A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-08-12 / 33. szám
Zsélyi Nagy Lajost nevezhetnénk akár Villon késői rokonának. Verseiben, életvitelében van valami csavargó hajlam. Úgy szemléli a világot, hogy fügét is mutat neki. Groteszk és ironikus, hetyke és indulatos. A látóterébe került jelenségeket görbe tükrén fölnagyítja és eltorzítja. A gúnyos, szatirikus hang különös, egyedi hangulatot teremt s az olvasó hajlandó átvenni a költői indulat hőfokát, meglátni a jelenségek mélyén rejtező antagonizmust, átélni a költő kon röpíti a gondolatot. A költő második kötetéről írja Egri Viktor: „A Tériszony költője teljesen levetkőzve az ötvenes évek kötöttségeit, a kezdet szólamszerűségét, a forradalmiság hevétől eléggé távol álló romantikáját, és ma igen rangosán szól önmagáról, kételyeiről, félelmeiről, és tudatosabban, értőbben figyeli a világ dolgait. Stílusa árnyaltabbá s gondolatilag korszerűbbé, maibbá vált, anélkül, hogy ebben a magvas, sokrétű modernségben abszt-Szívemre épült házsorok, csókot elrejtő fűzfalombok, falum, leányok, asszonyok, megyek a nyárral, búcsút mondok. A bajok, könnyek, bánatok, tudom, másutt is megtalálnak, de szebben szólnak a dalok, ha lantja leszek a családnak, amelynek te is tagja vagy, szép falum, hitem, büszkeségem! a renomén igazságtevésének, sőt a világ ellentmondásaiból fakadó példák, az emberi méltóságot semmibevevő jelenségek rövidzárlatai fölszikráznak a költő tollán, s arra késztetnek bennünket hogy magunkba szálljunk, s vele együtt töprengjünk az ember, az emberiség jövője felől. „Összeterelt bajtársaim a völgyben legelésznek. A trombiták és harsonák a fenyőfák csúcsaira tűzettek. A teljes zenekar lent fürdik a tóban. A lányok derekáról egészen tökéletes hulahopp-karikák perdülnek tábornokaink lába közé. Rajta, tereljük e/a figyelmet a szarvasbogarak világháborús törekvéseiről! Készülnek a pogácsák a pogácsagyárban, és kifogástalanul működnek a brindzásgaluska-finomítók. A buzeráns karmester A tó tükrében nézi magát A világ dolgai folynak, fotyogatnak. Bizony! Csoroghatna vér is a trombonok elmetszett torkából, s gyarló asszonyaink visító diplomatákat szülhetnének. Köldökünkben bizsergő birodalmak. Fekszünk a völgyben hullámzó minisztériumok partján. Hangszereink a fák csúcsára akasztódtak. takargatjuk viszkető , kontinenseinket Az idézett vers a Tábori derű. Ez az ironikus hang, groteszk látásmód és előadás jelenti Zsélyi Nagy adekvát megnyilatkozásának, költői kifejezésmódjának térhódítását az 1968-ban megjelent Tériszony óta Ez volt az a hang, amely meghökkentette mind az Írókat, mind az olvasókat, s kiemelte Zsélyit a csehszlovákiai magyar költők átlagából. Igaz, hogy az ironikus-szatirikus hang eleve benne munkált a költőben, de ez inkább karcolataiban került felszínre. Az igazi költő azonban előbb-utóbb rátalál a lelkében, idegsejtjeiben, emlékeiben érlelődő fonémára, amely eddig nem sejtett szárnyarakt vagy abszurd eszközökkel élne ... A gúny és a fintor engedelmes költői eszköze, tehetségesen él velük, és szívesen követjük, mert eröszakoltság nélkül valami újat ad, ami konveniál a modem ember életérzésének, jó visszhanggal elfogadja, nem csupán mulattatja, hanem gondolkodásra késztetve gazdagítja is... Zs. Nagy Lajos második kötetének megjelenését irodalmunk ünnepének tartom..." Ebből az attitűdből fogantak Zsélyi Nagy Lajos további kötetei, az Üzenet a barlangból, és az Isapur dalai. A versek új motívumokkal árnyalták költészetét. „Szarkazmusa, groteszk szemlélete finom iróniává, öniróniává, derűs csipkelődéssé, meditativ játékossággá szelídült" — írta az Isapur dalai fülszövegében Zalabai Zsigmond. A lapokban megjelent néhány új versében azonban, mintha szakítani igyekeznék groteszk szemléletével, ironikus hangjával. Elégikus, fájdalmas, a befelé forduló ember érzései és gondolatai találnak utat az önkifejezéshez. Mélyből fölszakadt sóhajok, el-elcsukló moll akkordok ragadják magukkal az olvasót. Ilyen az édesapja halálára írt verse