A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-10-28 / 44. szám
A FIVÉR TEMETÉSE JÁN JOHANIDES ÚJ PRÓZAKÖTETÉRŐL Aki valaha is olvasta Johanides munkáit, nyilván egyetért velem abban, hogy a szlovák prózaíró a lassan beérő tehetségek közé tartozik. Johanides egyszerre harcol az alkotással és a számára robogónak tűnő idővel. A ma már ötvennégy éves szerző eddig nyolc könyvet adott ki. Konzervatívan kísérletező alkat. A konzervatív fogalma alatt a hagyomány tiszteletét és szeretetét értem. Johanides kezdettől fogva tudta, hogy igazán nagyon nagy a tét. Maga az irodalmi alkotás, ha már elkészült, ugyanis túlszárnyalhatja magát az alkotót is. Bemard Shaw kiáltott fel elkeseredésében, hogy a sötétben tapogatózunk mi írók, amikor az emberről beszélünk. Viszont jó, hogy éppen a sötétben, tehát a felderítetlen területeken caplatunk. A jó író művész! A jó író azért művész, mert nem az élet krémjét kínálja közönségének, nem a szokványossal közelít az olvasóhoz. A rejtett dolgokat hozza a felszínre, sötét folyosókon kujtorog, tapogatózik, és ha valamire rálel, ő a legbizonytalanabb ember. Az ösztöneivel jóval messzebb eljut, az érzékeivel jóval távolabbra világít, mint amire a tudat képes. Az író az érzékein alapuló felismeréseiből él. Ezért az író önmagának ad számot az irodalmi tetteiről; és mivel csakis ő tudja, hogy mennyire merült alá a megismerésben, s amit a felszínre hozott nem olcsó csillogó csecsebecse, nem hecc. Az író azzal is tisztában van, ha történetesen blöfföl. Sőt, mivel a mutatvány jó része a mélyrétegekben történik, az író egy egész életen át gondtalanul blöffölhet. Az igazán jelentős műveket viszont gerincropogtatás, fogcsikorgatás közben írják. Nagyon sok író elmondta már, hogy irás közben egy idő után életre kelnek a szereplők. A dolgukat végzik, éppúgy, mint a földi emberek. Ez valóban így is van. Csakhogy az írók nem beszélnek arról, ami ettől jóval fontosabb. A szereplők mögötti háttérben olyan folyamatok tömkelegé indul meg, amelyeket, ha nem kelnének életre ezek az írott figurák, még az író sem láthatna, és nem is hozhatná őket a felszínre. Mindez akkor történik, amikora szerző hosszú-hoszszú idő óta ugyanazokkal a szereplőkkel tér nyugovóra és ébred fel. Hadd idézzem lo nescót: „Én sohasem tudom elmesélni a színpadi játékaimat. Minden a játékban, a színpadi leleményességben és az ellentmondásokban gyökerezik. Nálan mindig a legelső mondat, a legelső kép a meghatározó, amelyik aztán mozgásba hozza az alkotói mechanizmusomat, aztán már hagyom, hogy a szereplők azt csináljanak, amit akarnak, és lényegében sohasem tudom, hogy hová is céloztam, számomra ez az igazi kaland, hajsza a megismerések felé, és ha valami végülis megjelenik akkor én lepődöm meg a létezése miatt leginkább." Ezt Ionesco mondta. És nem tréfából mondta! Mert mint ahogyan egy kerékpárt ízekre szedhetek, és rájöhetek, hogy miként eszkábálták össze, úgy ismerem fel egy irodalmi mű csináltságát is. Papolhat a szerző! Ha nem tapasztalom azt, hogy nem volt csel a dologban, mert maga a szerző is az érzékeny pillantásával legfeljebb csak a mozaikját látta annak, amit aztán a felszínre hozott, tehát végülis a szerző lepődött meg leginkább. Ha ezt nem tapasztalom, a játék el van rontva! Mailer mondta azt egyszer, hogy a Meztelenek és holtak írása közben nem akart többet, mint leírni egy őrjáratot, de amíg erre sor kerülhetett: a szereplőkre ráment huszonöt szerzői ív. Ez az a kaland, amiről Ionesco beszél. Sem Dante, sem Homérosz, sem Firdaúszi nem volt tisztában azzal, hogy mit cselekszik! Ha tisztában lett volna vele, nem talált volna fel semmit. Johanidest kiváltképpen szeretem. De az én megkülönböztetett figyelmem jórészt az írói szándéknak szól. Nagy pillanataiban megcéloz valamit, de valójában nem is tudja, mi az amit célba vett. A lényeg: a céltábla mögött rejtezik. Új elbeszéléskötete: A fivér temetése (Pochovávanie brata) c. könyve négy elbeszélést tartalmaz. Az első novelláról nincs sok mondanivalóm! Johanides csak akkor képes valamit nyújtani, amikor önmagát adja, amikor a saját elgondolását hozza olvasóközeibe. A sematizmus korszakából már