A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-10-14 / 42. szám

ROALD DAHL Éjfél lehetett, mire hazaértem, és ahogy a bungalóhoz közeledtem, eloltottam a ko­csi fényszóróját, hogy a fénysugár ne ha­toljon be az oldalsó hálószoba ablakán, s fel ne ébressze Harry Pope-ot. Kár volt a fáradságért. Ahogy felfelé mentem az ös­vényen, megláttam, hogy még ég a villany a szobájában, tehát ébrén van — hacsak el nem aludt olvasás közben. Leállítottam a kocsit, felmentem az öt lépcsőn a tornácra, s közben óvatosan számoltam a fokokat a sötétben, hogy még egyet ne lépjek, amikor már felér­tem. Átmentem a tornácon, megtaszitot­­tam a lengőajtót, beléptem a házba, és villanyt gyújtottam a hallban. Odamen­tem Harry ajtajához, halkan kinyitottam, és benéztem. Az ágyon feküdt, és láttam, hogy ébren van. De nem mozdult. Még csak a fejét sem fordította felém, de meghallottam a hangját: — Timber! Timber, gyere ide. Lassan beszélt, óvatosan suttogta mindegyik szót. külön, én meg kinyitot­tam egészen az ajtót, és gyorsan oda akartam menni hozzá. — Állj! Várj egy pillanatig. Timber. — Alig hallottam a szavát. Mintha irdatlan erőfeszítésébe kerülne minden egyes szó. — Mi baj, Harry? — Psssszt! — suttogta. — Pszt! Az isten szerelmére, ne lármázz. Vedd le előbb a cipőd, úgy gyere be. Nagyon kérlek, tedd meg, amit mondok, Timber. A beszéde George Barlingra emlékezte­tett, aki haslóvést kapott, és ott állt, nekitámaszkodva a tartalék repülőgép­­motor ládájának, két kézzel fogta a gyom­rát, és ugyanolyan rekedt suttogással mondta el mindennek a német pilótát, ahogyan most Harry beszélt. — Gyorsan, Timber, de vesd le előbb a cipőd. Nem értettem, miért kell levetnem a cipőmet, de láthattam, hogy nincs jól, hát miért ne tegyek a kedvére, úgyhogy lehajol­tam, lehúztam a cipőmet, és otthagytam a szoba közepén. Azután odamentem az ágyhoz. — Ne érj az ágyhoz! Az istenért, ne érj az ágyhoz! — Most is még úgy beszélt, mintha haslövés érte volna, és láttam, hogy ott fekszik hanyatt, és egy szál lepedő fedi el háromnegyed részben. Kék-fehér-barna csíkos pizsama volt rajta, és iszonyúan izzadt. Forró éjszaka volt, magam is megizzadtam, de nem úgy, mint Harry. Arca úszott a verejtékben, párnája csuromvizes volt. Ügy néztem, komisz maláriaroham. — Mi baj, Harry? — Karait — mondta. — Karait? Jóságos Isten! Hol mart meg? Mikor? — Hallgass — suttogta. — Ide figyelj, Harry! — mondtam. Elöre­hajoltam, és megérintettem a vállát. — Nincs veszteni való időnk. Mondd meg gyorsan, hol mart meg. — Mozdulatlanul és feszülten feküdt, mintha féken tartaná iszonyú fájdalmát. — Nem mart meg — suttogta. — Még nem. Itt van a hasamon. Alszik. Gyorsan hátraléptem. Önkéntelenül. És bámultam a hasát, vagyis inkább a lepe­dőt, ami letakarta. A lepedő több helyütt ráncot vetett, és nem látszott, van-e alat­ta valami. — Azt akarod mondani, hogy egy karait alszik a hasadon?! — Esküszöm. — Hogy került oda ? — Felesleges volt a kérdés, nyilvánvaló, hogy nem tréfál. Azt kellett volna inkább mondanom, marad­jon csendben. — Olvastam — mondta Harry, igen las­san, egyenként szemelve a szavakat, és oly óvatosan, hogy a hasizom meg ne mozduljon. — Hanyatt fekve olvastam, és egyszerre érzem, hogy valami mászik a mellemen, a könyv mögött. Olyan csiklan­dós érzés volt. Akkor megláttam