is. Elképzelhető, hogy Zsélyi Nagy borongó, töprengő, elégikus versekkel lepi meg olvasóit következő kötetében... Az ötvenes évek elején kezdett publikálni. Első verse, az Aratás előtt 1953. július 30-án jelent meg az Új Szóban. Ekkor 18 éves. Öt évet kellett várnia, amíg debütálhatott a Fiatal Szlovákiai Magyar Költők antológiájában. Huszonkilenc éves, amikor megjelent Ének a tisztaságról c. első kötete. A nekifutás tehát nem sikerült. Az antológiáról írt kritikai tanulmányában Fábry Zoltán elsősorban Cselényit és Tözsért emeli ki. Nagy Lajos verseit vegyes fogadtatásban részesíti. Kifogást emel Forró szívvel c. verse ellen, amelyben sokszor emlegeti a költő a szívet s így a „szív küldi szívnek" műsorára emlékezteti. Több versét bírálja még, ugyanakkor dicséri: „Ahol nincs eröszakoltság, ott az adekváció zavartalanul hat..." Én azok közé tartozom, akiknek tetszett Zsélyi Nagy első kötete, az Ének a. tisztaságról. Erőt éreztem benne, lendületet és dinamizmust. Olyan atmoszférát teremtett, amelyben jól érzi magát az olvasó. Később azt írtam a könyvről: „Ha tömören akarnánk jellemezni Nagy Lajos költészetét, azt mondhatnánk: férfias líra. Verseiben transzformálja érzéseit. gondolatait, szinte rögzítve a fogantatás állapotát, azt a lelki feszültséget, amelynek légkörében szavakba ötvözte lángolását. így első pillanatban megtaláljuk vele a kontaktust. Őszintesége szigorú erkölcsi tisztaságot sugároz. Költészetének első szakasza az egyszerűség jegyeit viseli, ám a keresetlen megfogalmazásban ott találjuk a csodálatos napkeltét, a sejtelmes hóesést vagy a szerelem révületét. Amit mond, férfiszóval mondja, érezzük ezt már verseinek kezdő hangütésében. Költeményeinek feszes megkomponálása kizárja a gyengítő érzelmességet, a díszítő jelzők szertelen halmozását. A mértékletességnek ez az eredendő, ösztönös megnyilatkozása teszi rokonszenvessé elégikus hangulatú költeményeit is. A Búcsú Zsélytől c. versében szinte garabonciásként jelenik meg a költő: Barátok, kertek, illatok, egy búcsúszóra visszajöttem. Köpenyem zászlóként lobog, növekszik már a szél fölöttem. S ragadjon bárhová a vágy, benned marad az egyik énem. Köpenyem zászlóként lobog, erősödik a szél fölöttem. Barátok, kertek, illatok, egy búcsúszóra visszajöttem." Tehetségét versein kívül karcolatain, irodalmi rajzain, tárcáin is lemérhetjük. Vidám írásainak első kötete, az Emberke küzdj! annak idején osztatlan sikert áradott. Nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy ebben a műfajban ő a legeredetibb, legpregnánsabb nálunk. Ez a műfaj annyira a kezéhez áll, hogy nem olvashatjuk másképpen ötperceseit, mint mosollyal a szájunk szögletében. Most, hogy az Elpárolgott fazék címmel karcolatainak legjobb darabjait kötetbe gyűjtötte, kicsit meg is lepte vele az embert. íme, vaskos könyvvé kerekedtek Zsélyi bohókás fintorai. Ö meg hol fanyar kedvvel, hol tündéri derűvel szövi egybe kötetében az élet apró mozzanatait, történéseit. Megfogtam a tündér sarkát című gyermekverseskötetében sem programozta át attitűdjét, ugyanaz a Nagy Lajos-i hang szól a gyermekekhez, mint felnőttekhez írt verseiben. Az Altató, az Átkolódzás vagy a Behemót és a többiek méltán dicsérik a költő fantáziáját, játékos kedvét... Úgy tetszik, mintha Zsélyi Nagyot egész életemben ismertem volna. Útjaink hol sűrűbben, hol ritkábban, de mindig keresztezték egymást. Annyi bizonyos, hogy több mint három évtizedes barátságunkat nem hinárosította el az idő. Évekkel, évtizedekkel előtte gyakran vendégeskedtünk egymásnál. Szívesen kerestük fel öt és családját a romantikus Zabosban. Ám ahogy nőttek, nődögéttek a gyerekek, egyre kevesebb idő jutott a kölcsönös találkozásokra. De hol és mikor ismertem meg a garabonciás kedvű költőt? Ha nem csal az emlékezetem, az ötvenes évek végén találkoztunk először a Csemadok zselizi országos ünnepségén. Az ünnepséget táncmulatság követte. A nagy ricsaj közepette valaki megjegyezte: — Nézd, ott ül egy költő. — Egy költő? A jelzett irányba fordultam. A kultúr-14
