A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-09-02 / 36. szám
492 11 • A malachit jellegzetesen másodlagos eredetű ásvány, a szulfidos rézércek mállási terméke, amely az oxidációs övben, karbonátos ásványok és kőzetek környezetében keletkezik. Kémiai összetételét tekintve bázisos réz-karbonát : CuC03. Cu(OH)2. Keménysége 4, sűrűsége 3,75—4g/cm3. Egyhajlású (monoklin) rendszerben kristályosodik, !de szépen kifejlett kristályai viszonylag ritkák, gyakrabban vésés-fürtös, cseppkőszerű alakzatokat vagy bekérgezéseket, földes bevonatokat képez. Elnevezésével kapcsolatosan két vélemény is létezik; az egyik szerint a görög malakhé (= mályva) szóból származik és jellegzetes mályvazöld vagy méregzöld színére utal; a másik vélekedés szerint a szintén görög malakosz (= puha) szóra vezethető vissza, mert viszonylag puha ásványról van szó. Már az ókorban kedvelt ékkő volt, bár kis keménysége miatt kevésbé volt alkalmas olyan ékszerekbe, amelyek állandó kopásnak voltak kitéve. Hamar felismerték viszont, hogy bizonyos irányban könnyen fűrészelhető s a vékony, csiszolt lemezekből díszes szelencék készíthetők, esetleg szemet gyönyörködtető burkolólapok. Ha ugyanis az első pillantásra csak sötétzöld gumóknak tűnő malachitot kettévágjuk és a vágási felületet lecsiszoljuk, előtűnik a jellegzetes, a zöld különböző árnyalataiban pompázó, az achátra is emlékeztető sávos szerkezet, amely különösen nagy felületen igen mutatós. Az orosz cárok egykori rezidenciájában, Petrodvorecban rengeteg malachitlemezt használtak fel a falak és az oszlopok burkolására. A múlt században éppen Oroszországban, Nyizsnij Tagilszkban és Gumisevszkben bányászták a legtöbb malachitot. A több tonna súlyú példányok sem voltak ritkák errefelé, a cári palotát ékesítő malachitlapok történetesen egy 250 tonna súlyú tömbből valók. Oroszországban igen fejlett malachitcsiszoló és -ragasztó műhelyek alakultak ki, különösen az egyes malachitlapok összeillesztését végezték magas szinten. Szinte észre sem lehetett venni, hol ragasztották össze az egyes lemezeket, a sávok olyan pontosan illeszkedtek, mintha mindig is összetartoztak volna. Az orosz cárok a különböző malachittárgyakat is nagyra tartották, s a falakon kívül az asztallapokat és az állóórákat is malachitlemezekkel burkoltatták. Századunkban a világ más tájain is jelentős malachitlelöhelyekre bukkantak, ezek közül a zairei, a namíbiai, az ausztráliai és az arizonai lelőhelyek a legismertebbek. Csehszlovákiában Pribram és Jáchymov környékén, Úrvölgyben (Spania Dolina) és a Gömör—szepesi-érchegységben (Rozsnyó mellett) található kisebb mennyiségben. A felvételen látható példány lelőhelye Spania Dolina. •• A réznek ismeretes egy másik bázisos karbonátja is, ennek a kémiai képletét így lehetne felírni: 2 Cu- C03. Cu(OH)2. Ásványtani neve azurit. amely jellegzetes szép kék színére utal. Az azurit szinte minden esetben a malachittal együtt fordul elő a természetben, keletkezésének körülményei is azonosak. Egyhajlású kristályai rövid oszlopocskák, prizmák vagy vastag táblák alakjában fejlődnek ki, olykor druzákat alkotnak. Az azurit gyakran képez szemcsés tömegeket, sugaras aggregátumokat vagy földes bevonatokat is. Keménysége kb. 3,5, sűrűsége 3,7—3,9 g/cm3. Az azurit, a malachithoz hasonlóan díszítési célokat szolgál, népszerűsége azonban jóval kisebb, mivel a malachitnál lágyabb és így kevésbé ellenálló. Finomra őrölve festékalapanyagként hasznosítják, s gyakran rézgáliccá alakítják át, amely közismert gomba- és rovarölőszer. Az azurit és a malachit olykor sajátos elegyet hoz létre: az azurit mag körül malachit- és azuritsávok váltakozó gyűrűrendszere alakul ki, amely érdekes színkombinációkat eredményez. Ebből az azurmalachitnak nevezett köböl elsősorban melltűkbe készítenek ékkövet. A világ legjelentősebb azuritlelöhelyei; Tsumeb (Namibia), Bisbee (Arizona, USA), Burraburra (Ausztrália). Európában többek között Romániában található számottevő mennyiségben malachit és azurit. Csehszlovákiában a malachit mellett kisebb-nagyobb mennyiségben azurit is előfordul, a felvételen látható példány lelőhelye Špania Doli-LACZA TIHAMÉR Fotó; JOSEF HLAVÁČEK