a sze­mem sarkából, hogy egy kis karait siklik a pizsamámon. Egész rövid, talán húszcen­tis. Tudtam, nem mozdulhatok. Nem is tudtam volna. Feküdtem, néztem. Gondol­tam, felmászik a lepedőre. — Harry elhall­gatott, és néhány pillanatig nem szólt. Szeme lesiklott a testén, oda, ahol a lepedő a hasát fedte, és láttam, azt figyeli, suttogása nem zavarja-e fel az ott fekvő kígyót. — Ráncot vetett a lepedő — mondta még halkabban, mint az imént, úgyhogy közelebb kellett hajolnom hozzá, ha halla­ni akartam a szavát. — Most is ott van. Bebújt alája. Éreztem a pizsamán át, amint a hasamon mászik. Aztán megállt, és most fekszik a melegben. Biztos alszik. Nagyon vártalak. — Felemelte szemét, rám nézett. — Mióta van ott? — Órák óta — suttogta. — Órák, órák, iszonyatos órák. Nem bírom sokáig moz­dulatlan. Már az előbb köhögnöm kellett volna. Nem fért sok kétség Harry meséjéhez. Semmi különös nincs benne, hogy egy karait Így viselkedjen. Általában lakott házak körül lappang, keresi a meleget. A furcsa csak az, hogy nem marta meg Harryt. A marása többnyire halálos — kivéve, ha rögtön ártalmatlanná teszik —, és évente jó sok embert megöl Bengá­­iiában, kivált a falvakban. — Nyugodj meg, Harry — mondtam, most már én is suttogóra fogva a szavam. — Ne mozogj, ne beszélj, ha nem feltétlen kell. Tudod, hogy csak akkor mar. ha felriasztják. Pár perc és elintézzük. Cipő nélkül, halkan kimentem a szobá­ból, kerestem a konyhában egy jó éles kést, és zsebre tettem, hogy szükség ese­tén kéznél legyen, míg kigondolunk vala mit. Hogyha Harry köhög vagy megmoz­dul, vagy akármivel megriasztja a kígyót, és az megmarja, rögtön kivágom a meg mart részt, és megpróbálom kiszívni a mérget. Visszamentem a hálószobába. Harry ugyanúgy feküdt, mozdulatlanúl, és arcáról ömlött a veríték. — Harry — mondtam, és amíg beszél­tem, jóformán a füléhez illesztettem a számat, hogy csak a leghalkabb suttogás­ra legyen szükség —, azt hiszem, az volna a legokosabb, ha nagyon, nagyon óvato­san felhajtanám a lepedőt. Akkor legalább meglátjuk. Azt hiszem, meg tudom csinál­ni úgy, hogy ne zavarjam fel. — Elment az eszed. — Kifejezéstelen volt a hangja Nagyon lassan, nagyon óva­tosan formálta a szavakat, és főleg na­­gyob halkan. A kifejezés tekintetében ült, és a szája sarkában. — Miért? — A fény megriasztaná. Ott sötét van. — Es ha hirtelen fellebbenteném a lepe­dőt, es lesöpröm, mielőtt megmarhatna? — Miért nem hívsz orvost? — kérdezte Harry. Úgy nézett rám, mintha azt akarná mondani: ez nekem is eszembe juthatott volna. — Orvost. Hát persze. Igazad van Me­gyek, hívom Ganderbait. Lábujjhegyen mentem ki a hallba, kike­restem a telefonkönyvben Ganderbai szá­mát, felemeltem a kagylót, és kértem a központot, hogy nagyon gyorsan kapcsol jón. — Ganderbai doktor7 — szóltam a kagylóba. — Itt Timber Woods. — Jó estét, Mr. Woods. Még nem al­szik ? — Kérem, doktor, át tudna jönni most azonnal? Hozzon szérumot is — karaitma­­rásra. — Kit mart meg ? — A kérdés oly élesen hangzott, hogy kisebbfajta robbanásként érte a fülemet — Senkit. Még senkit. Harry Pope ágy­ban fekszik, és egy karait van a hasán, ott alszik a hasán, a lepedő alatt. Három másodpercig csend volt a vonal túlsó végén. Azután lassan, most nem robbanásszerűen, hanem nagyon is las­san, tagoltan, megszólalt