A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-11-18 / 47. szám

250 EVE SZÜLETETT WILLIAM HERSCHEL Aki felfedezett egy bolygót A hannoveri választófejedelem testörségé­­nek zenekarában az 1750-es évek derekán három Herschel is muzsikált: Isak Herschel, valamint két fia, Jacob és Wilhelm. A szol­gálat nem volt különösebben megerőltető, a pelyhedző álló Wilhelm — még tizenhét esztendős sem volt — eleinte élvezte is a dolgot, hiszen a társaság gyakran felkereke­dett, hogy Hannovertől sok száz mérföldnyi­­re vidám muzsikával frissítse fel a fárasztó menetelésektől és az állandó őrszolgálattól elcsigázott katonanépet. 1755-ben még Angliába is eljutottak, ahol több mint fél évig állomásoztak. Wilhelm Herschel nem töltöt­te tétlenül az időt: ismeretségeket kötött, angolul tanult, könyveket olvasgatott. Őszin­tén megkedvelte az angolokat és a ködös Albion is megtetszett neki. Amikor visszatért szülővárosába, otthagyta a katonaságot és megfelelő állás után nézett. Ilyet azonban nem talált, ezért gondolt egy merészet és Jacob bátyjával együtt elhajózott Angliába. A két Herschel fiú csak a zenéléshez értett, s úgy gondolták, hogy ebből itt meg is fognak élni. A dolog azonban nem ment olyan simán, Wilhelm például hónapokig kottamá­solásból tengődött. Később persze néhány tanítvány is akadt, de ekkorra már Jacobnak elege lett Angliából, s rohant vissza Hanno­verbe, ahol egy jó állással kecsegtették. Wilhelm azonban kitartott és az angolok, úgy látszik, méltányolták ezt, mert hamaro­san — 1762-ben — megbízták a leedsi nyilvános hangversenyek igazgatásával. Wil­liam Herschel — mert ekkor már Williamnek írta a keresztnevét — nemcsak jó hangszer­­játékos, hanem kiváló szervező is volt, ráadá­sul gazdag családok, csemetéit tanította ze­nélni, így anyagi helyzete is egyre javult. A zeneszerzéssel is megpróbálkozott, de nincs tudomásom róla, thogy kompozíciói átütő sikert arattak volna. 1767-ben elhunyt a népes Herschel-fami­­lia feje, Isak Herschel, s bizony William fiatalabb testvéreire, a 17 esztendős csú­nyácska (4 éves korában feketehimlőben betegedett meg) Caroline húgára és a szele­­burdi Alexander öccsére nehéz idők vártak. Néhány évig próbálkoztak ezzel-azzal, végül felkerekedtek és elutaztak bátyjukhoz, aki időközben Bathban, a híres fürdővárosban telepedett le. A három testvér 1772-től élt együtt; Caroline a háztartást vezette és oly­kor énekesnőként lépett fel. Alexander meg afféle titkárként ügyködött. A kis Herschel család életében az 1773. esztendő jelentet­te a nagy fordulatot. William Herschel — ma már nehéz lenne kideríteni a valódi okát — elhatározta, hogy csillagásszá képezi át ma­gát. Harmincöt esztendős volt ekkor, a zené­ből egészen szolidan megélt, más az ö korában inkább a vagyona gyarapításával foglalkozott volna, esetleg egy jómódú fele­ségnek valót keresett volna magának, de William Herschel a csillagászatot választot­ta. Ebben talán közrejátszott az is, hogy néhány szakkönyv került a kezébe, pl. Fergu­son Astronomy c. munkája, amelyről így utólag elmondhatjuk, hogy meglehetősen unalmas, sőt helytelen információkat is tar­talmazó könyv volt. (Azt bizonygatta például, hogy a Tejút nem csillagok sokaságából áll, noha ezt már Galilei is helyesen tudta.) Mindez azonban Herschelt nem zavarta. Per­sze, nem elégedett meg a könyvekben leír­takkal, a saját szemével kívánt mindenről meggyőződni. A fejébe vette, hogy megépíti a világ legnagyobb csillagászati távcsövét. Eleinte lencsés távcsőre (refraktorra) gon­dolt, de abban az időben a lencsék készítése és csiszolása még tökéletlen volt, a Herschel által elképzelt nagyításhoz egyszerűen nem akadt megfelelő lencse. Sokkal ígéretesebb­nek tűnt a tükrös távcső (reflektor), amelynek tökéletesítésében Newton szerzett nagy ér­demeket, s Angliában (emiatt is) sokan értet­tek a készítéséhez. Herschel a szomszédjától vásárolt egy ro­zoga tükörkészítö masinát, ennek segítségé­vel sajátította el az alapokat. A