A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-11-18 / 47. szám
a jeles személyiség Dél-Koreában tartózkodik. A két középső sor között díszes, hivalkodó trónus emelkedik, előtte egy kis asztalkán ezüstből készült kegyszerek sorakoznak. A trón egyedül minden buddhisták főpapját, a dalai lámát illeti meg. Mogo súgja a fülembe, hogy az Indiában élő dalai láma két alkalommal ült ezen a trónon. Látogatásaikor államfőnek kijáró fogadtatásban részesült és a Mogo által vezetett rendészetnek is igen sok dolga akadt, hogy féken tartsa a főpapot látni akaró sokaságot. A dalai láma most is jelen van a templomban. Nemcsak szellemében és vallási útmutatásai révén. Egy, a trónusa mellé függesztett életnagyságú színes fényképről néz le szigorú tekintettel a bámészkodókra. Fején csúcsos aranyozott süveget visel, orrán vastag keretű szemüveg. Csupasz jobb karja éppen mozgásba lendül: figyelmeztetni, vagy áldást osztani akar? A lámák éppen ájtatosságuk „zajos" részéhez érkeztek. Egyikük ezüst végű kagylókürtön dudál, mások kisebb-nagyobb dobokat vernek, cintányérokat ütnek össze, klarinétot fújnak. Van valami hátborzongató ebben a kakofóniában. A szentély belsőjét üvegszekrényekkel borították. Bennük számtalan istenség számtalan szobra sorakozik az ismeretlen rendeltetésű kegyszerek és az isteneket ábrázoló színes selyemzászlók mellett. A mennyezetről is szalagok lógnak alá, meg dühösen vicsorgó vagy éppen kecsesen finom tartású istenségek zászlókra selyemből felvarrt képe tesz mély benyomást a látogatókra. A hívek lassan körbemennek a vitrinek előtt. Velük sodródunk mi is és a hívekhez hasonlóan mi is letesszük az oltánra szerény pénzajándékunkat. Aztán igyekszünk ki a friss levegőre, a pazar napsütésbe, nagyot lélegzeni, lerázni magunkról a múltat idéző nyomasztó érzést. A templom külső fala mentén imamalmok sorakoznak. Buzgó hívek pergetik — forgatják őket — eddig még nem teljesült vágyaik megvalósulásának reményében. Mogo vigyorogva szólít, hogy mi is forgassunk meg néhányat a henger alakú, imák szövegével díszített imamalmok közül, hogy majd sikerüljön a vadászatunk. Ha csak ennyin múlik a vadászsiker, miért ne imádkoznék buddhista módra ? Rendőri kísérettel valamilyen küldöttség érkezik a kolostor belső udvarára. Ugyancsak rangos vendég érkezhetett, ha rendőrök serege kíséri fekete Mercedesét. Már maga az autó is különlegességnek számit itt, Ázsia szívében: többet egyet sem láttam ebből a márkából. Mogo ismeri a rendőri kíséret parancsnokát, néhány szót vált vele, amiből csak a parancsnok igenlő bólintását értem meg. Ennyi is elég, csatlakozhatunk az illusztris társasághoz, szerényen besorolunk a sor legvégére. Zárt ajtók nyílnak meg előttünk, hét lakat alatt tartott értékeket csodálhatunk meg. amelyek teljesen hozzáférhetetlenek a hétköznapi turista kíváncsi tekintete számára. (,Folytatjuk) KOVÁCS MAGDÁRÓL IRODALMI TÜKÖR IBODVmi JLflKQB ÉS BÁRCZI * * ISTVÁN RÓ l f; JQujZß utca Ezerkilencszázhatvanhétben egy nagy seregnyi ifjú ember fürdött az Ipolyban, és... Vagy talán 1966-ban történt? Nem lehet különösebben fontos a dátum, hiszen azt a nyarat nem elsősorban a naptár rendje tette emlékezetessé, hanem a pinci ifjúsági táborozás, ahol tulajdonképpen először került egy fedél alá az a néhány száz ember, akikből ezt követően került ki egy újabb, sok mindenben és sok mindentől elütő nemzedék. Az előjel természetesen az volt, hogy csehszlovákiai magyar — lett légyen a résztvevő költő vagy kulisszatologató, atomfizikus vagy prózairó, fotós, építész, pedagógus, netán éppen foglalkozásnéiküli. „Odanézz, mogyoró!" — üvöltötte el magát valaki ott az Ipoly partján, és jómagam is odanéztem, hogy a parti füzesek között azonosítsam a mogyoróbokor haragzöld