A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-10-28 / 44. szám

VLADISLAV

VANČURA

(részlet)

HÁROM FOĽYO

Jan tízesztendős volt, s az öreg Kostka egy pár lovat akart rábízni, hogy fát fuvarozzon velük télen a fűrésztelepre.

— Nem vagy dalia — mondta —, de a gyeplőt azért megtartod.

Gorombán vetette ezt oda, és pillantásra sem méltatta a fiacskáját.

Ez idő tájt Kostka legidősebb fia cselédként dolgozott, Josef, a második fiú szintúgy. Iskolába járatásukkal az öreg Kostka nem fájdította a fejét. Olykor-olykor beidézték ugyan emiatt, de az urak előtt csak a vállát vonogatta. Nehéz volt vele zöld ágra vergődni. A birtokot elhanyagolta, földjei parlagon hevertek, üresen tátongott az ól, s a fuvarozással szerzett pénzen kívül nem tett szert egy garasra sem.

Éppen Szent Lajos király napján hívatta Kostka Jant, s amikor közölte vele szándékát, ráparancsolt Čemohusra, hogy tűnjön el a portájáról.

— Te lusta fajzat — mondta elnézve a feje fölött —, jól meghíztál nálam. Akkora a hasad, akár egy hordó.

Aztán intett Štepánnak, s leszámolt neki annyi aranyat, amennyi bérrel tartozott neki.

— Mehetsz — mondta búcsúzóul —, nélküled is boldogulunk valahogy.

Černohus tudta, hogy a gazdával nem lehet okosan beszélni, s inkább nem szólt semmit. A gazda nekidölt a nyikorgó ágynak, Černohus meg lehajtotta a fejét. Közben körülhordozta tekintetét a szobán, és sajnálta, hogy el kell mennie.

Az ilyen gondolatok azonban említésre sem érdemesek. Mi eseményekre vadászunk, s egy esemény máris készül.

Néhány oldallal előbb szó esett már arról, hogy Hugo doktor mindenhová épp a legjobbkor érkezik. Erre most újfent hivatkozom. Ha nem így állna a dolog, történetünk sem végződhetne jól. Ha nincs az orvos, akkor Janból szántóvető lett volna, s a reá váró események jegyzékében zavar keletkezne.

Ám hála és dicsőség érte Istennek, a sebész úr már útban is van a Kostka-tanyára. Már be is fordul, már meg is állítja könnyű kocsiját, már leszállt róla, és egyenesen a gazda felé tart. Szívélyes fogadtatásban részesül, maga a házigazda siet elébe.

— Jó napot!

— Jó napot! — feleli a doktor, s úgy foglal helyet, mint aki megszokta, hogy mindenütt otthon van. Aztán körülnéz, s mintha csak most jutott volna eszébe, Jant hívja.

— Kostka, gyere csak ide, olvasd fel ezt a részt ebből a könyvből, amelyet magammal hoztam.

Jan nem kéreti magát, olvas. Jan olvas, a sebész bólogat, a gazda pedig valami huncutságot szimatol. A gazda valamiféle szavakat hall, de nem érti őket, nem érti, mégis ráismer a latin nyelvre.

— Ez latinul van, ha nem tévedek — mondja nem minden büszkeség nélkül.

— Igen, latinul! — feleli Hugo Mann. — Latinul, s ügy megy ennek a kölyöknek, mint a vízfolyás. Szavamra, Kostka, mit szólna hozzá, ha ebből a taknyosból egy rendes orvost faragnának?

A kérdésre Kostka nem válaszol. Nézi a fiát, nézi ezt a cingár kamaszt, vékony kezét, megnyúlt arcát, s arra gondol, hogy ez nem az ő fia. Eszébe jut, milyen szépen énekel mutáló hangján, eszébe jut anyja, aki misékre járt. Eszébe jut a felesége, pillantása az ágyra esik, melynek közepén valami folt sötétlik. Jan anyjára gondol, s azt mondja:

— Nem adok egy garast sem. Hallja ? Egy garast sem adok!

