A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-09-09 / 37. szám
••• Már jóval túl volt élete derekán, amikor szinte berobbant a szlovákiai magyar irodalomba. A Csehszlovákiai Magyar Rádiószinpad 1957-ben mutatta be Az asszony és a Halál című verses rádiódrámáját. A bemutató fölötte figyelemre méltó volt, hiszen addig szinte csak egy szál író. Egri Viktor foglalkozott drámairással. Egy évvel később, a Szlovák Irodalmi Alap pályázatán két drámával vett részt, a Lidércfénnyel és a Dr. Svoboda múltjá-\ia\. Mindkét müvét jutalomban részesítették. A következő, 1958-as év Dávid Teréz esztendeje volt. A bratislavai Hviezdoslav Színház a Lidércfényt, a Komáromi Magyar Területi Színház a DódA vitte színre. A sikeres bemutatók után mind a szlovák, mind a magyar színházlátogató közönség magáénak vallotta az írónőt. „Dávid Teréz a Dodival és a Lidércfénnyel bebizonyította azt. hogy tud drámai helyzeteket és atmoszférát teremteni, érti a drámai cselekmény bonyolításának és a konfliktusok kiélezésének a technikáját" — irta róla 1961-ben Turczel Lajos. Dávid Teréz darabjai mindenkit megindítottak, s megnyíltak a szivek a színpadi cselekmény, a mese befogadására. S az írónő tolla alól sorra kerültek ki az újabb és újabb színművek, rádiójátékok. Elkészült az Időzített boldogság, a Vidor család, a Fekete bárány, a Zivatar, s végül a Bölcs Johanna. Fábry Zoltán a Lidércfény kapcsán levelet írt Dávid Teréznek: „Ma egész nap a maga vendége voltam. Mit mondjak? Részletesen betegségem miatt nem tudok imí, így hát csak röviden. A „Lidércfény" nemcsak szép darab, nemcsak jó darab, de nagy dráma. Minden drámának megvan a maga kisugárzása, ami feledhetetlenné, egyedülállóvá teszi a maga nemében. A Lidércfény magja, kisugárzása és feledhetetlenje az a tíz perc! Teri, én nem akarok most hízelegni: sok drámát olvastam életemben, de ez a tíz perc: Tilda és Tamás tíz perce, valami olyan remekül megfogott és megírt jelenet, amilyen kevés van a világirodalomban. Mintha minden ide koncentrált volna, mintha minden erejét, tehetségét itt zsúfolta volna mesterivé. Talán ennek a nagy jelenetnek nagyszerűsége teszi, hogy vissza és előre nem is gyengül a darab, de nem tudja sem előtte, sem utána úgy kihozni a dolgokat. De ez nem is baj: ez volt a sugárzó központi mag és ez hat, mint egy áram végig az egészen .. Dávid Teréz keresett színpadi szerző lett. Egri Viktort is túlszárnyalta. Művészetének hatóköre kiterjedt a cseh- és morva országrészekre, majdminden drámáját bemutatták szlovák és cseh, sőt lengyel nyelven. Előadták Magyarországon is. A színpad, a rádió, a televízió szívesen fogadta új müveit. A hírnév egyre jobban inspirálta s feltöltötte villamossággal az írónőt. Nemcsak atmoszféra és helyzetteremtésben, nemcsak a cselekmény bonyolításában tudott újat teremteni, a lélektani hatásokat is árnyaltan szőtte műveibe. így izzította kellő hőfokra mondanivalóját. Dávid Teréz már gyermekkorában vonzódott a színpad tarka világához. Botladozó betűkkel, zilált mondatokkal rótta tele krajcáros füzeteit. „Alkotott." Az írás szenvedélyé lett. de az a becsvágy is vezette, hogy kiemelkedjen a szürkeségből. Ezért irt később tárcákat a kárpátaljai magyar lapokba, ez ösztönözte egyfelvonásosának, a Fekete virágoknak megírására, melyet 1936-ban a szlovák főváros Munkás Akadémiájának színpada mutatott be. Közel volt már a hatvanhoz, amikor 1964-ben megjelent elbeszéléskötete, a Kísértetek múzeuma. Ezek az elbeszélések túlnyomórészt a tragikus múltat idézik, az üldöztetést, embertelenséget. Második prózai kötete, a Kásahegy című szatirikus regény frappáns ötletre épül. A könyv hősnőjének kérdőívet kell kitöltenie, s az elébe sorjázó kérdések nyomán végigszaIRODALMI TÜKÖR IBODVmi X0KQB lad az életén, s mintegy görbetükörben szemléli az elmúlt idők torz és hazug világát. Az elmondottakban nagyon jól érvényesül Dávid Teréz szatirikus-ironikus hajlama, nyitottsága. őszintesége. „Bármennyire a múlt idézödik ezekben a képekben, a szatíra elsősorban a személyi kultusz ellen irányul. Az eszme és a valóság közt tátongó szakadékot, a hatalomnak az emberhez való formális viszonyát gúnyolja ki az írónő" — állapítja meg a könyvről Fonod Zoltán. 1972-ben A feneketlen láda kincsei címmel ifjúsági regénye jelenik meg. Két kiemelkedő regényében, az Ifjúságból elégtelen és az ebből fakadó Időzített boldogságban is a fiatalok gondjával-bajával foglalkozik Dávid Teréz, történelmi-társadalmi körképet rajzolva az ifjúság gondolkodásának és etikájának hullámzásairól. Az Időzített boldogságért az írónőt Nemzetiségi Díjjal tüntették ki. Dávid Teréz mindig vonzódott az ifjúsághoz. Talán azért, mert fiatalosan gondolkozik s nyitottan szemléli a környező világot. Nem hallgat azokra, akik bejegecesedtek emlékeikbe, s keserűségükben gyakran a fiatalokat becsmérlik. Ö igyekszik megérteni az élet sűrűjébe induló ifjúságot, s botladozásuk láttán bölcsen mosolyog. Aki lelkében ennyire fiatal tud maradni, az az idők terhét is könnyebben viseli. Egy Ízben a fiatalokhoz fűződő viszonyáról faggattam: „Honnan ismerem az ifjúságot? — kérdezett vissza. „Onnan, hogy én is voltam fiatal. Én is háborogtam, én is meg akartam váltani a világot, és okosabbnak hittem magamat mindenkinél. Az én titkom csupán annyi, hogy ifjúkori érzésvilágomat át tudtam menteni a mába. No meg aztán fiatalokkal barátkozom, panaszaikat nemcsak meghallgatom, hanem át is érzem. Szóval hozzájuk fiatalodom s próbálom őket megérteni. Természetesen megkönnyíti helyzetemet az is, hogy mint afféle »tiszteletbeli fiatal«, írásaimban felhasználhatom az átélt és összegyűjtött tapasztalatokat..." Az első után tíz évre, 1974-ben jelenik meg második elbeszéléskötete Látomások címmel. Két évre rá legjobb drámáit gyűjti könyvbe. A Csehszlovákiai Magyar írók sorozatban az Ifjúságból elégtelen és az Időzített boldogság lát napvilágot egy kötetben. Emlékeit, életútjának jellemzőbb szakaszait a Mesélő nemzedékben és az Utóiratban vázolja fel. Mind a két könyv megrázó, elgondolkoztató, hiszen a háború előtti, a háborús és a fölszabadulás utáni évek emlékei elevenednek meg a könyvoldalakon olyan intenzitással, hogy gyakran belefájdul az olvasó lelke. Az Utóirat hangnemét különösen eltalálta Dávid Teréz. Az egyes szám első személyben írott mű azért is érdekfeszítő, mert az írónő vallomásosan beszél életéről. Ismert írókkal, színészekkel, újságírókkal, politikusokkal találkozunk a könyvben. Megelevenednek az eltűnt idők, elsorvadt vágyak. Az Utóiratot drámarészletek, levelek egészítik ki. Véleményem szerint, ha az írónő nem fullad ki idő előtt s a részletek kimaradtak volna, egységesebb életrajzot vehettünk volna kezünkbe. A könyv azonban így is izgalmas s megrázó erejű. Dávid Terézt és férjét, Brauer Gézát az ötvenes években ismertem meg. Géza bácsi világlátott, demokratikus érzelmektől fűtött, művelt ember hírében állott. Kissé bölcs, kissé szkeptikus volt. ugyanakkor mélyen humanista. Terikével gyakran eljárt a magyar szekció vitaestjeire, olykor a disputába is bekapcsolódott. Ritkán fordultam meg társaságukban, de ha összeakadtunk, mindjárt megszínesedett köröttünk a világ. Terikével való barátságom az évek folyamán egyre bensőségesebb lett. Kezdetben elvtársnö, majd kartársnő, aztán Teréz asszony, végül Tériké lett a számomra. Nehéz évei sem törték meg annyira, hogy búnak eresztette volna fejét. Mindig derűs volt és barátságos. Ha úgy hozta a helyzet, véleményét nem rejtette véka alá s így nem is kedvelte mindenki. De kinek nincsenek ellenlábasai? A minap fölhívtam, mondván, felugróm hozzá egy kis tereferére. A városközpontban lakik, a Leningradská utca torkolatában, szemben a Hviezdoslav Színházzal. Tériké már ott vár a kapualjban s liften felvisz a negyedik emeletre. Lakása parányi előszobájából a nem sokkal tágasabb ebédlőbe lépünk, amely egybenyílik a hálóval, ha ez a polgári értelemben vett beosztás egyáltalán érvényes még. Fekete kerül az asztalra, s míg Terikét hallgatom, szemrevételezem a könyvszekrényt, a képeket, rajzokat, dísztárgyakat. Jó ízléssel berendezett lakásnak tetszik. Négy-öt váza is áll a szobában, bennük a nyár virágai lángolnak. Bár Tériké szereti a virágot, elárulja, hogy azért virul most itt annyi csokor, mert születésnapja van. Több ifjú barátja jött gratulálni, ök hozták. Bármerre tekint az ember, egy hosszú élet relikviái néznek vissza rá- A rekamié fölött Géza bácsi portréját látom. Ceruzarajz. Terikének árnyék telepszik a szemére. — Bizony, már nyolc éve, hogy meghalt. Harminckét évet éltünk boldog házasságban. A halála utáni egy-két év volt számomra a legnehezebb. Az ember nem tudja elfogadni, hogy az, aki a legközelebb állt hozzá, nincs többé. Én most is mindig vele vagyok, beszélgetek vele, s gyakran fölteszem a kérdést, mit szólna ehhez vagy ahhoz. Fölsóhajt, hogy senkije sincs már, csak a csehországi Liberecben lakó húga, Erzsi. Olykor-olykor meglátogatják egymást, de ez kevés. Egyedül van akkor is, ha ablaka alatt emberektől nyüzsög a járda. Csak a fel-feltámadó halottakat hordja szívében, köztük édesanyját, első férjét, rokonait, akiket elnyelt a gyűlölet szörnyű mocsara. — Olykor, ha éjjel fölébredek, bekapcsolom a magnetofont, hogy beszélgethessek valakivel. Az árvaságban nagyon hiányzik az emberi szó. De csak magammal beszélgethetek, meg a halottaimmal, akik nem felelnek. Az egyik éjjel fölkiáltottam: „Hát ez már így lesz örökké? Én már csak a mikrofonnal fogok szót váltani?!" Borzasztó érzés. A szekrény fiókjából nagy paksamétát tesz az asztalra. Lánykori kézirataiban lapozgatok, megsárgult fényképeken felejtem tekintetemet. Az irodalommal való kacérkodást versekkel kezdte. Kérésemre el is mondja az egyiket, — Sokat töprengek rajta — gondolkozik el —, mi lesz ezeknek a kéziratoknak, leveleknek, fényképeknek a sorsa. Mondja, Gyurka, kinek adjam őket? Valami megbízható írónak, irodalomtörténésznek, aki hasznát venné. De ki az? Erre bizony nehéz tanácsot adni. Milyen indokolt és célszerű lenne egy hazai magyar irodalmi múzeumot létesíteni. Vagy egy olyan könyvtárat, ahol összegyűjtenék a halott írók irodalmi hagyatékát, relikviáit. De sajnos még ma is illuzórikusak az ilyen elképzelések. Az árválló írógépre esik tekintetem. — Van még kedved az íráshoz. Tériké? — Mióta szegény Gézám meghalt, egyre nehezebben ülök a géphez. Hiszen ö volt a legnagyobb ösztönzőm, sugalmazom. Mert az íráshoz az is kell, nemcsak az ihlet. — Olyan embernek ismerlek, aki a legnehezebb körülmények között sem adja fel. — Igaz. Meg aztán az írás vigasz is. Folytatni szeretném életem történetét. Megírom, ami az Utóiratból kimaradt. Az lesz a címe: Emberek, idő, történelem. Kicsit irigykedve nézem Terikét. Nyolcvan esztendővel a háta mögött is mennyi vitalitás van benne. Pedig milyen hosszú és rögös út vezetett szülőfalujától, az erdélyi Görgényszentimrétöl Ungváron, Pesten és Prágán át eddig a lakásig, eddig az emlékekkel zsúfolt kis szobáig, ahol könyvek, kéziratok, szobrocskák, kitüntetések, levelek, vázák, karcsú lábú asztalok, hímzett térítők rendeződnek egységbe szépséget és célszerűséget jelezve. És minden tárgyban lélek lakik, mindegyikhez történetet lehet keríteni. Ezek közt él Dávid Teréz egyre kevesebb derűvel s egyre több borzongással, néha-néha tolla felé kapva, mint hajótörött a mentő deszkaszál után. DÉNES GYÖRGY 15
