A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-08-05 / 32. szám
KINCSÜNK AZ/W/WyH_V MEGBÉLYEGEZ VAGY MEGPECSÉTEL? A szavak hasonló hangzása, a továbbképzett szavak alapszavának rokon értelme néha még a magyar anyanyelvűeket is megtéveszti. Ezért fordul aztán elő, hogy például ilyen mondatot is hallhatunk: A büntetés nem arra szolgál, hogy stigmatizáljon, megpecsételjen, pellengérre állítson. A mondatban előforduló stigmatizál és megpecsétel igét úgy helyezte egymás mellé a mondat megfogalmazója, mintha ezek azonos értelműek volnának, illetőleg mintha a stigmatizál idegen szó magyar megfelelője a megpecsétel ige volna. Ez pedig bizony nagy tévedés, mert a stigmatizál magyar megfelelője nem a megpecsétel, hanem a megbélyegez ige. A megpecsétel és a megbélyegez igék alapszavainak, a pecsét és a bélyeg főneveknek a jelentése közt van ugyan némi rokonság, mégsem cserélhetők fel egymással. Fölösleges volna itt most felsorolnunk az említett két főnév valamennyi jelentését, elég lesz annyi, ha megjegyezzük, hogy azt a jelet, számolt, betűt vagy szót, amelyet a bűnösnek talált ember bőrébe megszégyenítésként tegykor beleégették, régen sem nevezték és ma sem nevezzük pecsétnek, hanem bélyegnek. Ugyanígy a háziállatok bőrébe is bélyeget sütnek, s átvitt értelemben is, amikor valami szégyenletesre utalunk, nem a pecsét szót használjuk, hanem a bélyeg főnevet. Például: Kain bélyeget visel a homlokán, azaz gyilkos; a bűn bélyegét süti valakire; magán hordja a gyalázat bélyegét; stb. Ebből következik, hogy a megbélyegez és a megpecsétel ige jelentése sem azonos, ezt a két igét nem cserélhetjük fel egymással s ugyanúgy a belőlük képzett megbélyegzés és megpecsételés főnevet sem. Nézzük most meg, mit jelent a megbélyegez ige. A megbélyegez valamit — tegyük mindjárt hozzá, hogy ez ma már elég ritkán használatos — azt jelenti, hogy háziállat, például ló, szarvasmarha testébe megkülönböztetés végett valamely jelet, bélyeget süt. Például: Megbélyegezték a tenyészkancákat. A megbélyegez valakit konkrét értelme: rabszolgának vagy elítéltnek a bőrébe megkülönböztetés céljából jelet, bélyeget éget. Például: A gályarabokat megbélyegezték. Átvitt értelemben ritkábban használatos ez az ige a következő jelentésben is: a természet valamely testi hibával vagy valamilyen rendellenességgel sújt valakit. Például: Ezt a szerencsétlen embert már a természet megbélyegezte, púposnak született. Leggyakrabban használatos a megbélyegez ige a következő átvitt, rendszerint rosszalló értelemben: személyt, magatartást, eljárást a nyilvánosság előtt erkölcsileg elitéi. Például: A szónok beszédében megbélyegezte a haza ügyének árulóit. Most predig lássuk a megpecsétel ige jelentéseit. Első jelentésben ma már alig használatos: pecséttel ellátva, jogilag érvényessé, kötelezővé tesz; megpecsétel. Második jelentése: kapcsolatot szerződéssel vagy ünnepélyes cselekménnyel megerősít. Például: A két ország barátságát szerződéssel pecsételték meg. Aki valamit — például hűséget — akár élete árán bizonyít, arra mondhatjuk : hűségét vérrel pecsételte meg. S van a megpecsétel igének még egy átvitt értelme: valami megpecsételi valakinek, valaminek a sorsát, azaz valamely esemény vagy körülmény kedvezőtlen irányban eldönti valakinek vagy valaminek a további sorsát. Például: A mssz termés megpecsételte a szegény parasztcsaládok sorsát Társai árulása megpecsételte a fogoly sorsát A fentiekből következik, hogy a stigmatizál megfelelője nem a magyar megpecsétel, hanem a megbélyegez ige. A megpecsétel ige jelentéseinek semmi közük a nyilvános megszégyenítéshez, márpedig a mi mondatunkban éppen erről van szó, hiszen a stigmatizál ige és a pellengérre állít szókapcsolat ilyen értelmű. Helyesen tehát a kifogásolt mondat így hangzik: A büntetés nem arra szolgál, hogy stigmatizál jón, megbélyegezzen, pellengérre á"itson- MAYER JUDIT A múlt heti számunkan közölt Nyelvi totó megoldása Fáj a lábam. Belefájdult a szemem. A téli kesztyűmet keresem. Vedd föl a cipődet A feladványban szereplő mondatokkal azt a nyelvhelyességi szabályt kívántuk szemléltetni, amely