A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-10-14 / 42. szám

ROALD DAHL

Éjfél lehetett, mire hazaértem, és ahogy a bungalóhoz közeledtem, eloltottam a kocsi fényszóróját, hogy a fénysugár ne hatoljon be az oldalsó hálószoba ablakán, s fel ne ébressze Harry Pope-ot. Kár volt a fáradságért. Ahogy felfelé mentem az ösvényen, megláttam, hogy még ég a villany a szobájában, tehát ébrén van — hacsak el nem aludt olvasás közben.

Leállítottam a kocsit, felmentem az öt lépcsőn a tornácra, s közben óvatosan számoltam a fokokat a sötétben, hogy még egyet ne lépjek, amikor már felértem. Átmentem a tornácon, megtaszitottam a lengőajtót, beléptem a házba, és villanyt gyújtottam a hallban. Odamentem Harry ajtajához, halkan kinyitottam, és benéztem.

Az ágyon feküdt, és láttam, hogy ébren van. De nem mozdult. Még csak a fejét sem fordította felém, de meghallottam a hangját:

— Timber! Timber, gyere ide.

Lassan beszélt, óvatosan suttogta mindegyik szót. külön, én meg kinyitottam egészen az ajtót, és gyorsan oda akartam menni hozzá.

— Állj! Várj egy pillanatig. Timber. — Alig hallottam a szavát. Mintha irdatlan erőfeszítésébe kerülne minden egyes szó.

— Mi baj, Harry?

— Psssszt! — suttogta. — Pszt! Az isten szerelmére, ne lármázz. Vedd le előbb a cipőd, úgy gyere be. Nagyon kérlek, tedd meg, amit mondok, Timber.

A beszéde George Barlingra emlékeztetett, aki haslóvést kapott, és ott állt, nekitámaszkodva a tartalék repülőgépmotor ládájának, két kézzel fogta a gyomrát, és ugyanolyan rekedt suttogással mondta el mindennek a német pilótát, ahogyan most Harry beszélt.

— Gyorsan, Timber, de vesd le előbb a cipőd.

Nem értettem, miért kell levetnem a cipőmet, de láthattam, hogy nincs jól, hát miért ne tegyek a kedvére, úgyhogy lehajoltam, lehúztam a cipőmet, és otthagytam a szoba közepén. Azután odamentem az ágyhoz.

— Ne érj az ágyhoz! Az istenért, ne érj az ágyhoz! — Most is még úgy beszélt, mintha haslövés érte volna, és láttam, hogy ott fekszik hanyatt, és egy szál lepedő fedi el háromnegyed részben. Kék-fehér-barna csíkos pizsama volt rajta, és iszonyúan izzadt. Forró éjszaka volt, magam is megizzadtam, de nem úgy, mint Harry. Arca úszott a verejtékben, párnája csuromvizes volt. Ügy néztem, komisz maláriaroham.

— Mi baj, Harry?

— Karait — mondta.

— Karait? Jóságos Isten! Hol mart meg? Mikor?

— Hallgass — suttogta.

— Ide figyelj, Harry! — mondtam. Elörehajoltam, és megérintettem a vállát. — Nincs veszteni való időnk. Mondd meg gyorsan, hol mart meg. — Mozdulatlanul és feszülten feküdt, mintha féken tartaná iszonyú fájdalmát.

— Nem mart meg — suttogta. — Még nem. Itt van a hasamon. Alszik.

Gyorsan hátraléptem. Önkéntelenül. És bámultam a hasát, vagyis inkább a lepedőt, ami letakarta. A lepedő több helyütt ráncot vetett, és nem látszott, van-e alatta valami.

— Azt akarod mondani, hogy egy karait alszik a hasadon?!

— Esküszöm.

— Hogy került oda ? — Felesleges volt a kérdés, nyilvánvaló, hogy nem tréfál. Azt kellett volna inkább mondanom, maradjon csendben.

— Olvastam — mondta Harry, igen lassan, egyenként szemelve a szavakat, és oly óvatosan, hogy a hasizom meg ne mozduljon. — Hanyatt fekve olvastam, és egyszerre érzem, hogy valami mászik a mellemen, a könyv mögött. Olyan csiklandós érzés volt. Akkor megláttam a szemem sarkából, hogy egy kis karait siklik a pizsamámon. Egész rövid, talán húszcentis. Tudtam, nem mozdulhatok. Nem is tudtam volna. Feküdtem, néztem. Gondoltam, felmászik a lepedőre. — Harry elhallgatott, és néhány pillanatig nem szólt. Szeme lesiklott a testén, oda, ahol a lepedő a hasát fedte, és láttam, azt figyeli, suttogása nem zavarja-e fel az ott fekvő kígyót.

— Ráncot vetett a lepedő — mondta még halkabban, mint az imént, úgyhogy közelebb kellett hajolnom hozzá, ha hallani akartam a szavát. — Most is ott van. Bebújt alája. Éreztem a pizsamán át, amint a hasamon mászik. Aztán megállt, és most fekszik a melegben. Biztos alszik. Nagyon vártalak. — Felemelte szemét, rám nézett.

— Mióta van ott?

— Órák óta — suttogta. — Órák, órák, iszonyatos órák. Nem bírom sokáig mozdulatlan. Már az előbb köhögnöm kellett volna.

Nem fért sok kétség Harry meséjéhez. Semmi különös nincs benne, hogy egy karait Így viselkedjen. Általában lakott házak körül lappang, keresi a meleget. A furcsa csak az, hogy nem marta meg Harryt. A marása többnyire halálos — kivéve, ha rögtön ártalmatlanná teszik —, és évente jó sok embert megöl Bengáiiában, kivált a falvakban.

— Nyugodj meg, Harry — mondtam, most már én is suttogóra fogva a szavam. — Ne mozogj, ne beszélj, ha nem feltétlen

kell. Tudod, hogy csak akkor mar. ha felriasztják. Pár perc és elintézzük.

Cipő nélkül, halkan kimentem a szobából, kerestem a konyhában egy jó éles kést, és zsebre tettem, hogy szükség esetén kéznél legyen, míg kigondolunk vala mit. Hogyha Harry köhög vagy megmozdul, vagy akármivel megriasztja a kígyót, és az megmarja, rögtön kivágom a meg mart részt, és megpróbálom kiszívni a mérget. Visszamentem a hálószobába. Harry ugyanúgy feküdt, mozdulatlanúl, és arcáról ömlött a veríték.

— Harry — mondtam, és amíg beszéltem, jóformán a füléhez illesztettem a számat, hogy csak a leghalkabb suttogásra legyen szükség —, azt hiszem, az volna a legokosabb, ha nagyon, nagyon óvatosan felhajtanám a lepedőt. Akkor legalább meglátjuk. Azt hiszem, meg tudom csinálni úgy, hogy ne zavarjam fel.

— Elment az eszed. — Kifejezéstelen volt a hangja Nagyon lassan, nagyon óvatosan formálta a szavakat, és főleg nagyob halkan. A kifejezés tekintetében ült, és a szája sarkában.

— Miért?

— A fény megriasztaná. Ott sötét van.

— Es ha hirtelen fellebbenteném a lepedőt, es lesöpröm, mielőtt megmarhatna?

— Miért nem hívsz orvost? — kérdezte Harry. Úgy nézett rám, mintha azt akarná mondani: ez nekem is eszembe juthatott volna.

— Orvost. Hát persze. Igazad van Megyek, hívom Ganderbait.

Lábujjhegyen mentem ki a hallba, kikerestem a telefonkönyvben Ganderbai számát, felemeltem a kagylót, és kértem a központot, hogy nagyon gyorsan kapcsol jón.

— Ganderbai doktor7 — szóltam a kagylóba. — Itt Timber Woods.

— Jó estét, Mr. Woods. Még nem alszik ?

— Kérem, doktor, át tudna jönni most azonnal? Hozzon szérumot is — karaitmarásra.

— Kit mart meg ? — A kérdés oly élesen hangzott, hogy kisebbfajta robbanásként érte a fülemet

— Senkit. Még senkit. Harry Pope ágyban fekszik, és egy karait van a hasán, ott alszik a hasán, a lepedő alatt.