— Szeretek; szeretsz, szeretni.

— Énekelek, énekelsz, énekelni.

Fordítsátok le ezt a két igét latinra, s

képzeljétek magatok elé a szegény diákokat. Képzeljétek el a skáliőkai templomnegyedet a kollégiummal együtt, melynek kertje a várfalig terjed. Az udvar közepén gyönyörű bükkfa áll. Egy medence is van itt, s a fű hálót alkot a burkolat kövei között. Tíz óra tájt nagy itt a nyüzsgés. A diákok kitódulnak odúikból, egyesek tömik magukat, mások latint magolnak, megint mások a medence fölé hajolnak, és — hajban turkálva — kedvtelve nézegetik magukat a víztükörben.

A tanár úr hátratett kézzel körbejár a nebulói között. Itt odavet egy szót, ott gyöngéden meglegyint valakit a könyvével, s végül elejt egy tréfás megjegyzést. És amint kimondja azt a tréfás szót, a diákok körében nevetés harsan fel. Az egyik ördögfióka a combját csapkodja, a másik a fülére szorítja tenyerét, s mindenkinek fülig ér a szája. A tanár úr ekkor homlokát ráncolja, így leplezi öntelt mosolyát.

De ki az, aki olyan mogorva képet vág? Ki jár itt, mint a tök ász?

Ó, hiszen ez Jan Kostka! Nyurga és sápadt, sebhelyes az apai fenyítéstől, s fel-alá járkál elnyílt szájjal. Barátja nincs, egyedül él az uracsok közt. Magányos, latin iskolába jár, a-barátai meg a két bátyja pedig ezalatt lovakat gondoznak. Magányos, tanul, kétszer volt már szerelmes, énekel a temetéseken és az egyházi ünnepeken. Úgy énekel, mint egy csalogány, de mindig szomorú, s csak akkor derül jobb kedvre, ha egy pajtásával találkozik a régi szép időkből. Ilyenkor kiszínesedik az arca, szeretne valami kedveset mondani neki. Szeretné felemelni a barátját, magát pedig lealacsonyítani. Szomorú diák. A lányok zavarba hozzák, s egyetlen szót sem tud kinyögni előttük. Félénk, nem tud már bánni a lovakkal, s a bátyjai csúfot űznek belőle. Ök az öreg Kostkára hasonlítanak, Jan viszont cseppet sem emlékeztet rá. Gőgösek és olyan erősek, hogy könnyűszerrel felemelik a kocsi hátulját, és félredobják az útból. Jan nem is hasonlíthatja magát hozzájuk. Jan dadog, ha beszél, s csak amikor énekel, csak akkor ömlik ajkáról a szó, akkor azonban olyan édesen, hogy káprázik tőle a fiatal leányzók szeme.

Jan azonban mit sem tud erről. Magányos, keze kifehéredett, szeme megérik lassan a szemüvegre, izmai elernyedtek, lehelete bűzlik a savanyú kenyértől, mert a táplálék, melyen él, jó egy nehéz testi munkásnak, de egy diáknak csöppet sem válik javára.

Hát ennyire tönkrement ez a Jan? Sóhajtozik, rosszul érzi magát, szeretne megszökni, tűnődik az atlasz fölött, ismételgeti a szerencsétlen cigányasszony nevét, és keresgéli azokat a helyeket a térképen, melyekről a cigányasszony mesélt neki ama boldog időkben, midőn még kilógott a kis Jan Kostka inge a nadrágjából?

E szomorú dolog ecseteléséhez hozzá kell tenni, hogy a vén csavargó nem engedi bántani Jant, s ölre menne mindenkivel, aki netán kétségbe vonná, hogy Jan a legtehetségesebb diák, sőt olyasvalaki, aki a kor müveit emberfői között is a legműveltebb.