a páros testrészek használatára vonatkozik. A magyar nyelvszokás idegenszerűnek veszi, ha a páros testrészt vegy a hozzá tartozó ruhadarabott többes számmal nevezzük meg. A Nyelvi segédkönyv (1954) véleménye szerint: „A páros testrészeket és mindazokat a dolgokat, amelyek a párosával szoktak előfordulni, a magyar egynek veszi, és egyes számmal fejezi ki. Keze (nem kezei) munkájával keresi a kenyerét, ropog a hó a lábam (nem lábaim) alatt, elszakadt a csizmám. Mikor a párnak csak egyik feléről beszélünk, akkor a fél jelzőt használjuk." Költőink, íróink müveiben mégis gyakran találhatunk példát a páros testrészek többes számú használatára: „Add nekem a szemeidet” — írja Ady, „Minek nevezzelek, / Ha a merengés alkonyában, / Szép szemeidnek esti csillagát / Bámulva nézik szemeim" — vallja Petőfi. Ady viszont máshol így ír. Már vénülő szememmel őrizem a szemedet." Joggal tehetjük most fel a kérdést, költőinkre nem érvényes a szabály? A felmerült problémát magyarázhatnánk a költői szabadsággal is, az igazság azonban mégiscsak az, hogy a nyelvhelyesség a páros testrészek neveinek egyes számban való használatát tartja magyarosnak. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ez egy olyan szabály, amely alól azért vannak kivételek. vács Gyuri tragikus hirtelenséggel meghalt. Lehet, hogy Klárikát ismeritek, hisz leányának a mostani iskolába kellett járnia. Nemcsak Gyuri bácsival etettem a disznókat, hanem esténként meg-megjelent két tisztába öltözött legény, és felhangzott: „Idesanyám kéreti a kisasszonyt, hogy tisztölje meg a fosztókánkat!" És én mentem. A kukorica sustorgó hántása, vagy a toll fehér rajzása közben felhangzottak ajkamon a régi magyar dalok és iskolai versek, és ők.szent áhítattal figyeltek rám. Ezt sem mondta senki, de gondolom, ez is népművelés volt. Ezt az időt én lidérces álmaimban „hőskor"-nak nevezem. Emléke végigkisórtett 37 éves pedagógiai munkámon. Sokszor elmeséltem, mint gyakorlóiskolai tanár, azoknak a végzős tanítónőknek, akik fanyalogva válogattak a vidékre szóló tanítói kinevezések között, az élményt, amikor is vadonatúj pedagógiai érettségi bizonyítványommal bekerültem a mélyvízbe, s a fejemben kavargó pedagógiai ismeretekkel, a szlovák adminisztrációval, az osztatlan 8 osztállyal egyetlen ún. értelmiségiként küszködtem a falucskában. Segítséget, tanácsot csak az ösztöneimtől kaphattam. Úgy emlékszem Cséfára vissza, mint az első szerelemre az asszonyok, amely után jöhettek új sikerek, új szerelmek, de első többé sohasem. Nagyon szerettem ezt a falut, meleg szívű, romlatlan lelkű lakosait, ahol is minden házban családtag voltam. E csomó adatot a megértés kedvéért írtam le nektek; — most pedig egy akkor és ott írott novellámmal próbállak felüdíteni benneteket. tFolytatjuk) REÁLPOLITIKUS AVAGY ÁRULÓ? IKovács Ágnes Károlyi Sándor című könyvéről) A kérdés ilyetén felvetése, a lehetőségek ily éles szembeállítása a magyar történelem számos nagy alakjára utalhat. Fráter György? Görgey? Deák Ferenc? A történelem fintora — törvényszerűsége, talán, hogy a sort hosszan folytathatnánk. Most itt egyik sem a felsoroltak közül, hanem Károlyi Sándor, Kovács Ágnes debreceni történész árnyalt, okos, higgadt életrajz-kötetének hőse. Kétségtelen, Károlyi Sándor a magyar történelem vitatott alakjainak egyike. Nem véletlenül. Mindenekelőtt azért, mert Károlyi politikai pályája szorosan összefonódott a Rákóczi-szabadságharccal. S mivel a szabadságharcról, kiváltképpen pedig a szatmári békéről ma is megoszlanak a vélemények, nem csodálkozhatunk azon, hogy a Károlyiról kialakult kép ma is sokféle. Az érzelmi, morális és politikai érvekre támaszkodó vitában gyakorlatilag két alapvető álláspont helyezkedik szembe egymással. Az egyik a nemzeti függetlenség eszméjét megalkuvás nélkül képviselő Rákóczit dicsőíti és ennek megfelelően szinte törvényszerűen marasztalja el a békekötésen fáradozó Károlyit, akinek „árulása" 1711 után, a Habsburg-abszolutizmus magyarországi kiépülésében teljesedett ki igazán. Károlyi eme megítélésén az a tény sem változtat sokat, hogy ma már senki sem