ismerjük az efféle történetek bukfatóit, amelyben szerepel egy jóságos, és emberséges üzemigazgató, akinek legfőbb gondja az, hogy hol szerez a vállalat számára két kotrógépszerelőt. A rosta bizony átlátszó. A hamis fény átcsapódik rajta. Szerencsénkre legyen mondva: Johanides rossz blöffölő. Viszont annál jobb író. Akkor, amikor sutba dob minden elvárást. Hadd szóljak most Az emberi veríték (Ľudský pot) c. novelláról. A könyv harmadik írása ez. Ha a második elbeszélést már elolvastuk: jól sejtjük, hogy bizony semmi jó nem várható abban a környezetben, ahol ennek az írásnak a színtere van. A főszereplő suksini alkat, akinek életpályáját kettétörte egy nemvárt szerencsétlenség. A középkorú férfi boltvezető volt, szakközépiskolát végzett, „de felfelé házasodott", felesége diplomás közgazdász, és minden a legnagyobb rendben, amikor egy rekkenő nyári napon a bolt alatti pincében lévő brikett öngyulladás következtében felrobban. A baleset után a férfit öt évre eltiltják a vezetői állástól. Négy év telik el, amikor íme, megérkezik a várva várt ajánlat egy boltvezetői állásra. A férfinak többé nem kell a munkásszálláson sínylődnie. Már azon van, hogy elfogadja az ajánlatot, amikor levelet kap a barátjától, aki lebeszéli a szándékáról. Tudatja vele, hogy a volt felesége intézte el ezt a munkalehetőséget, hogy méginkább zsarolhassa. A férfi előtt bezáródik a kör. Közvetlen a második levél megérkezése után éri őt az első asztmatikus roham, s amint ezt tudjuk: az asztma idegi eredetű betegség. Johanides jó elbeszéléseinek helyszínei nem szivderítöek. A négy írás közül kettőnek a cselekménye a munkásszálló árnyékában játszódik. Egy novella pedig a munkásszálláson, ahol társadalmilap lecsúszott emberek ábrándoznak egy nőről, akinek segítségével ismét felemelkedhetnének, a fizetésük jelentős hányadát totóra és lottóra költik, abban a hitben, hogy hozzájuthatnak a boldogulásukat elősegítő összeghez. Csodálatosan szép novella Az emberi veríték. Szép írás, mert őszinte. Johanides ebben a novellában úgy járja körül a terepet, mint a felderítő repülőgép. Amit felmutat, az egy társadalmi közeg szellemi és fizikai nyomora. És a frusztráció méginkább jellemző A százezres prémium (Stotisícová prémia) c. írásra. Ez a novella zárja a kötetet. Hősei munkások, akik munkaidőben az italozóban isznak. Mit érdekli őket, hogy milyen alkalomból. A lényeg, hogy igyanak. Sokat és ingyen. És akad egy szerencsétlen nyugdíjas, aki hajlandó rájuk költeni a nyugdiját, hogy havonta egy alkalommal elmondhassa a háborús élményeit, amelyektől nem tud szabadulni, mint ahogyan a magányától sem. Te-A KUKAC — MINT OLYAN A kukac kicsi — ezt mindenki tudja. A kukac undorító — mondják mindazok, akik viszolyognak tőle. A kukac érdekes — állítja Janet és Allen Ahlberg. Hogy mitől érdekes a kukac, kiderül rajzos könyvükből, a Kis Kukac Könyvből, amelyet 1979-ben publikáltak The little worm book címmel, s amelyet Petröczi Éva ültetett át magyarra, s a Móra Könyvkiadó adott ki. Ifjúsági könyvkiadó. De vajon ifjúsági kiadvány-e a mindössze 32 oldalas, szótárfüzetnyi színes kis könyvecske? Nem éppen. Szerintem korhatár nélkül képes néhány kellemes percet (addig tart az elolvasása) nyújtani azoknak, akik fogékonyak (maradtak) a képtelen és hajmeresztő ötletek élvezetére. Mert miről is szól ez a könyv? Jóformán semmiről: a kukacokról. De nem tudományos ismeretterjesztő .módon, bár kétségkívül rendívüli ismereteket közöl a kukacokról, amelyek mindazon túl, amit tudni vélüék róluk, sokfélék lehetnek. Van ugyebár közönséges kukac. És minden tisztességes kukacnak van eleje és vége. Ám a süket kukac ritka. Az elhízott kukac ugyancsak nem túl gyakori. Egy közönséges kukac intelligenciaszintje alacsony. De ettől függetlenül a kukacok meg tudnak tanulni egyszerű mutatványokat (pl. almát egyensúlyozni, levélbélyeget vinni a gazdinak)... A Te és a kukacod c. fejezetből megtudjuk, hogy a kukacok kedves háziállatok. A Mire ügyeljünk, ha kukacot veszünk c. fejezetben a szerzők a leggyakoribb kukachibákat írják le, és óva intenek attól, hogy kancsal, netán fölfújható, esetleg kalapos kukacot vásároljunk. „A legnagyobb