A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-08-19 / 34. szám
Alekszandr Kanyevszkij Az influenza olyan, akár a tenger: hullámokban zúdul az emberre. Az első elkerült, a második azonban ledöntött a lábamról: ágynak estem, amely valósággal izzott, mint júliusban a fekete-tengeri strand homokja. Testem száraz és forró volt, belülről kínzó vírusok perzseltek. A kihívott orvos este felé érkezett meg; kezét alaposan megmosta a fürdőszobában, majd belépett a szobába, leült mellém, és arra kért, hogy nyissam ki a számat. Teljesítettem a kérését, mivel biztos voltam benne, hogy a torkomat akarja megnézni. Az orvos azonban kis tükröt vett elő diplomatatáskájából, és a fogaimat kezdte vizsgálni... — Önnek fogszuvasodása és paradentózisa van!... Elhanyagolta a fogsorát! Valamilyen fémtárggyal lefejtette fogaimról a fogkövet, azután ujjaival alaposan megmasszirozta az ínyemet. Felfedezett valamit, és megörült; — Ól... És a felső hatos lyukas. Sürgősen be kell tömni. Van villanyfúrója? Szerencsére ilyesmi nem akadt nálunk. Az orvos elkedvetlenedett, de azután összeszedte magát és arra kért, hogy legalább egy közönséges fúrót szerezzek a legközelebbi látogatásig. — Addig pedig szódaoldattal öblögesse száját. — De az influenza ellen mit szedjen — tudakolta félénken a feleségem. Az orvos zavartan tárta szét a karját. — Én ugyebár sztomatológus vagyok. Jelenleg kiterjedt influenzajárvány van, nincs elegendő belgyógyász, ezért küldtek engem. Táppénzes állományba vettem, és szájvizet írtam fel... Nyilván alaposan kikúrálta a fogaimat: amikor lázam volt, szaporán vacogtak. Másnap a feleségem megint orvost hívott, abban a reményben, hogy most belgyógyász jön. De megint csak nem volt szerencsénk. Délben éles csengetés hallatszott és kiáltás harsant odakintről, az ajtó elöl: — Kössék meg a kutyát!... Azonnal kössék meg a kutyát! Feleségem felkattantotta a zárat, és maga felé húzta a kilincset, hogy kinyissa az ajtót — valaki azonban megakadályozta. Azután az ajtó óvatosan kissé kinyílt, az így keletkezett résen bebújt egy fényesre borotvált fej, és ezt kiáltotta: — Megkötötték a kutyát? — Nincs kutyánk — felelte ijedten a feleségem. — Menjen odább, megnézem. A jövevény kinyújtotta a nyakát, fényes fejét forgatta, gyanakvóan körülnézett és csak ezután lépett át a küszöbön. Feleségem csodálkozó pillantására válaszul felkiáltott: — Mindenki ezt mondja: nincs! nincs! — I azután pedig harapnak!... Hol a beteg? Feleségem a hálószoba ajtajára mutatott és ki akarta nyitni, a borotvált fejű azonban egy kézmozdulattal megállította, s ujját a szájához emelte: — Pszt! — sziszegte és fülét az ajtóra tapasztva, néhány másodpercig figyelmesen hallgatózott. Azután megkérdezte: — Dühöngő a kedves beteg? A választ meg sem várva határozott mozdulattal kitárta az ajtót és beordított: — Maradjon egy helyen, ne mozduljon! ... Magas lázam miatt moccanni is nehezen tudtam, ezért szívesen teljesítettem a parancsát. De hogy megmutassam az orvosnak, hogy még élek, megfeszítettem végső erőmet, és megmozdítottam a fél lábamat. Az energikus orvos gazellaként szökkent a szoba sarkába és onnan kiáltotta: — Mi van a takarója alatt kutya? Miután meggyőződött róla, hogy rajtam kívül senki sincs a takaró alatt, közelebb jött, s rám parancsolt: — Kövesse a szemével! — és egy kis fémkalapácsot húzogatott a szemem előtt, hol közelebb tolta az orromhoz, hol pedig távolabb vitte, az erőfeszítéstől elszédültem, és lehunytam a szemem, hogy