használja vele kapcsolatban a végletesen leegyszerűsítő „áruló" éš „nemzetvesztö" jelzőket. A másik oldal állítása szerint a szatmári béke Károlyi reálpolitikai érzékéről tanúskodik s hatása 1867-hez, a kiegyezéshez mérhető. Érdekes, hogy ez az értékelés a korábbi történetírók többségénél jól megfért Rákóczi eszményítésével és gyakorlatilag Szekfű Gyuláig senki nem vett tudomást (vagy úgy tett, mintha nem venne tudomást) a két politikai pálya nyilvánvaló különbözőségéről. Érdekes, hogy eleinte Szekfű is egyfajta áthidalási kísérlettel próbálkozott, amelyben Rákóczi a politikai ideál. Károlyi a politikai gyakoriat példaképeként jelent volna meg. A kísérlet azonban kudarccal végződött; a mechanikus vagy-vagy szembeállítás egy heroikus Rákóczi-portré és egy, a valóságtól távoli, elítélő Károlyi-kép megrajzolásához vezetett. Kovács Ágnes Károlyi Sándor életútjának kiegyensúlyozott, tárgyilagos megrajzolására tesz sikeres kísérletet. Megértéssel, a többféle lehetséges út egyenrangú számbavételével közelít a témához. Károlyi Ferenc, Károlyi Sándor fia, több mint kétszáz évvel ezelőtt így nyilatkozott apja kuruc múltjáról: „A békességszerzés céljából hadakozott." A megállapítás nemcsak azért találó, mert a békekötés tényével igazolható, hanem mert közvetve az indítékra is utal. amely Károlyi Sándort Rákóczi táborába vezette. Nevezetesen arra a felismerésre, hogy az uralkodó csak a fegyverek erejével kényszeríthető a Magyarországgal szemben folytatott politika megváltoztatására. Károlyiban fokozatosan, egyéni próbálkozásainak kudarca után alakult ki az a meggyőződés, hogy a rendi Magyarország megmentésére a Rákóczi vezette szabadságharc a legcélravezetőbb eszköz. Bizonyítható, hogy mind a Rákóczihoz való csatlakozásában, mind a Pálffyval való tárgyalásokban, de a Béccsel való megegyezésben is racionális szempontok vezették. 1711-ben ugyanis a függetlenség kivívása, mint politikai program, már nem volt reális. A döntéskényszer a Habsburgokkal való megegyezés és a végsőkig való kitartás viszonylatában jelentkezett, s az lett volna a meglepő, ha a szabadságharcban vezető szerepet játszó nemesség döntő többsége nem a békekötést választotta volna. Hiszen az uralkodó nemcsak az amnesztia megadására volt hajlandó, hanem a rendi privilégiumok tiszteletben tartását is megígérte. Ezzel szemben a szabadságharc folytatása katonai vereséggel és az ország teljes beolvasztásának veszélyével fenyegetett. Sokan úgy velik, 1711 az a pont, ahol Rákóczi és Károlyi politikai céljai összeegyeztethetetlenek. A dialektikus szemlélet azonban széles komplementaritást mutat ki, hiszen Rákóczi nyolc éven át tartó küzdelmének sikerei nélkül az udvart nem lehetet volna rávenni a konfliktus tárgyalásos rendezésére, Károlyi tárgyalási készsége nélkül viszont megsemmisülhettek volna a szabadságharc eredményei. Így történhetett, hogy miután Rákóczit nem tudta megnyerni a békekötés gondolatának. Károlyi saját felelősségére döntött a megegyezés mellett. Az események logikája és a Habsburgok 1711 utáni hatalomgyakorlásának módja egyaránt arra figyelmeztet, hogy Rákóczi és Károlyi, illetve a szabadságharc és a szatmári béke kapcsolatában nem a szétválasztó, hanem az összekötő elemek a meghatározóak. A Habsbung-önkényuralom megtörését ugyanis a szabadságharc és a megegyezés együtt tette lehetővé, függetlenül attól, hogy Károlyi a fejedelem nélkül és tiltakozása ellenére kötött békét. E két jelentős történelmi személyiség szembeállítása helyett inkább arra kellene felhívni a figyelmet, hogy tulajdonságaik szerencsésen kiegészítették egymást, s ennek köszönhetően Rákóczi sok áldozattal járó harca nem volt hiábavaló. Károlyi 1711 utáni tevékenysége és reformjavaslatai egyértelműen azt bizonyítják, hogy a Habsburg-magyar unió keretein belül is fáradhatatlanul munkálkodott a honi viszonyok fejlesztésén. Személyét persze az a politikai szerep emeli a történelmi személyiségek sorába, amelyről ő maga csak ennyit jegyzett fel tömören:......nagyon kellett az hazának szolgálni." Kovácsa Ágnes könyve erről próbálja meggyőzni az olvasót. CSÁKY PÁL 11
