időskorában, 1888-ban ezzel a tájé­koztatással a családi levéltárban megőrzött feljegyzéseit: ragyogó jellemrajzait négy szolgájáról. Mind a négy portréban egy-egy típust, jellemet ismerhetünk meg, s közben az agglegény író életét is közelről láthatjuk a hol humoros, hol komor, ám mindig elfogu­latlan, pontos, élvezetes leírásokban. Az Európa Kiadó gondozásában „A letűnt század szolgái" címen megjelent könyv az író további három elbeszélését is tartalmazza. A négy Goncsarov-mü most jelent meg először magyar fordításban. Juris Lotman Puskinról irt kismonográfiáját is az Európa Kiadó adta ki (a Mérleg sorozat­ban). Az orosz irodalomtörténész és esztéta végigvezeti benne az olvasót ennek a költő­óriásnak életén és művén, érzékenyen hatol­va be személyiségének és sorsának mélyebb összetevőibe. Puskin élete, amelynek elég korán párbaj vetett véget, tele volt tündök­léssel és méginkább hányattatással. A rövid életidő s a viszontagságos sors ellenére Puskin a klasszikus orosz irodalom egyik legjelentősebb pályáját és művét valósította meg. Alkotásaiban egyesítette az orosz iro­dalom korábbi legjobb eredményeit, s ugyanakkor előre is mutatott, utat nyitott a további fejlődésnek. Puskin életének minden bajából építkezni tudott, újat alkotott: szám­űzték délre vagy Mihajlovszkojeba — s ő ott rátalál a népiségre; bolgyinói fogsága alatt pedig történeti műveit írja meg. Másokat valószínűleg összeroppantottak volna a ha­sonló viszontagságok, száműzetések. A kér­désre, miért hatottak Puskin költői fejlődésé­re jótékonyan, Lotman a következő magyará­zatot adja; „A kérdés nyitja az indivuduum aktivitása a környező világgal szemben. Pus­kin parancsolóan átformálja a világot, amely­be sorsa lehúzta, beleviszi a maga lelki gazdagságát, nem hagyja, hogy a közeg diadalt arasson felette. Lehetetlen rákény­szeríteni, hogy ne éljen, ahogy ö akar. Ezért derűsek életének nehéz periódusai... Dosz­tojevszkij ismert formulájának csak egy része érvényes rá: előfordult, hogy „megnyomorí­tották", de soha nem hagyta, hogy „mega­lázzák". „nem a rendes állásba' vöt", hanem oldalra döntötték és kimerevitették. Ipolybalogon ál­talában böjt előtt, februárban szoktak pré­selni. A prés kosarába általában egy „szaknyi" pépet tettek. Rados Imre becslése szerint a „szakk" „fé'kila" tökmaglisztböl készült pép volt. Ebből körülbelül másfél, két, két és fél liter olajat lehetett kipréselni. Ennek kapcsán érdemes odafigyelni a „szakk" szó tájnyelvi használatára. Az értelmező szótárban ezzel a szóval ilyen s ebben az értelemben nem találkozhatunk. Reguly Antal Palóc jegyzetei­ben előfordul ugyan a „szakk" szó, de ott „kendermag levest" jelöl. Az olaj préselését végző mester egyébként minden liter tökmagolaj után egy decilitert kapott. Övé maradt még a kisajtolt tökmag­­pép, azaz az olajpogácsa is. Ezt Balogon „keminy szakk"-nak nevezték. A pogácsa kiváló tápszer volt: sertésekkel, tehenekkel és lovakkal etették. A növényi eredetű olajat régen világításra használták. A repce-, tök-, makk- és később a napraforgóolaj adta a legszebb fényt. Ipolybalogon a tökmagból préselt olaj el­sősorban táplálékul szolgált. „Kiváló vöt belő­le ennyi" — említette Rados Imre adatközlő. „Mivel az olaj mindig folyékony vöt és nem szokott megalunnyi, kenyeret mártogattunk bele, oszt úgy ettük." A tökmagolajban ezenkívül „pampuskát" (fánkot) sütöttek, ősszel pedig a hordóská­posztára tettek belőle. Ipolybalogon egyéb­ként a böjti napokban csak ezzel az olajjal főztek vagy sütöttek. A községben a második világháború végé­ig préseltek olajat. A környező falvakból is hoztak az itteni mesterhez tökmagpépet prése Itetni. CSÁKY KÁROLY A harmadik birodalom megoldott talányai című munkáját két részben adta ki Lev Bezimenszkij; az 1933—1941 -es évekre vo­natkozó első rész tavaly jelent meg magyarul a budapesti Gondolat és az ungvári Kárpáti Kiadó közös gondozásában, az 1941 — 45-ös éveket felölelő második rész pedig az idén. Müve anyagát — amelyet dokumentu­mok, személyes megfigyelések és tapaszta­latok, a harmadik birodalom még élő vezető­ivel