tükrök az idő tájt bronzból készültek. A megfelelő alakúra kiöntött bronzkorongot csiszolni és fényezni kellett, nehogy az esetleges egyenetlenségek lerontsák a fényvisszaverő képességét. Már a bronzöntés is sok bonyodalommal járt; gyakran megesett, hogy az olvasztó üst ki­lyukadt, s a folyékony fém a kövezetre öm­lött, ahonnan izzó kődarabok és fojtogató gázok és gőzök szálltak a magasba. Ezeknél a műveleteknél Caroline is közreműködött, s a különböző izgalmakról is ö számolt be naplójában, amelyet évtizedeken át vezetett. Érthető, hogy egy-egy sikeres bronzöntés nagy eseménynek számított, persze csak akkor, ha a bronzkorong a kihűléskor nem repedezett meg. Arra is ügyelni kellett, hogy a korong vastagsága a lehető legkisebb le­gyen, hiszen a bronz eléggé súlyos fémötvö­zet, s egy 50 cm átmérőjű korong tömege bizony nem csekély. Herschelék évekig kísérleteztek a különbö­ző nagyítású távcsövekkel, míg elkészítették a világ addigi legnagyobb reflektorát, amely­nek tükörátmérője 47 cm, fókusztávolsága 6 méter volt. Ez a gyakorlatban annyit jelen­tett, hogy egy fél méter átmérőjű, több mint 6 méter hosszú csövet kellett egy mozgatha­tó állványzaton elhelyezni. A távcsőbe a felső végénél lehetett belenézni, Így az észlelés­hez legalább két emberre volt szükség. Rendszerint Herschel volt a megfigyelő, Ca­roline húga pedig a jegyzetelő. Megszámlál­hatatlanul sok csillagos éjszakát virrasztot­­tak át így együtt a távcső mellett, sőt Caroli­ne olykor egyedül is végzett megfigyelése­ket, ha William távol volt. Egyszer egy üstö­köst is sikerült megfigyelnie, amelyet később Encke-üstökösnek neveztek el (periódusa mindössze 3,31 év). \ William Herschel kedvenc terepe a Tejút volt. Már az első távcsöve segítségével meggyőződhetett róla, hogy Ferguson téved, és Galileinek van igaza, aki szerint a Tejút csillagok tömegéből áll. No de milyen távol­ságra lehetnek ezek a csillagok tőlünk? — tette fel a kérdést Herschel. Már mások is töprengtek ezen, de a pontos választ nem tudták. Herschel abból a feltevésből indult ki, hogy a csillagok nagyjából egyforma fé­nyességűéi tehát azok, amelyek távolabb vannak, halványabbak lesznek, a közelebb találhatók viszont fényesebbek. Csak az a bökkenő, hogy az alapfeltevés nem igaz. Mert a csillagok nem egyforma fényerővel világítanak; vannak, amelyek tékozolják az energiájukat és röpke néhány millió év alatt ellobbannak, mások viszont évmilliárdokig egyenlő intenzitással fénylenek, de kímélete­sen, ezért a távoli megfigyelő jóval halvá­nyabbaknak látja őket, pedig meglehet, hogy a fényesebb csillagnál közelebb vannak. Egyébként Herschel is rádöbbenhetett volna a tévedésére, hiszen számtalan olyan csilla­got figyelt meg, amelynek társa is volt, tehát valójában kettőscsillagok voltak. (A Nagy- Göncöl rúdjának középső csillaga, a Mizar például kettőscsillag, társa azonban nem a szabad szemmel is látható, halványabb Ál­kor, ez csupán optikailag tartozik hozzá; évezredek múlva jóval távolabb lesznek egy­mástól. A valódi kettőscsillagok egy közös tömegközéppont körül keringenek.) Mintegy 800 kettőscsillagot figyelt meg, ennek elle­nére kitartott amellett, hogy ezek csupán véletlenül kerültek egymás mellé. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy egy süketnéma amatőr csillagász, John Good­­ricke (1764—1786) az Algol nevű változó csillagot figyelve (69 óránként változik a fényessége) arra a következtetésre jutott, hogy ez a csillag azért halványodik el egy ötórás időtartamra, mert ezalatt a számunk­ra láthatatlan társa részben elfedi öt. Herschelnek tehát nem sikerült megbízha­tó módszert találnia a csillagok távolságának megállapítására, de vizsgálatai mégsem vol­tak hiábavalók, hiszen alaposan feltérképez­te a Tejútrendszert, csillaghalmazok és kö­dök egész tömegét fedezte fel (több mint 2 000 ilyen objektumot katalogizált), s egy idő után tudatosan kereste azokat az égites­teket, amelyek nem tartoztak a Tejútrend­szerhez, tehát mai