Ganderbai: — Mondja meg neki, hogy maradjon nyugton. Ne mozduljon, és ne beszéljen. Érti, kérem? — Hogyne. — Azonnal indulok1 — Letette a kagy­lót, én pedig visszamentem a hálószobá­ba. Harry tekintete követett, míg az ágyá­hoz értem. — Ganderbai mindjárt jön. Azt üzeni, feküdj mozdulatlanul. — Az isten szerelmére, mégis mit gon­dol, mit csinálok?! — Ide figyelj, Harry, azt mondta, ne beszélj! Senki. Se te, se én. — Akkor mért nem fogod be a szád ? — Míg ezt mondta, a szája sarka megrezdült, apró, lefelé hűzó mozdulatokkal, s ez egy darabig folytatódott, amikor már nem be­szélt, akkor is. Elővettem a zsebkendő­met, és igen gyengéden letöröltem arcá­ról, nyakáról a verítéket, s közben érez­tem az izom enyhe rángását — az volt, amelyikkel mosolyog az ember —, míg a kezem elhaladt fölötte a zsebkendővel. Lábujjhegyen kimentem a konyhába, je­get vettem ki a hűtőszekrényből, szalvé­tába burkoltam, és apróra törtem. Sehogy sem tetszett nekem az a dolog az előbb, a szájával. De meg az sem, ahogy beszél. Bevittem a jégbatyut a hálószobába, és Harry homlokára raktam. — Hogy lehűlj egy kicsit. — Vidd el — suttogta. — Köhögtet. — A mosolygóizom megint rángatózott. Reflektorfény sugara hatolt be az abla­kon, ahogy Ganderbai kocsija a bungaló elé kanyarodott. Kimentem elébe, két kézzel tartottam a jégbatyut. — Mi a helyzet? — kérdezte Ganderbai, de meg sem állt, hogy meghallgassa a választ; elment mellettem, át a tornácon, be a lengőajtón a hallba. — Hol van? Melyik szobában? Táskáját letette egy székre a hallban, és utánam jött, Harry szobájába. Puha talpü házicipő volt rajta, nesztelenül finoman lépkedett, akár egy óvatos macska. Harry a szeme sarkából figyelte. Ganderbai oda ért az ágyhoz, lenézett Harryre, és mo­solygott, bízón és biztatón, és bólogatott, mint aki azt mondja, hogy nem nagy dolog az egész. Harry ne aggódjon, bízza csak fnagát nyugodtan Ga/iderbai doktorra. Azután sarkon fordult, és kiment a hallba, én meg utána. — Először is megpróbálunk egy kis szé­rumot beadni neki — mondta, kinyitotta táskáját, és hozzálátott az előkészületek­hez. — Intravénásán. Nagyon ügyesen kell csinálni. Nem akarom, hogy összerezzen­jen. Kimentünk a konyhába, a doktor sterili­zált egy injekciós tűt. Egyik kezében fecs­kendőt tartott, a másikban ampullát, a tűvel átszúrta az ampulla gumitetejét, és a fecskendővel felszívta a tartalmát, a halványsárga folyadékot. Azután átadta nekem a fecskendőt. — Tartsa, amíg nem kérem. Felvette táskáját, és visszamentünk a szobába. Harry szeme fénylett, és tágra nyílt. Ganderbai főiébe hajolt, és nagyon óvatosan, mintha ódon csipkét kezelne, felhajtotta könyök fölé a pizsamakabát ujját, úgyhogy a kart közben meg sem mozdította. Észrevettem, hogy meglehe­tősen távol áll az ágytol. — Adok önnek egy injekciót — suttog­ta. — Szérum. Egyetlen szúrás. Próbáljon mozdulatlan maradni. Ne feszítse meg a hasizmot. Ernyessze el. Harry a fecskendőt nézte. Ganderbai vékony, vörös gumicsövet húzott elő táskájából, Harry felsőkarja alá csúsztatta, körültekerte a bicepszén, és szorosan csomóra kötötte. Alkoholos vat­tával meglapogatott egy kis területet a csupasz alsókaron, majd átnyújtotta ne­kem a vattát, és elvette a fecskendőt. Befejezés a következő számban 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom