A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-08-12 / 33. szám

ház homályos sarkában egy fiatalember gubbasztott.

A viháncoló tömeget megkerülve közelébe férkőztem, megnéztem magamnak. Nagyon savanyú képe volt. Körötte folyt a hejehujázás, ő meg sötét tekintettel bámult a semmibe. Ez a különös viselkedés megkapott. Búval béleltsége költőre vallott.

— Ne búsulj, pajtás! — szólítottam meg lazán.

Gondterhelten pillantott rám, később azonban fölengedett. Osszemelegedtünk.

Fölvázoltam előtte a vágyak netovábbját, a szerkesztőségi életet.

— Ott a helyed, barátocskám! A fővárosban. Költő vagy, művészember. Hagyd a csudába a tanítóskodást, szegődj el a Rádióhoz!

Hetek múlva már a Rádióban pötyögtette a híreket az öreg Underwoodon.

A Grand kávéházban, amelyet előszeretettel látogatott, immár szerkesztő úrnak szólította a pincér...

Zsélyi Nagy Lajos 1935-ben született Mikszáth szülőfalujában, Szklabonyán. Hároméves korában azonban Zsélyre költöztek. E romantikus táj nyomot hagyott lelkében, meghatározója lett kibontakozó költészetének:

„Ebben a Berekben nőttem fel idáig: anyám derekától apám nagy hajáig.

Itt láttam boszorkányt és fekete angyalt, opátos kísértet errefelé nyargalt Itt csaltak a lányok először bokorba, itt voltam bíborló lángokba borulva, s feküdtem sokáig pirosló parázson: pihereszketésű, szeplős kis virágon..."

(A fehér Berek)

Elemi iskoláit Zsélyben végezte, innen a komáromi (Komárno) magyar gimnáziumba került, majd a Komenský Egyetem filozófiai szakára. 1955-ben bevonult. Kétévi fegyverforgatás után Barátfalván kötött ki, betűvetésre oktatta az ifjú nemzedéket. 1958-ban tépett a Csehszlovák Rádió magyar szerkesztőségének szolgálatába, de mér 1960- ban az Új Szóban s 63-ban a Hétben találjuk. Ma is ott dolgozik.

Zsélyi Nagy Lajos föllépése óta sokan ismételgetik a közhelyet: ha Zsélyi nem volna, ki kellene találni. Ez így igaz. Költészetének, magatartásának holdudvarában legendák teremnek, indulnak szájról szájra. Verseinek fluidumában egyre többen megfürdetik lelkűket, hogy megértsék üzenetét:

„ Tudom én már, hogy mit akartam, csak énekelni a szabadban, dalolni, mint az égő erdő. míg minden fája sírva eldől."

DÉNES GYÖRGY Fotó: Prandl Sándor

Anni az utolsó percben lemondta az utazást. Megbetegedett, belázasodott, ágynak dőlt és azon bosszankodott, hogy le kell mondania a „Jóképű Harryval" Amolddal való találkozást is. Mi neveztük el „Jóképű"-nek. rendes, komoly fiú és nem kezel engem mint Anni „kisfiú" testvérét, (ez én vagyok) hanem igazi felnőttként bánik velem. Szóval egyedül kellett Lawnrestbe mennem ezen a délutánon. De először meg kellett engednem, hogy ahyám szemlét tartson felettem. A falhoz

ROBERT CORNIER

Mike, Mike — suttogta és én megkönnyebbülten fellélegeztem. Anyám ugyanis figyelmeztetett. hogy az első pillanatokban talán fel sem ismer. Megfogtam törékeny kis kezét és attól tartottam, ha erősen megszorítom, — eltörik. Bőre sima. szinte sikamlós volt, mintha az évek kikoptatták volna a durvaságot, ahogy a szél a sziklák felületét.

— Mike, Mike. nem hittem volna, hogy eljössz —, mondta boldogan és hangja olyan volt mint egy simogatás. — Már régen várta«• W

O

U

S

S

állított, és úgy állt mellettem, mint egy kivégző osztag megbízottja. Igen jó viszonyban vagyok anyámmal, úgy érzem valóban szeret. Tudom, különösen hangzik, de ismerek fiúkat, akiket szeret az édesanyjuk, különleges ételeket főz számukra, aggódik is miattuk. és kapcsolatukból mégis hiányzik valami.