folytatott beszélgetései és különböző történeti munkák alapján állított össze a szerző — a hitleri birodalom és a második világháború döntő jelentőségű, mára már megoldott talánya köré csoportosítva dol­gozta fel. Bezimenszkij a háború alatt a Vörös Hadseregben szolgált, majd tolmács­ként részt vett a háborús bűnösök kihallgatá­sában, később bonni tudósító volt. Egyéb­ként ö maga így ír könyve bevezetőjében a maga „háborús életrajzá"-ról: „Hogyan ke­rültem én Bad Mondorfba, ebbe a luxembur­gi üdülövárosba, ahol 1945. június 16-án megtörtént a kihallgatás?... A háborús életrajzok különféleképpen kezdődnek. Az enyém abban a pillanatban kezdődött, ami­kor egy 1941 augusztusi reggelen a 6. műszaki tartalékezred katonáinak arcvonala előtt felcsendült a századparancsnok hang­ja: — Akik tudnak németül, tegyenek két lépést előre ... 1945. május elsejének haj­nalán teljesen szokatlan feladatot kellett tel­jesítenem: elolvastam, majd »blattról« fordí­tottam azt a Geobbels és Bormann aláírta levelet, amely hírül adta Hitler öngyilkossá­gát. Akinek fordítottam: Georgij Zsukov, a Szovjetunió marsallja ... Másfél hónap múl­va részt vettem abban az első szovjet nyo­mozóbizottságban, amely kihallgatta a né­met háborús főbűnösöket..." j,*.!» KINCSÜNK AZ/WímvHV LfLJ FONÁK HELYZET A múlt esztendő végén kutyát vásároltam. Pontosabban: egy (Vihar nevű) drótszőrű magyar vizsla boldog gazdája lettem. Egy alkalommal, a kutya sétáltatása közben, ta­lálkoztam rég nem látott barátommal, aki nagy szeretettel és megelégedéssel simo­gatta a szépen fejlődő, zsemlye színű jószá­got. A kutya farkcsóválva, bizalommal nyug­tázta az emberi kéz tapintását. Miután barátom felegyenesedett a va­dászeb simogatásából, megkérdezte: — Mondd, hol tartod a kutyát, csak nem a „csinzsákban" ? Még mielőtt érdemlegesen válaszolni tud­tam volna a feltett kérdésre, barátom negye­dikes-ötödikes formájú unokája közbevá­gott: — Nem „csinzsák" az nagyapa, hanem panelház — mondta a csillogó szemű fiú és némi fölényt, elégedettséget sugárzott a szeme, hogy „most aztán jól helyben hagyta­lak benneteket, ti okos öregek." — Tudom én azt, perszehogy „panelák", ne taníts te engem! — szólt a barátom kissé rendreutasítóan, mint aki úgy érzi, hogy mél­tóságában sértették meg, sőt tudását is megkérdőjelezik. Bizony, fonák helyzetbe kerültem, mivel nem akartam megsérteni öreg barátomat, aki esetünkben olyan szót használt (csin­­zsák-činžiak), amiről azt tudja, hogy nem helyes, de hazánkban, főleg a vegyes lakos­ságú vidékeken olyannyira elterjedt, hogy szinte kiszorította a magyar megfelelőjét, a „bérház" kifejezést. Viszont az unokát sem akartam megsérteni, leszólni, hogy a „panel­­ház" vagy „panellakás" inkább az épület anyagának, szerkezetének megjelölésére szolgál. De hogyan kezdjek nyelvi vitába, előadásba egy tízéves gyerekkel és korosodó barátommal ? Aztán hirtelen kapcsoltam, hiszen nemrég olvastam Jakab István Nyelvi vétségek és kétségek című könyvét, mely nyelvművelő előadásainak, tanulmányainak gyűjteménye és foglalkozik azokkal a nyelvi gondokkal, fonákságokkal, amelyek nap mint nap érinte­nek bennünket. A könyvről kezdtem beszélni, többek közt arról is, hogy mit ír Jakab István a „bérház­­ról", a „lakótelepről" és más olyan szavakról, amelyek‘nyelvi nemtörődömség útján kerül­nek nyelvünkbe, s szinte már nem tudjuk kiirtani őket. Jakab István szerint: „Addig kell egy-egy veszélyes új elem ellen felvenni a harcot, amíg meg nem gyökerezett; amíg van lehetőség a kiszorítására." A fonák helyzetből sikerült némileg kilá­balnom, s miután barátom elégedetten bólo­gatott, folytattuk utunkat a csendesen foly­­dogáló patak felé. Barátom egy pillanatra megállt, már-már azt hittem, hogy van vala­mi ellenvetése, de nem, csupán arra kért, hogy a könyvet küldjem meg az unokájának. Kérésének szívesen tettem eleget... Azt gondolom, hogy talán nem naiv re­mény részemről, hogy „a jövő nemzedék okos és tisztességes nevelése, a nyelvi tisz­taság egyik fontos alapvető záloga lehet". MOTESÍKY ÁRPÁD 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom