A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-09-02 / 36. szám

LARRY SISNER

BOLDOG ÉLET

Ott várt bennünket a ház tornácán s egy cseppet sem izgult. Elégedett mosollyal integetett felénk. Te jó isten, ez megörült! Hiszen az arca csupa derű, szemében az öröm lángjai. Szinte remeg a boldogságtól. Majdnem elkapta és megrázta Gary karját, majd felém fordult.

— Sötét öltöny, fekete cipő, jellegtelen nyakkendő — mondta cinikusan. — Ez az, amit vártam.

Megkérdeztem:

— Maga Mike Potter?

A fejével bólintott és hangosan felkacagott. Gary előhalászott a zsebéből egy pénztárcát és Mr. Potter orra alá dugta. Potter nem jött zavarba. Gary csöndesen feltette a kérdést:

— Maga vesztette el ezt a pénztárcát?

— Tévedés, óriási tévedés — tiltakozott Potter. — Szándékosan a hulla mellett felejtettem. Értik? Szándékosan és előre megfontolt szándékkal.

Összenéztünk, de nem szóltunk semmit.

— Tessék befáradni a szobába — mondta kedvesen Mr. Potter. Követtük. A nappali tiszta volt és ízlésesen berendezve. Kevés bútor, de minden ott volt, amire Potternek szüksége lehetett. A ház gazdája a kávé körül bíbelődött.

— Mikor fedezték fel a holttestet?

< — Dél körül — mondtam csöndesen.

Mr. Potter bólintott.

— Hogy hívták a szerencsétlent?

— Linda Covington! — Ezúttal Gary adta meg a választ.

A ház gazdája megvonta a vállát.

— A név nem jelent semmit. Egy névnek nincs jelentősége.

Kezembe vettem a vadászpuskát és meghúztam a csappantyút. Egy üres golyóhüvely pottyant a szőnyegre.

— Tehát azt akarja, hogy azonnal letartóztassuk? — kérdeztem.

— Természetesen — válaszolta egyszerűen Potter és közben néhány kockacukrot halászott elő az egyik fiókból. — Valamikor úgy határoztam, hogy itt élem le az életemet, ebben a hangulatos hegyi kunyhóban. Negyvenéves vagyok. Most persze azt gondolják, hogy rosszul éltem, nem vagyok valami boldog ember, mi ?

Gary legyintett.

— Fogalmam sincs róla. Az ördög tudja. Biztosan feltalálta magát a vadonban. Itt kedvére halászhatott és vadászhatott.

Mr. Potter most már harsogva kacagott.

— Nem halásztam és nem vadásztam. Ezek gyereksportok. Egy zseniális gondolat fészkelte be magát az agyamba. Ugyanis én gondolkoztam.

Elökotorta a pipáját.

— Huszonegy esztendős voltam, amikor meghalt az édesapám. Maradt utána valami, de nem túl sok. Ezt a „nem sokat" én

örököltem. Egy évig el lehetett tengődni az atyai örökségből. Én mégis úgy döntöttem, hogy maradok a fenekemen, maradok a kalyibában. Emberkerülő lettem. Ilyen a természetem. Ez az életforma aztán meghatározta jövömet. Húsz évig élhettem az örökségből a vadonban. Igen ám, de az aranybánya kiürült. Nem maradt semmi! Ahogyan mondani szokás: a hullámok összecsaptak a fejem felett.

Nem értettem a bevezetőt. Ezért megkérdeztem:

— Mi köze mindennek a gyilkossághoz? Ezért kellett megölni a lányt?

Mr. Potter kedvesen leintett.

— Nyugalom, boy. nyugalom. Tehát — tetszett, nem tetszett — valamit tenni kellett. Nem féltem a munkától, de ... Valljuk be őszintén: ki az a barom, aki fut a dolog után? A munka idöpocsékolás, nem igaz? Csak egyszer élünk és pont. Hiszen ezt maguk is tudják.

— Tudjuk. Csak egyszer élünk — mondta Gary. — Mindössze tizenhét esztendős volt.

Mr. Potter csak megvonta a vállát.

— Meg kellett oldanom a problémát. Az én életem problémáját! Ez pedig sikerült. Bevonulok a börtönbe! Ott megetetnek, megitatnak, adnak ruhát, fekhelyet, és ami a legfontosabb: a börtönben éjjel-nappal átadhatom magam a meditálásnak.

Gary egy pillantást vetett a vadászpuskára.

— Valóban azt hiszi, hogy a börtönben nem kell dolgozni?

— Egyszerűen megmakacsolom magamat és kijelentem, hogy nem akarok dolgozni. Nincs az a módszer, amivel munkára bírnak. Magánzárkát kaphatok, s ez minden.

— Tehát csak azért ölte meg a kislányt?

A gyilkos felvonta a szemöldökét.

— Nem. Nem éppen így történt, de ... A tett elkövetése előtt sokáig törtem a fejemet. Gondolkoztam, uraim. Nem tudtam, mitévő legyek. Ma reggel azonban lesétáltam a tóhoz és... Mit mondjak még ? Az ösvény mellett vártam. Az első embert, aki feltűnik a kanyarban, átküldőm a másvilágra! Véletlenül éppen ez a Linda Covington sétált arrafelé. Ha nem ő jön, akkor jön egy másik.

Hallgattunk. Mr. Potter hosszabb szünet után megkérdezte:

— Most azt gondolják, hogy bolond vagyok?

— Nem tudjuk — válaszoltam.

Mr. Potter felénk nyújtott egy papirost.

— Tessék. Az orvosom bizonyítványa. Megírja szépen, hogy százszázalékosan normális ember vagyok. Semmi bajom, fizikai és pszichikai tisztaság. Miért nem nézik meg az orvosi bizonylatot?

Nem nyúltunk a papírhoz.

— Nem bántam meg semmit — mondta Potter. — Ezt a kunyhót szívesen hagyom el. Tulajdonképpen csak arra a nagy boldogságra gondolok, ami rám vár.

Provokativ szándékkal megkérdeztem:

— A kislány utolsó sikolyát is elfelejti?

Mr. Potter idegesen leintett.

— Most már nem isszuk meg a kávét. Mehetünk a rendőrállomásra, uraim.

Ebben a pillanatban Gary Covington — az unokabátyám — előhúzta a zsebéből a kést. Sziszegve megjegyezte:

— Miből gondolta, hogy mi ketten hekusok vagyunk? Nem, nem, drága barátom. Maga nem menekül a rács mögé. Én ugyanis Linda bátyja vagyok ...

23