ne lássam ezt az ugrándozó eszközt. Az orvos ekkor a homlokomra ejtette a kis kalapácsot. — Azt parancsoltam, hogy kövesse! Megráztam a fejemet, ledobtam a kalapácsot a párnára, és újra lehunytam a szememet. Megdörzsölte a kezét, és kijelentette: — Lázong! Tipikus agressziós szindróma. Szkizofréniások voltak a családjában? — Nálunk nincsenek szkizofréniások. Nekünk influenzánk van —■ felelte fáradtan a feleségem. — Mi köze ehhez az influenzának? A beteg pszichikuma megviselt, az idegei valósággal kilógnak. Idenézzen! Felhajtotta a takarót, egyik lábamat a másikra tette, nekiveselkedett és a kis kalapáccsal ráütött a jobb lábamra, a térdem alatt. Az a magasba lendült, és úgy hasba rúgtam a doktort, hogy az ismét a sarokba röppent és örömmel ordította: — A reflexe ép — meg lehet menteni! Azonnal a rendelőintézetbe kell szállítani! Szerencséje, hogy engem küldtek, nem holmi belgyógyászt — észre sem vették volna ezt a betegséget! Néhány sort firkantott egy papírdarabkára és átnyújtotta a feleségemnek: — Hívja ki a különleges betegszállítót és tü-tü ... Tü-tü-tü-ű!... Tülkölni kezdett és kezét-lábát mozgatta, mozdonyt utánozva. Tovább dudálva „kitolatott" az előszobába, odaintette a feleségemet, és halkan tanácsolta: A pontos iskolába járás titka: megbízható KARÓRA a K/ervOA^ -ból — Amíg megérkezik az autó, hívjon valamilyen férfit, veszélyes kettesben maradni vele. Még egy traumatológus ortopédorvos is járt nálunk, és sokáig kereste a töréseket a testemen, mivel nem talált, gratulált a szerencsémhez. Amikor a náthámra panaszkodtam zavarba jött és bizonytalanul azt javasolta, hogy be kellene gipszelni az orromat. Azután megjelent egy nemibeteg-orvosnő, és olyan kérdéseket tett fel, amelytől újra felszökött a lázam. Betegségem alatt annyira hozzászoktunk a különféle szakorvosokhoz, hogy feleségem még a hozzánk beállító vízvezeték-szerelőről is azt hitte, hogy ő a következő doktor. Annál inkább, mivel teljesen orvosi kérdést tett fel: — Mi a panasza? Feleségem részletesen jelentette: — Dugulás a torokban, csak meleg vizet használunk, de semmi sem megy le ... No meg a könyökkel is baj van. — A könyököt letörjük és újjal pótoljuk, a torkot pedig kitágítjuk és kitisztítjuk — ígérte fürgén a vízvezeték-szerelő, és egy kalapácsot meg jókora franciakulcsot szedett elő. Feleségemnek elállt a lélegzete a rémülettől, lába megroggyant, és egy székre roskadt. Azután pénzt vett öiő, és fizetett a szerelőnek azért, hogy semmit se törjön szét és ne tisztítson ki. Nekem pedig az jutott eszembe, hogy a legjobb orvosság — a nevetés. Ezért felültem az ágyban, a párnára támaszkodtam, és azokra a receptlapokra, amelyeket a doktorok nálam hagytak, leírtam ezt az elbeszélést. Ford.: Gellért György TÜSKE KARRIER Juliska, a falusi műkedvelő színjátszó együttes dívája mindjárt az első előadás után megkapta Oszkárt. TALÁNY Kovácsné szerint minden férfi egyforma. Úgy látszik, szereti az egyhangúságot, mert folyton váltogatja őket. NEM MESE Vettem egy csizmát. Alig tettem meg vele hét mérföldet, levált a talpa. Lám, nemcsak a mesében vannak hétmérföldes csizmák. PRIMŐR Már a karalábé is belefásult, hogy nyár derekán is primőr (az ára). ÖRÖKNAPTÁR Feleségem kel: 6.30-kor. Nyugszik: soha. ISZUNK Iszunk örömünkben, iszunk bánatunkban, de leginkább délelőtt tíztől iszunk. MENTŐ KÖRÜLMÉNY Nem vagyok notórius, mentegetőzött, mert csak annyit iszom, amennyi belém fér. A notórius a kelleténél többet iszik. PALÁGYI LAJOS 23