Egy Ízben, ahogy Jan és Ondrej ott álltak előtte egymás mellett, Černohus úgy érezte, hogy Jan Kostkát jobban szereti a saját fiánál. Mihelyt felmerült benne ez az érzés, legott el is átkozta nehéz életét. Aztán ráförmedt Janra, megparancsolva neki, hogy hozza oda a hámot, a krétaport meg a rongyot.

— Mozgás! Mozgás! — kiabált a szegény diákra, s amikor Jan mindent kiejtett nagy iparkodásában a kezéből, az igazságosztás kedvéért adott neki egy gyöngéd nyaklevest.

A negyedik osztályban Jan összekerült azzal a fiúval, akivel egykor együtt bámulták meg a szamarat a Madarasnak nevezett tónál. A fiút Oskamak hívták, és nemes volt. A fiatalúr szerfölött megkedvelte a parasztgyereket, s Jan nem kisebb mértékben viszonozta szeretetét. Az említett Oskar a járási főnök fia volt.

Otthon mindenki csak kényeztette a fiatalurat, így történt aztán, hogy gyenge akaratú gyerek lett belőle, lusta diák, figyelmetlen olvasó, kellem nélküli ficsúr. Betegeskedett, nem járt rendszeresen iskolába, a tanárok csak a negyedévek végén vizsgáztatták.

Egyszer egy ilyen vizsgán kiderült, hogy tudása ugyancsak elégtelen.

— Nem tudom mit csináljunk vele — mondta a tanár. — Járjon be legalább az órákra, ez alighanem hasznára válik, s legalább megtanul csehül is.

A járási főnők belátta, hogy nincs más segítség, s ezért Oskart beíratta a gimnázium negyedik osztályába.

Jan Kostka ezalatt kitűnő latinos lett, s játszi könnyedséggel ültetett át bármilyen dalt latinra. Ennek a tudományának köszönhette, hogy a fiatal nemes fiú közelébe került, s hamarosan a tanítója lett. Magolták a rendhagyó igéket, s órák hosszat ültek a latin szerzők fölött.

A tanulásra szentelt idő után azonban a város külterületein lehetett látni őket, amint kéz a kézben csatangolnak, a maguk módján szórakozva és beszélgetve.

Egyszer, ily módon lopva az Isten napját, eljutottak egészen a hercegi vadaskertbe. Barangoltak az ösvényeken, szemügyre vették a fészkeket, és bámulták az ágról ágra ugráló mókusokat.

— Ha találkozunk egy vadőrrel — mondta Jan —, ugyancsak szorulunk.

— Ne félj — felelte a fiatalúr —, én azt tehetek itt, amit akarok.

Jan elhallgatott, s baktattak tovább. Egyre mélyebben hatoltak az erdőbe, s amikor elunták az árnyas utakat, lekanyarodtak a tó felé.

Egy széles úton mentek, az utat lópaták nyomai bontották, s Jan halkan dudorászott.

— Az a fickó — szólalt meg újra Jan, a hercegre célozva — szép fészket rakott itt magának.

— Szeretnél herceg lenni? — kérdezte a járási főnök fia.

— A hercegek — felelte Jan — ki szeretnék túrni birtokaikból a parasztokat, de ha komolyra fordul a dolog, akkor mindig a csendőrök háta mögé bújnak. Istenemre, kíváncsi lennék, hogyan állna ki a herceg úr csendőrök nélkül apám ellen!

Oskar, ahogy mondják, tudta, mit illik, s az ilyen beszédek nem voltak ínyére. Hallgatott, s mentek tovább.

Egy ősi tölgy mellett haladtak el, amelynek gyökerei a halastó töltésébe nyúltak. És itt egy horgász lépett ki az árnyékból, s ujját a szájára tette. A herceg volt. Mosolygott, és szabad kezével a rángatózó horogra mutatott.