lombozatát. Csakhogy kiderült: a mogyoró ezúttal nagy M-betűvel hangzott, és hogy a Mogyoró nem bokor, hanem Kovács Magda. így ismerkedtünk meg személyesen, bár korábban már tudtunk egymásról. Bizony, huszonkét éve már, bár én ennek csaknem a dupláját számolom, s talán Kovács Magda is így van vele, mert mindketten tudjuk, hogy a köztünk szövődött barátságok jellemző tulajdonsága, hogy korábban köttetnek, mintsem az érintettek egymást ismernék. Mondhatnám tehát misztikusnak ezt a barátságot, annál is inkább, mert Kovács Magda vérbelien misztikus figuraként vonult be szerény köztudatunkba. Szó se róla. nem alaptalanul, de akik ezt a jelzőt rásütötték, azok igen keveset tudnak a misztikumról, és a valóságról talán ennél is kevesebbet. Mert ami Kovács Magda írásaiban miszticitásnak tetszik, az Kovács Magdában nem más, mint maga a valóság. Neki e valóság az életéhez tartozik, mint ahogy hozzátartozik az az oldhatatlan feketeség is, ami a hajában, bőrében, felnevelő világában ugyanúgy jelenvaló, mint a ruházatában vagy az általa közvetített hírekben, információkban. Prózairói nemzedékünk antológiájának címadó novelláját, a Fekete szélt is ö írta. Találó volt, de mégsem minket, inkább csak egyedül öt magát jellemezte, azt is felületesen, hiszen antológiacímmé avatni ezt a novellát — nem volt egyéb, mint szerkesztői ötlet. Kovács Magda tolla nyomán sokkal mélységesebb, ősibb, véresebb valóságot takart a cím. mint az antológia címoldalán, ahol még a politikai jelentéshordozástól sem volt, nem is maradt mentes. Mindez persze távol állt Kovács Magda jelentésvilágától, de hagyta, ráhagyta, mert tudta, hogy az élet megváltoztathatóságában hívők hisznek a legkevésbé abban, hogy az élet lényeges kísérletei megváltoztathatók, idomíthatok a civilizációs vívmányokhoz. Kovács Magda ennek ellenére igen jópofa ember, de csak azért, mert nincs más választása. Sokaknál tud, még többeknél sejt többet az életről, ennél is többet talán a halálról, mert a halállal legkevésbé kiegyezni képesek közül való. Ö telefonálta meg nekem Dúdor t István — közös barátunk — halálhírét, s én utólag jöttem rá: más nem is telefonálhatta volna meg, hiszen én abból a világból még jóhireket sem kapok mástól, csakis tőle, no meg pálya- és élettársától, Bárczi Istvántól, aki Kovács Magdánál is jobban ismeri a pokol bugyrait — ezért is nem ir. No nem, mintha Kovács Magda netán sokat írna. Jelenléte tulajdonképpen nem más, mint az állandó hiánya. Mert mítagadás: irodalmunkban sokkal több, nála kifejezhetetlenül tehetségtelenebb ember nyüzsög a közlési lehetőségek körül, mintsem hogy a jelenlétükről ne az igazán tehetséges emberek közlési szerénysége, állandó jelenlétének hiánya jutna az eszembe. Kovács Magdát és Bárczi Istvánt én már sok esztendeje nem igen buzditgatom arra, hogy Írjanak, mert tudom: írói megnyilvánulásaik korántsem némi illemtudó, mindenkinek kijáró buzdításon állnak vagy buknak — hanem csakis, és kizárólag önmagukon. Kettejükben én a megíratlan élményanyagot, az óhatatlanul kialakult világképet, a megírható és megirhatatlan közti diszharmóniát is írói teljesítménynek tartom, mint ahogy magát a kifejezhetetlenséget is, mint írói gesztust, vagy ha úgy tetszik, mint írói lemondást arról, amiről nem a külső környezet, hanem a belső szorítás kényszerit lemondani. Mert a valóság az, hogy mindketten jobb írók annál, mintsem hogy a kötelező jelenlétet tekintsék fontosnak, s ne sértse őket az alkalmi felkérések megalázó gesztusa, amely valahogy így hangzik: tényleg, ha már találkoztunk, írhatnál nekünk egy verset, egy novellát. Irodalomszervezésünk alapvető bűnéül rovom fel azt, hogy az igazán tehetséges embereknek sokszor inkább a kallódását szervezi, mintsem a jelenlétüket. Abban