Végül is anyám rosszalló arckifejezéssel megkezdte a szemlét. — Ez a haj — kezdte, majd megenyhülve hozzátette: — nos hát legalább megfésülködtél. — Felsóhajtottam, mert rájöttem, hogy okosabb sóhajtozni, mint vitatkozni. — És ez a bajusz! — rosszallóan megcsóválta a fejét. — Szerintem egy tizenhét éves fiúnak nem keH bajuszt viselnie. — Ez csak kísérlet — nyugtatgattam, — csak arra voltam kíváncsi, hogy vajon kinő-e a bajuszom. — Az igazat megvallva én nemcsak kipróbáltam, hogy növeszthetek-e tisztességes bajuszt, de már meg is szerettem.

— Hiszen ez pénzbe kerül Mike! — mondta anyám.

— Tudom-tudom-feleltem, a pénz említése ugyanis a mozira vonatkozott. A Downtown mozi péntek esti ajánlata egy félárú belépődíj középiskolások, tizenhat évesek, vagy még ennél is fiatalabbak számára. Sajnos a pénztárosnő egy pillantást vetett a bajuszomra és a kocsivezetői engedélyemre, és teljes árat számított. Cindy számára is teljes árat számított és ez teljesen összetört, mert képtelen voltam Cindyt mozi után egy hamburgerre meghívni. Ez semmi esetre sem használt kapcsolatunknak, mert Cindy újabban türelmetlenkedett, ugyanis rájött arra, hogy a kocsi nem is az enyém és ha el akarom nyerni a főiskolai ösztöndíjat, szorgalmasan kell tanulnom. Különben Cindy sem volt elragadtatva a bajuszomtól.

Most anyám kezdett sóhajtozni. Hogy felvidítsam, így szóltam: — Nézd anyám, majd takarékoskodni fogok. Persze ezt csak ígértem. de rájöttem, hogy úgyis felépíthetem az életemet ha bizonyos dolgokat halasztgatok.

— Nagyanyád meg sem fog ismerni — jegyezte meg anyám, és tekintete elborult.

Lawnresti látogatásom nagyanyámnak szólt, aki hetvenhárom éves és ennek a szanatóriumnak a lakója. (így szebben hangzik. mintha pácienst mondanék). Valamikor ő készítette el a legkitűnőbb pulykamártást, remek baseball játékos volt és a játéknál mindig a vesztesnek drukkolt.

Most arteriószklerózisban szenved. Ez azt jelenti, hogy nem élhet otthonában egyedül, nálunk sem, és mind emlékező tehetsége, mind ereje felmondta a szolgálatot. Gyakran előfordult, hogy gondolatai úgy elkalandoztak. hogy nem ismert meg senkit. Anyám állandóan látogatja és harminc mérföldet tesz meg majdnem minden nap.

Miután Anni iskolai szünetét otthon tölti, egy rendkívüli szombati látogatásra határoztuk el magunkat. Anni jelenleg ágyban fekvő beteg és jajgatásokkal tarkított drámai jeleneteket rendez, így hát közöltem anyámmal, hogy szívesen elmennék én. Nem láttam nagyanyámat, mióta a szanatóriumba vitték. Az is csábított, hogy ez a hely a délnyugati útelzáró sorompó közelében fekszik, így könnyen felszáguidhatnék apám új kocsijával. Minden vágyam az volt, hogy legalább hetvenötös sebességgel vezethessek. A megszokott régi kocsiknál alig lehetett az ötvenes sebességet elérni. Őszintén szólva nem lelkesedtem azért a szanatóriumi látogatásért. Kórházra emlékeztetett és a kórház nagyon rossz hatással volt rám. Az éter émelyítő szaga és a vér láttán még ma is az ájulás környékez.

Amikor Lawnrest felé közeledtem, már sajnáltam, hogy nem tértem ki a látogatás elől. Aztán elszégyelttem magam. Állandóan gátlásaim vannak, lelkiismeret-furdalással küszködöm. Például amikor apámnak megígérem. hogy óvatos leszek, és mégis úgy hajtok mint egy őrült.

Rettegve nézek a szanatórium épületére és arra gondolok, mennyivel kellemesebb lenne Cindyvet lenni. De eszembe jutnak nagyanyámtól kapott karácsonyi és születésnapi ajándékaim és bűnbánatos lélekkel szállók ki a kocsiból.

Amikor beléptem, meglepődtem, hogy nem éreztem kórházszagot, a levegő inkább fertőtlenítőszert és tisztaságot árasztott. Olyan érzésem volt, mint amikor náthás vagyok és nem reagálok sem ízre, sem szagra.

