A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-10-14 / 42. szám
MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ Virradat Stószon bronzba dermed lassan l az emlékezet a kert kopár a ház üres betonsik mezőbe mellszobor mered ide/enn a ház odafenn a sir még párát lehelnek a fenyvesek az ablak mögött senki se jár j senki sem ír a szomszédból Imár nem hoznak friss tejet... ; kié a ház s kié a kert a megnyesett kinek szól most is az üzenet koszorúmncsokat [ szaggat a szél s mint hadirokkant ; ha érzi hiányzó kezét ; szorongva érintünk mint egy sebhelyet s mi hívatlan új zarándokok j mielőtt még ; nyelvünk alá alvadna a tél mielőtt még torkunkból is kifagyna a szó visszatérünk újra új tavaszért emberi hangért halottak napján is S élni akaró SÁNDOR KÁROLY Hányszor mondjam Neked elmondom naponta: szeretlek most is naponta. Neked ismétlem naponta: béküljünk mindig, naponta. Még néhányszor mondjam naponta: ne bántsuk egymást naponta. VÖRÖS PÉTER A halász (F. nagyapám emlékének) Hosszan húzódik mögötte a múlt, miként falu alatt a vén folyó, a kékké riadt csobbanásokkal tovaszaladó — Benne él ő már, az öreg halász, aki átevezte a múltat S partnak ütközött — ott elejtette a követ, de már nem vés rá emlékeket — csak a folyó, mely mindkettőt ölébe temette, s a múlt — hosszan hömpölyög felette. HAJÓS LÁSZLÓ tájkép magammal szinte hangtalanul fénylik a szellő aranyhaja béna fasor mentén fénylik a szellő aranyhaja időbe árvultan virrasztók a szám igét keres magamból kilépve virrasztók a szám igét keres S. ORBÁN JANKA Zivatar után Eljöttem Tőled, a kapun kívül maradva nyugodt őszi csönd fogad. Még fölnézek ablakodra, hiába hívsz, nincs többé visszaút. Arcod is sápadt, meggyötört, lelked még bolyong, bizonytalan. Ne vállaljuk egymást! Kezem kitárom, már nem is esik, csak az ereszről színes remegésben zuhannak le időnként lassan az eső cseppjei, újra és újra. Feltartom. Markomban örök könnye! telik meg a kezem. FOTÓ: GYÖKERES GYÖRGY Forró homlokomhoz viszem. Enyhítsen! És én állok egyhelyben, meddig, még jó hogy nem nyúlhatok magamba, mert kivenném a lelkem, nézném, mint sokszínű játékos csodát, s mert nem játszhatnék kedvemre vele, összezúznám. Talán... ne fájjon többé! Tudom, élők és holtak bennem, ez a lelkem! Nem vihetem magammal az örök zuhanásba. 15
