A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-10-28 / 44. szám
Telefon Néhány másodperccel azután történt, hogy az asszonnyal tisztázták, minek keresztezzék egymás útját. Az asszony becsapta maga után az ajtót, és elvonult a hálószobába. Karel még elrendezte papírjait az íróasztalán, és a tenyerébe hajtotta a fejét. — Ha még egyszer beteszi ma ide a lábát, kiugróm az ablakon — mondta hangosan, de erre nem került sor, mert csend lett a lakásban. Az órájára nézett. Állt. A telefonért nyúlt, hogy megtudja a pontos időt. A megszokott mozdulattal füléhez szorította a kagylót, hogy kitárcsázza a számot. S abban a pillanatban megszólalt a telefonban egy női hang. — Jó estét I — mondta a hölgy. — Örülök, hogy végre beszélhetek önnel. — Kérem? — szólalt meg Karel álmélkodva. — Alighanem téves kapcsolás. — Nem téves a kapcsolás. Már nagyon régtől várok erre a pillanatra. — Óhajt valamit ? — kérdezte zavartan Karel. — Igen. Azt szeretném, ha kinyitná az ablakot és az égboltra tekintene — mondta a női hang egyre halkulva, aztán végképp elcsendesedett. Karel ámulva bámulta a telefonkagylót, s merengéséből a felesége hangja riasztotta fel. — Kivel beszéltél? Karel dühösen fordult feléje, de nem felelt. —• Azt kérdem, kit hívtál? — Senkit — mondta az igazat Karel. — Igen? — nevetett gúnyosan az asszony. — A telefon ugyanis nem csengett, te mégis beszéltél valakivel. Hogy lehetséges ez? — Tudod mit? Le vagy sajnálva — vágta oda Karel. — Jó éjt! — mondta a női hang elhalkulva. — Jusson az eszébe, hogy gondolok magára. Másnap nem volt ideje, hogy veszekedjék az asszonnyal. Elővette öreg noteszét, megkereste egyik volt iskolatársa címét, s elment hozzá. Este jó hangulatban várta a telefon mellett a tíz órát. Csakhogy a felesége, mintha csakazértis tenné, nem szándékozott viszszavonulni a hálószobába. tízkor JANA MORAVCOVÁ Újabb ajtócsattanás. Karel megindult, kinyitotta az ablakot, és az égboltot kutatta tekintetével. Szép, csillagos volt az ég. Aztán rándított egyet a vállán és a telefonhoz lépett. Most rendesen feltárcsázta a pontos időt és megtudta, hogy pont 22,03 perc van. Az ablak mögött a nyári kert illatozott. Másnap csöndes háztartás volt náluk. Az asszony nem készített vacsorát, Karel nem tisztította ki a cipőket. Két órányit is gubbasztott a jelentés fölött, amit másnap le kellett adnia — de valahogy nem ment a munka. Néhány perccel tíz előtt eszébe jutott a tegnapi beszélgetés. — Legalább földob egy kicsit — gondolta magában és pontban tízkor felemelte a kagylót. — Jó estét! jelentkezett a női hang, s Karéinak úgy tűnt, mintha örülne. — Egész nap maga járt az eszemben. Vagyis — egész nap meg éjszaka a tegnapi beszélgetésünk óta. Nagyon örültem, hogy tegnap kitekintett az ablakon. — Honnan tudja ? — Az nem fontos. — S ha mégis? — Ritkán van jelentősége annak, miként történnek a dolgok. A fontos az, hogy egyáltalán vannak. kér— Nem mégy még aludni? dezte tőle. — Nem. — Miért? — Mit érdekel az téged? Nem volt más kiút. Csupán a veszekedés késztethette rá, hogy sértődötten távozzék. Könnyen ment. Tíz órakor felvette a kagylót. — Jó estét! hallotta a kagylóban, s boldogan mosolygott. — Hánykor végződik a műszak? — kérdezte. — Kérem ? — Azt kérdem, hány órakor indul a központból haza. Tulajdonképpen a központban dolgozik, nem? Szeretném hazakísérni, ha nincs ellene kifogása. — Dehát mi nem találkozhatunk! — suttogta rémülten a női hang. — Miért? — Higgye csak azt, hogy álmodik csupán! S az álmokkal nem találkozhatunk. — De magával azért is találkozni fogok! — Jó éjt! — suttogta vissza a női hang. — Hogy hívják? — kiáltott a kagylóba Karel. A nő tétovázott. A telefonban hallani lehetett a lélegzetét. — Betkának — mondta aztán halkan. — Ez az egyetlen, amit hajlandó vagyok elárulni magamról. És most megígéri, hogy ezentúl csak önről fogunk beszélni. — Hát persze, ezért kellett lerázni engem! — hallatszott közvetlenül Karel mellett. A felesége állt az ajtóban, és gúnyosan mosolygott. — Csak azért bosszantott föl, hogy tiszta legyen a levegő, s ő nyugodtan traccsolhasson a nőjével! — Halló! — szólt még a kagylóba gyámoltalanul Karel. A telefon azonban néma maradt. Azon a napon, amikor úgy vélte, hogy minden eldől, alig várta Karel az estét. Szinte félve emelte fel a kagylót pontban tízkor. — Jó estét! — hallotta, s erre megkönnyebbülten sóhajtott fel. — Betka — mondta a telefonba izgatottan —, tudja hogy fel kell keresnem. — Ne keressen fel! — mondta a nő határozottan. — De igen. Csak nem azt akarja mondani, hogy önnek semmit se jelent ez az egész? — Karel, a felesége arra vár, hogy visszatérjen hozzá. — Tán csak nem ezért hívott minden este? — Én egyáltalán nem hívtam magát. — Neeem? Hát akkor ki hívott? Ahányszor csak felvettem a kagylót, ön szólt bele. Nekem egyszerű lesz megtalálnom magát. Bizonyára lehetősége van, hogy tetszés szerint kapcsolja a számokat. Biztosan a központban dolgozik. Már megyek is. Megtalálom, nyugodt lehet. Mi értelme lenne, hogy kerüljük egymást. — Tönkretesz bennünket. — Épp ellenkezőleg. Megmentem! — Jó éjt, Karel! — Nem. Mindig így próbál eltűnni, de ma nem fog. Letette a kagylót és elrohant hazulról. Az asszony értetlenül bámult utána. A” telefonközpontba rohant és hosszan dörömbölt a kapun. Egyenruhás bácsi nyitott kaput. — Maga őrült! — csóválta a fejét. — Betka? Hát valamikor régen dolgozott itt egy Betka Stratilková nevezetű hölgy, valami vénlány, dehát az már rég meghalt. Attól kezdve semmiféle Betka nem dolgozott itt. Valaki a bolondját járatja magával. A következő este már kilenckor a telefonnál ült. Háromnegyed tíztől kezében volt a kagyló. De senki se jelentkezett. Amikor úgy féltizenegy tájban kilépett a dolgozószobájából, meglepődött, hogy a felesége kávét főz a konyhában. — Holnap elmegyünk moziba? — kérdezte aztán, mire az asszony bólintott. — Nyolctól — tette még hozzá. — Tizenegykor már itthon is leszünk... Vércse Miklós fordítása 23