Az ápolónő, aki a recepciós asztalnál ült közölte, hogy nagyanyám a keleti szárny hármas szobájában lakik. Lementem a csempével kirakott folyosón és örömmel észleltem, hogy a falak élénk sárgára és rózsaszínűre vannak festve. A sarkon egy tolókocsi fordult ki hirtelen, amelyet egy idős. őszhajú férfi kormányzott és vidáman felkacagott, hogy sikerült kikerülnie engem. Ahogy végigmentem a folyosón a hármas számú szobát keresve, akaratlanul is be-benézegettem a szobákba és olyan érzésem volt. mintha csak viaszmúzeumban járnék. A figurák különféle pózban részben az ágyon, részben székeken ültek, volt aki az ablaknál állt olyan mereven, mintha odafagyott volna. Bevallom sietni kezdtem, féltem a depressziótól.

Végre egy szép fiatal lány tartott felém, hófehér köpenyben, ápolónőnek vagy gondozónövérnek néztem. Olyan boldog voltam, hogy végre normálisan viselkedő fiatalt látok, hogy széles mosoly kíséretében hangos „hello"-val köszöntöttem. 8iztos őrültnek tartott. Úgy nézett keresztül rajtam, mint az ablaküvegen. Sajnos ez mindig igy van, ha szép lányokkal találkozom. Végre megtaláltam nagyanyámat, aki állítólag nagyon hasonlított a híres filmsztárra Ethel Barrymorra és csodálatos hangja édes. mint a csorgatott méz. Feltámasztva, párnákkal körülbástyázva ült az ágyon. Haja kibontva a vállára omlott.

Amikor meglátott, elmosolyodott, szeme felragyogott és kezét felém nyújtotta. —

lak. — Mielőtt válaszolhattam volna, elfordult tőlem és kinézett az ablakon.

— Látod a madarakat? Állandóan figyelem őket etetés közben. Őrülök ha jönnek, még a kék szajkónak is, pedig az olyan mint a héja, eleszi a kis madarak elől az ételt. De ők figyelik a héját és meglesik hol van az etető. — Hallgatásba merült és most én néztem ki az ablakon. Nem láttam kint sem etetőt, sem madarat, csak a parkoló autókat és a visszaverődő napot a szélvédő üvegeken.

Felém fordult különösen ragyogó szemmel. Vagy talán ez a ragyogás csak a gyógyszerek hatása volt?

— Ó Mike! Olyan nagyszerűen nézel ki. Úgy látom új kabát van rajtad. — Nem mondhatnám — feleltem. Ugyanis Jerry nagybátyám viseltes katonai kabátját hordom hónapok óta, de most, e látogatás alkalmából, anyám ragaszkodott hozzá, hogy esőkabátomat vegyem fel. Újnak látszott, mert nem sokat hordtam, az utóbbi időben senki sem visel esőkabátot.

Nagyanyám olyan feszült figyelemmel nézett rám, hogy kezdtem magam kényelmetlenül érezni. Ezek a természetellenesen ragyogó szemek! Azon tűnődtem, vajon ezek az öreg emberek itt olyan magányosak és elhagyatottak, hogy szinte megmámorosodnak az őrömtől, ha látogatójuk akad? Vagy talán azért volt olyan boldog, mert most világos percei voltak, és mindent tisztán látott és meg is értett? Anyám sokszor említette, hogy nagyanyám elborult agyáról olykor felszakad a köd. Talán ez történt most is.

Töprengésemre nem kaptam választ, de különösnek találtam, hogy ilyen érzelmes fogadtatásban van részem.

— Emlékszem, amikor azt a Chesterfieldi kabátot vetted—, szólalt meg nagyanyám elkalandozó tekintettel, mintha ismét a nemlétező madarakat figyelné. — Arra a nagyon Ízléses bársonygalléros kabátra gondolok. Ugye emlékszel Mike? Nehéz idők voltak, de te sohasem tudtál ellenállni a csillogó szép holminak. — Már-már hangosan tiltakozni akartam, hiszen sohasem hallott Chesterfieldröl, de hallgattam. Anyám szavai jutottak eszembe. — Légy türelmes nagyanyádhoz, alkalmazkodj és légy gyengéd.

Egy ápolónő szakított bennünket félbe, aki egy tolókocsit gurított be a szobába. — Uzsonnaidő kedveskéim! — mondta. Középkorú, szemüveges, telt arcú, gyérhajú nő, akinek nyájas szavai nekem kissé hivatalosnak tűntek. A magam részéről nagyon haragudnék. ha valaki kedvesnek szólítana csak azért, mert fizetik érte.

— Narancsot, grapefruitot vagy vörös áfonyát szeretnének kedveseim? A vörös áfonya jót tesz a csontoknak.

Nagyanyám a félbeszakítást válaszra sem méltatta. Ahogy a nő belépett, nagyanyám a falnak fordult, mintha haragudna rá.

(A befejezés következő számunkban)

15