hiba, ha kukac helyett valami egészen mást szerzünk be.” Majd eligazítást adnak, miképpen lehet kukacot fogni. A kukackedvencek sok törődést igényelnek ugyan: ízes falatokat, kényelmes lakást (lásd ötujjas kesztyű), de a figyelmes gondoskodást meghálálják: szép kort érhetnek meg. Ezért tanácsos kivédeni a kukacok egészségére leselkedő fő veszélyeket, melyek közül a szerzők jó néhányat fel is sorolnak, a gyógymód-javaslatokkal együtt. Úgymint: ha a kukac a saját farkába harap — öncsonkítás veszélye forog fenn! Elkaphatják a kukacot idült gubancok, kelések, érheti áramütés vagy villámcsapás, elkaphatja a hidegrázás, torokgyulladás. Gyötörhetik kényszerképzetek: mondjuk franciakenyérnek esetleg ceruzának képzelheti magát. Aztán ha a gazdi nem óvja, lenyelheti a kulcsot. Ha nem törődik lelki életével, depresszióssá válhat. Úgyhogy a kukactartás sem egyszerűbb, mint kanárit vagy aranyhalat tartani. A Kukacok a nagyvilágban c. fejezetéből megtudhatjuk, hányféle válfaja létezik e csodás lénynek, s hogy egyes helyeken a kukacokat szent állatnak tartják, máshol meg matikailag mindkettőhöz szervesen kötődik a címadó elbeszélés. A főszereplő munkás nagyjából olyan idős, mint Johanides. Elhagyja az asszonyt, aki megtalálni véli boldogságát egy másik férfi karjaiban. A férfi abba a környezetbe érkezik, ahol az említett Írások színhelye van. Létezni, boldogulni akar, de éppen a váratlanul feltörő háborús emlékek űzik el innen. Én a fivér temetése c. novellára szavazok. Johanides íróként itt valóban a sötétben bolyong, és amikor felbukkan, felmutat valamit, amit csakis ö: Ján Johanides tudott felmutatni. Nem külsődleges terepszemle ez már, amelynek a hátránya, hogy a dolgok mögötti dolgokat esetleg nem látjuk. írás közben — úgy tűnik — ez a novella fejlődött a legegészségesebben. Valóság és vágykép, élet és lüktetés, és az elmúlás, a szereplők színrelépései itt írói remekművé szilárdultak. Johanides íróként nem ért fel még a csúcsra. Mint általában a nagyon tehetséges embereknél, nála sem egyenletes az írások színvonala. Sőt, egy-egy íráson belül is van némi megingás. A szemére vetik például a kevésbé plasztikus dialógusokat. A párbeszédek valóban lagymatagok, szürkék, szokványosak. Különös tény, hogy ez nemcsak Johanides problematikája, több szlovák szerzőnél megfigyeltem a silány párbeszédformálást. Még azoknál is, akik egyébként élvonalbeli íróknak számítanak. Az Elefántok Mauthausenben (Slony v Mauthausene) c. regényében Johanides ugyanazt a visszaemlékező — jelen-múlt-jelen — vonalvezetésű prózát művelte, mint most. De ez a visszaemlékezősdi olykor erőltetett volt. Hiszen ha én találkozom valakivel és beszélgetek vele: az agyam nemcsak reám és beszélgető társamra, s a közös múltunkra irányul, mert az emberi agy állandóan mindenfajta külsődlegességekre is reflektál. Johanides úgy tűnik fel, végül is ezt megértette. Harcolva az engedetlen ösztönei ellen új elbeszéléseiben tudatosan tágít. Johanides ma ötvennégy esztendős. Megnéztem a horoszkópját. Olyan embertípus ő, akinek a sikerért meg kell küzdenie. De mivel megküzdeni is tud, előbb vagy utóbb célba ér. Én ezt kívánom neki, csak Így tovább! A fivér temetése c. novellája a szlovák kispróza egyik gyöngyszeme. VAJKAI MIKLÓS kolbászként (vagy mászburgernek, tükörtojással) fogyasztják — vagyis a világ népeinek megítélése eléggé eltérő a kukacokat illetően. Érdekes és tanulságos fejezet A kukacok rövid története. E szerint mindig is voltak kukacok a Földön — még inkább benne. Megfigyelték a piramisok építését, és szemmel tartották a Kínai Nagy Fal elkészültét, látták Róma alapítását, s tanúi voltak a történelem számos csatájának. Azután néhány hasznos és érdekes kukacfajtával ismertetnek meg a szerzők: a hegyimentő kukacokkal, a felhúzható, a cirkuszi, a tűzoltó, a szögletes, a kísértet és a Frankenstein, no meg a láthatatlan kukaccal. Mindezt szívderítő rajzok kíséretében. Hogy mi ez a könyv? Játék. Ötlethalmaz. Izgalom. Mert — valljuk be — mindannyiunknak eszébe jut néhanap hasonló huncut (bolond, abszurd, nem normális?) ötlet. Csak éppen nem merjük észrevenni, hogy zseniális. HARASZTI MÁRIA 10