Ebben a pillanatban ráharapott egy hal a csalétekre, s a herceg túl hevesen rántotta meg a botot. A zsineg belegabalyodott az ágakba, s a hal a levegőben vergődött.

Tépte volna el a herceg a horgászzsineget?

Jan észrevette zavarát, s a szolgák ősi kötelességtudatával vagy a dicséretre vágyó gyermek igyekezetével fölmászott a fára, és kibogozta az ágak közül a szerencsétlenül járt zsineget.

A herceg nevetett, s vidám arcán apró ráncok legyezői jelentek meg. Aztán megkérdezte a két diákot, hogy hívják őket.

— Jól hallottam? — kérdezte megismételve Kostka nevét. — A maga vezetékneve nem ismeretlen előttem.

Jan arca e megjegyzésre lángra gyúlt.

A herceg az oldalához szorította könyökét, s a kesztyűjével játszott. Jóval túljárt már a negyvenen, s pompás sötét hajat viselt. Cipője borjúbörböl készült, dupla talpon hordta gazdáját, mháját pedig Angolhon leglódenebb lódenéböl szabták. Arca inkább jóságos volt, mint kifejező, s bensőséges magatartásában volt valami tanácstalanság.

— Viszontlátásra — mondta, megbökve kalapja karimáját.

Jant veszettül égette lángoló arca, és igyekezett minél gyorsabban eltűnni. Ekkor azonban a fiúkra rontott egy szolga, aki a herceg horgászbotját hordozta, s azt hitte, hogy a parasztdiák előle menekül. Dühbe gurult, gondolván, hogy betolakodók törtek a hercegre, ám felismerve a járási főnök fiát, lecsillapult.

— Micsoda! — horkant fel, mikor Jan védekezni próbált. — Micsoda, te parasztcsikói talán nem tetszik valami? Még te járatod a szádat, te taknyos?!

És habozás nélkül ütni-vemi kezdte, ahol érte.

Jan úr kékre-zöldre püfölt fejjel tért haza.

— Hol verekedtél? — kérdezte Emanuel Kostka.

Jan szemébe húzta sapkáját, s valami hazugságon törte a fejét. Hazudni akart, de ahogy az már némely emberrel lenni szokott, ahelyett hogy azt mondta volna, ami addig az eszében járt, az igazságot kezdte elbeszélni, s mindent úgy mondott el, ahogy valóban történt.

Emanuel Kostka éppen lószerszámot javított. Amikor Jan befejezte mondókáját, a gazda letette az árt meg a drótot. Aztán a fiára nézett, s leolvasta arcáról, hogy nem ijed meg a saját árnyékától. Látta rajta, hogy még ö, Emanuel Kostka sem ragadhatná büntetlenül torkon. Látta eltökélt tekintetét, dühös várakozását.

A gazda ekkor alig észrevehetően elmosolyodott, megkerülte Jant. lekapta sapkáját, hogy megnézze az említett sebeket. Állt a fia fölött, s durva ujjaival elsimította a haját.

— Még egy-két év — mondta vidáman nevetve —, s talán már lábujjhegyre kell állnom, hogy a fejed búbjára lássak.

így szólván, Jan sapkáját a vetetlen ágyra dobta, és megparancsolta Jannak, hogy mossa meg sebeit a kútnál. Jan szót fogadott. A kúthoz ment, leeresztette a vedret, s mialatt tekerte a húzóláncot, s mialatt forgott a vontatóhenger, nézte a ház ablakait.

Ötre járhatott, s vihar készült. A szél meglobogtatta Jan haját. A szél meglengette a nyitott ajtót, második rohama becsapta, s megzörgetve az ablakokat, port söpört a szobába.

Ki tudja, mi az igazság, gondolta ebben a pillanatban a gazda. Antónie Kostková halott, és rajta kívül senki sem tehet igazságot közöttünk.

14