is biztos vagyok, hogy az ebben illetékesek e sorok olvastán azzal védekeznek majd, hogy: de hiszen mi kérünk tőlük anyagot, de nem küldenek, meg aztán olyan messze, egészen Tornaiján laknak ... Laktak ők itt, a fővárosban is, míg vissza nem költöztek a szülőföldjükre, Gömörbe. Csakhogy én ezt a visszaköltözést máig egyfajta szociális kényszerűségnek, illetve az ebből való kilábalás illúziójának könyvelem el. Rossz lépés volt, de hát a jó írók létfenntartási célzatú lépései általában rosszak. Ezúton közlöm a közös ismerősökkel, hogy Kovács Magda látszólag alaptermészetéhez tartozó jókedve már nem a régi. és Bárczi István rosszkedve a réginél is rosszabb. Bárczi István magányos farkas volt. Kovács Magda egy nemzedékhez tartozott, mi több, fémjelezte azt. Csakhogy e nemzedék némelyikei sokkal magasabban termő babérokra pályáztak annál, mintsem irodalomszervezői és lapszerkesztői egyeduralmuknál a „jajdeszeretlek” virtusánál többre is tellett volna. Embereket hagytak elkallódni, sőt emberek elkallódásáért tettek alantas lépéseket, folytattak egyeduralmi szerkesztgetést, mert nekik személyesen ez kedvezett. Mielőtt valaki a szememre vetné, magam is beismerem: igen, az indulat beszél belőlem, mert együtt tudok érezni Kovács Magdával és Bárczi Istvánnal, akik közel húsz esztendeje élnek távol szerény irodalmi központunktól, szerkesztőségeinktől, és asztaltársaságainktól — minden bizonnyal arra várván, hogy jelzések jönnek, miszerint irodalmunkban tarthatatlan az igazolatlan hiányzásuk. De a jelzések nem jönnek, vagy ha jönnek is, azok csupán alkalmiak, és mit sem érnek, mert tartalmuk nem több az elemi illemtudásnál, ami semmire sem kötelez. Eredetileg Kovács Magdáról kellett volna írnom az Irodalmi Tükörben. Bárczi Istvánról nem, mert úgy tetszik, ő már beérett arra, hogy elfelejtsék. Csakhogy én egyiküket sem tudom elfelejteni, mert mindketten, együtt is, külön is fényesen reprezentálnak valamit: irodalmunk, szellemi életünk építő közösségtudatának hiányát, illetve e közösségtudat értékzavarait. Magyarán szólván: nem tudok belenyugodni sem Kovács Magda, sem Bárczi István kallódásába. Rengeteg emlékem van róluk. Emberi, írói értékeikben töretlen a hitem, s teljes az együttérzésem velük, hiszen senki sem szeretne csupán a régvolt szerény nimbuszok által jelen lenni egy irodalomban, mely irodalom eleve létező lépéshátrányai által meghatározott. Mert ki szeret az egyhangúlag megszavazott tehetség birtokában hátrányos irodalmi helyzetben lenni ? Kettejükkel való együttérzésemnek ez csupán a másodlagos magyarázata. Elsődleges pedig a tehetségük, nemkülönben pedig annak egyedisége. Bárczi Istvánnak és Kovács Magdának azt üzenem, hogy nekem nemcsak ebből a városból, hanem ebből az irodalomból is hiányoznak. Megnyugtatásképpen teszem hozzá: ez csak a kevésbé tehetségesnek, kevésbé íróknak kedvezhet. Vigasztalódjatok tehát leplezett keserűségetekben, mert talán éppen e távolság által van okotok közel érezni magatokat a lehetőséghez, melyben e létezés irodalma megteremtődhet. Nélkületek viszont nehezebb lesz. Tudom: a fentebb leírtak egyfajta rokonszenvnyilatkozatnak tetszenek, de mentségemre szóljon mindaz az érték, amit eddig teremtettetek, és mindaz, ami bennetek megismételhetetlen. Szóljon továbbá mentségemre az, hogy jogos indulattal érzek okot szót emelni azok ellen, akik tetszetős képet vágva, olykor féltékenyen igyekeztek kiszorítani az irodalomból másokat, náluk tehetségesebbeket. Tudom, a tisztességetekre, a mértéktartásotokra, emberi értékeitekből adódó szemérmetességetekre apelláltak így. Szánalmasak, hogy csak ilyen eszközeik voltak. Hogy kikre gondolok? Név szerint alig valakikre. De a kishitüekre mindenképpen. KESZEU FERENC 15