szóhasználattal élve ext­ragalaktikus objektumok voltak. Szabad szemmel az északi égbolton csak az Andro­­meda-galaxis látható ezek közül, a délin pedig a Nagy Magellan felhő. Egy olyan hatalmas távcsőben azonban, mint amilyen­nel Herschel rendelkezett, a távoli galaxisok serege volt észlelhető. Sajnos, akkoriban még nem létezett a fényképezés, ezért a megfigyelők a maguk által készített rajzok segítségével próbálták meg szemléltetni fel­fedezéseiket, ezek a rajzok azonban nem mindig voltak tökéletesek. William Herschel volt az első, aki gyűrűs ködöt figyelt meg, s látta a ködhöz tartozó központi csillagot is. Felismerte azt is, hogy az égbolton vannak valódi ködök, tehát ezek a legnagyobb erőfe­szítés ellenére sem bonthatók fel csillagokra, ugyanakkor azt a meglepő kijelentést tette, hogy ezekből a ködökből idővel csillagok alakulhatnak ki. Herscheltöl származik a pla­­netáris v. bolygószerü köd megnevezés is. Herschel tanulmányozta a csillagok saját mozgását is, s megállapította, hogy az Arktur és a Vega fokozatosan távolodik egymástól, a Sziriusz és az Aldebaran viszont közeledik egymáshoz. Felismerte azt is, hogy a Nap a Herkules csillagkép irányába mozog. William Herschel minden idők egyik lege­redményesebb észlelője volt, talán senki nem töltött annyi időt a távcső mellett, mint ö. Megfigyelései nagy mértékben elörevitték az elméleti kutatásokat is, s bár ö maga nem volt különösebben járatos az elméleti tudo­mányokban, kiváltképp a matematikában voltak hiányosságai, ösztönösen felismerte azokat az összefüggéseket, amelyeket má­sok bonyolult számítások segítségével talál­tak meg. A szerencse is mindig melléje szegődött. 1779 decemberében éppen a Holdat figyel­te, amikor egy ismeretlen járókelő engedélyt kért, hogy ő is belenézhessen a távcsőbe. A szívélyességet ázzál viszonozta, hogy elő­mozdította Herschel karrierjét. William Watson — mert így hívták — bejáratos volt a királyi udvarba, s a Royal Societyben is akadtak ismerősei. Csak a megfelelő alkalom kellett hozzá, hogy az események felgyorsul­hassanak. Ez az alkalom 1781. március 13-án következett be. Ezen a napon — pontosabban éjszakán — ui. Herschel egy addig ismeretlen égitestet fedezett fel. Elein­te üstökösnek vélte (s vele együtt még so­kan), de még mielőtt alaposabban is sze­mügyre vehette volna, az objektum eltűnt. Csak néhány hónap múlva bukkant fel ismét, s akkor bizonyossá vált, hogy nem üstökös, hanem egy bolygó. Ez óriási felfedezés volt, hiszen, addig csak hat bolygóról tudtak a csillagászok. A hetedik bolygó az Uránusz nevet kapta. 1787-ben Herschel felfedezte az Uránusz két holdját is (a Titániát és az Oberont; a bolygó további három holdja közül kettőt a múlt század közepén, az ötödiket pedig 1948-ban fedezték fel). Herschel két Szaturnusz-holdat (Mimas, En­­celadus) is megfigyelt. Az Uránusz felfedezé­séért beválasztották a Royal Societyba. s III. György angol király kinevezte — szép fize­téssel — udvari csillagászává. Herschel ötvenéves korában nősült, s há­zasságából egy fia született, aki apja nyom­dokaiba lépett. John Herschel, miután é­­desapja az északi égbolt ismeretlen csillaga­it alaposan szemügyre vette, úgy határozott, hogy a déli égbolton fog vadászni. William Herschel 1822-ben, 84. évében hunyt el, és az összes berendezését a fiára hagyta. John Herschel a már említett 6 méteres reflektort vitte magával Dél-Afrikába, ahol a Jóre­ménység foka közelében vásárolt egy házat és itt végezte éveken át a megfigyeléseit. 1833—1839 között 2 102 kettőscsillagot és 5 079 ködöt észlelt, eredményeit 1847- ben, illetve 1864-ben adta közre. William Herschel önfeláldozó húga, Caro­line, bátyja halála után visszatért Németor­szágba, ahol 98 éves korában halt meg. A csillagászattörténet nem feledkezett meg róla, hiszen William Herschel sikereinek ö is a kovácsa volt, nélküle William Herschel nem lett volna az, ami: a világ egyik legna­gyobb csillagásza. LACZA TIHAMÉR

Next

/
Oldalképek
Tartalom