Három másodpercig csend volt a vonal túlsó végén. Azután lassan, most nem robbanásszerűen, hanem nagyon is lassan, tagoltan, megszólalt Ganderbai:

— Mondja meg neki, hogy maradjon nyugton. Ne mozduljon, és ne beszéljen. Érti, kérem?

— Hogyne.

— Azonnal indulok1 — Letette a kagylót, én pedig visszamentem a hálószobába. Harry tekintete követett, míg az ágyához értem.

— Ganderbai mindjárt jön. Azt üzeni, feküdj mozdulatlanul.

— Az isten szerelmére, mégis mit gondol, mit csinálok?!

— Ide figyelj, Harry, azt mondta, ne beszélj! Senki. Se te, se én.

— Akkor mért nem fogod be a szád ? — Míg ezt mondta, a szája sarka megrezdült, apró, lefelé hűzó mozdulatokkal, s ez egy darabig folytatódott, amikor már nem beszélt, akkor is. Elővettem a zsebkendőmet, és igen gyengéden letöröltem arcáról, nyakáról a verítéket, s közben éreztem az izom enyhe rángását — az volt, amelyikkel mosolyog az ember —, míg a kezem elhaladt fölötte a zsebkendővel.

Lábujjhegyen kimentem a konyhába, jeget vettem ki a hűtőszekrényből, szalvétába burkoltam, és apróra törtem. Sehogy sem tetszett nekem az a dolog az előbb, a szájával. De meg az sem, ahogy beszél. Bevittem a jégbatyut a hálószobába, és Harry homlokára raktam.

— Hogy lehűlj egy kicsit.

— Vidd el — suttogta. — Köhögtet. — A mosolygóizom megint rángatózott.

Reflektorfény sugara hatolt be az ablakon, ahogy Ganderbai kocsija a bungaló elé kanyarodott. Kimentem elébe, két kézzel tartottam a jégbatyut.

— Mi a helyzet? — kérdezte Ganderbai, de meg sem állt, hogy meghallgassa a választ; elment mellettem, át a tornácon, be a lengőajtón a hallba. — Hol van? Melyik szobában?

Táskáját letette egy székre a hallban, és utánam jött, Harry szobájába. Puha talpü házicipő volt rajta, nesztelenül finoman lépkedett, akár egy óvatos macska. Harry a szeme sarkából figyelte. Ganderbai oda ért az ágyhoz, lenézett Harryre, és mosolygott, bízón és biztatón, és bólogatott, mint aki azt mondja, hogy nem nagy dolog az egész. Harry ne aggódjon, bízza csak fnagát nyugodtan Ga/iderbai doktorra. Azután sarkon fordult, és kiment a hallba, én meg utána.

— Először is megpróbálunk egy kis szérumot beadni neki — mondta, kinyitotta táskáját, és hozzálátott az előkészületekhez. — Intravénásán. Nagyon ügyesen kell csinálni. Nem akarom, hogy összerezzenjen.

Kimentünk a konyhába, a doktor sterilizált egy injekciós tűt. Egyik kezében fecskendőt tartott, a másikban ampullát, a tűvel átszúrta az ampulla gumitetejét, és a fecskendővel felszívta a tartalmát, a halványsárga folyadékot. Azután átadta nekem a fecskendőt.

— Tartsa, amíg nem kérem.

Felvette táskáját, és visszamentünk a

szobába. Harry szeme fénylett, és tágra nyílt. Ganderbai főiébe hajolt, és nagyon óvatosan, mintha ódon csipkét kezelne, felhajtotta könyök fölé a pizsamakabát ujját, úgyhogy a kart közben meg sem mozdította. Észrevettem, hogy meglehetősen távol áll az ágytol.

— Adok önnek egy injekciót — suttogta. — Szérum. Egyetlen szúrás. Próbáljon mozdulatlan maradni. Ne feszítse meg a hasizmot. Ernyessze el.

Harry a fecskendőt nézte.

Ganderbai vékony, vörös gumicsövet húzott elő táskájából, Harry felsőkarja alá csúsztatta, körültekerte a bicepszén, és szorosan csomóra kötötte. Alkoholos vattával meglapogatott egy kis területet a csupasz alsókaron, majd átnyújtotta nekem a vattát, és elvette a fecskendőt.

Befejezés a következő számban

14