A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-08-05 / 32. szám
Szerzőnk, Gregosits Irén 1930 táján l lyen mély nyomokat hagyott szerzőnk a cséfaiak-csentőfaiak emlékezetében. Épp első találkozásunk előtt pár nappal került szóba a bolti nyitásra várakozó asszonyok között hajdani tanítónőjük feledhetetlen alakja, kedvessége és hajlékonysága, amellyel mindenkihez közeledni tudott. Azt is Imre bátyánk árulta el, hogy a két legény, aki a tanító nénit fosztókába hivta. Mészáros Lajos (1904— 1969) és Cséfalvay Sándor (1904—1986) volt. A cséfai iskola pár év múlva saját hajlékot kapott, de a gyerekek 1976-tól, immár buszszal, ismét a gellei iskola padjait koptatják. Az épület egy ideig az óvodásokat szolgálta, de aztán ők is a gellei kisdedóvóba kerültek, s üresen várja talányos jövendőjét. A kiváló pedagógus emlékeiből csak néhány folytatásra valót teszünk közzé a Hétben, ezért magunk foglaljuk össze a rá vonatkozó legfontosabb tudnivalókat. Dióspatonyban férjhez ment és világra hozott egy kisfiút, de mind gyermeke, mind a gyermek édesapja elhalálozott. Az iskolák bezárása (1944 márciusa) után az özvegy, gyermektelen és kényszerű tétlenségre ítélt igazgató tanítónőt behívták a II. székesfehérvári hadtesthez, amelynek törzsén mint polgári alkalmazott irodai feladatokat látott el. A visszavonuló törzs polgári alkalmazottait s a tisztek családtagjait egy vasúti szerelvény szállította Bécsen és Jihlaván át Öáslavig, illetve a közeli Močovice téglagyárának iparvágányáig, több hetes veszteglés után ott érte őket utol a front. Szerzőnk azonban szlovák és cseh nyelvtudása révén kapcsolatba került a cseh fegyveres ellenállással, s rábírta a szerelvény utasait, civileket és katonákat, hogy adják át harci eszközeiket a partizánoknak. A felszabadulás után még hosszú heteken át a EGY TANÍTÓNŐ EMLÉKEI ELÉ A cséfai Kovács György (Gyuri bácsi) Mindjárt dióspatonyi (Orechová Potôň) vizsgálódásaink legelején érdekelni kezdett bennünket a község tanügyének története. Kérdéseinkre többen is elmondták, hogy a falu egyik iskolájában, valamikor a harmincasnegyvenes évek folyamán, egy Gélffyné nevezetű pedagógus is működött, aki a háború után Magyarországra került, s azóta nem igen tudnak róla, jóllehet volt tanítványai mint emberségesen szigorú és eredményes nevelőt őrzik emlékezetükben. Voltak, akik nem mindennapi szépségét is dicsérték. „Olyan gyönyörű volt, mint egy színésznő", mondta róla valaki, s ezt később többektől is hallottam. Némi utánajárással megszereztük budai címét, s levelünkre azonnal válaszolt. Arra kértük, írná meg 16—17 dióspatonyi esztendejének történetét, s kérésünk nem talált süket fülekre, mert négy hó elteltével emlékezéseinek mind a 160 gépelt oldala asztalunkon hevert, jóllehet nem volt könnyű dolga, mert súlyos szembaja miatt férjének kellett gépbe mondania szövegét, s dokumentumok híján csak az emlékezetére támaszkodhatott. A Hét hasábjain a ragyogó, műfajilag is színes pedagógus-memoár első 26 oldalát közöljük folytatásokban. Bevezetőnkben csak a legszükségesebb tudnivalók magyarázatára szorítkozunk. Szerzőnk először^Méfai községi iskolát igazgatta. A pici csallóközi község oktatónevelő hajlékát 1930-ban alapították, s akkor került oda a frissen végzett Gregosits Irén, népszerű nevén Pintyi tanító néni. A Hét rendszeres olvasói emlékezni fognak a 13. számban és később hozott forrásközleményeinkre: ott foglalkoztunk ezzel az iskolafajtával, amelyet nem valamely felekezet, nem is az állam, hanem a falu adózó népe tartott fönn. Cséfa és Csentőfa még egyesülése után is Csallóköz egyik legparányibb községe maradt. Okleveleink 1349, illetve 1435 óta emlegetik őket eredeti (Cséfalva, ill. Csentefalva), majd mai, kurtább nevükön; szlovákul 1920—38-ban Öefa és Centovo, 1948-tól Cechová alakban szerepelnek. 1930-ban az előbbi 160, az utóbbi 57 lakost számlált. Szerzőnk iskoláját a szeptember 15-i kapunyitáskor 24 cséfai és 11 csentöfai gyermek kezdte látogatni. Ami a többi helységet illeti: Egyházgelle ma Gelle (Holice), Szentmihályfa(lva) pedig Mihályfa (Michal na Ostrove), mindkettő a Ounaszerdahelyi (Dunajská Streda) járásban. Az emlékezések lapjain oly nagy szeretettel megidézett Gyuri bácsi (Kovács György) 1948-ban, 77 esztendősen hunyt el, sőt Klárikát, unokájának özvegyét is a közelmúltban, ez év márciusában kellett a családnak eltemetnie. Él viszont Gyuri bácsi fia, Imre (1904), aki látogatásunkkor elmesélte, mimočovicei Vančura családnál lakott, s csak a polgári vasúti forgalom megindulása után, 1945. június 28-án, csütörtökön térhetett haza. Fegyvertényéért a čáslavi csehszlovák hadkiegészítő parancsnokságtól, amelynek tisztjei korábban a magyar fegyvereket az ellenállóknak közvetítették, partizánigazolványt kapott. 1947 szeptemberében Budapestre költözött, s gyakorló iskolai tanár lett. Ilyen minőségében vonult aztán nyugdíjba. Ennyit kellett bevezetésképp elmondanunk a minden ízében igaz és lebilincselő történet előtt, hogy átadhassuk a szót szerzőnknek. KONCSOL LÁSZLÓ Dr. Félegyházyné Gregosits Irén ÖT LEVÉL (Részletek egy tanítónő emlékirataiból} ELSŐ LEVÉL Kedves diósförgepatonyi pedagógusok, utódaim! Bizonyára elcsodálkoztok, amikor levelemet megkapjátok, mint ahogy én is nagyot néztem, amikor 1985 decemberében levelet kaptam fővárosotokból, K. L-től, akit nem ismertem. Nektek bizonyára jó barátotok, ha nem kartársatok, aki azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy az 1931—1945 közötti időről, melyet Patonyban mint igazgató- tanítónő töltöttem, a község oktatásügyi múltjáról tájékoztassam. Ezt a nagy és felelősségteljes feladatot úgy próbálom megoldani, hogy levelek formájában idézem fel a múltat, és írom meg nektek, akiket nem is ismerek, és a segítségeteket kérve közlöm veletek mindazt, ami ez időben történt, hogy megőrizzétek és tovább adjátok azoknak a gyerekeknek és felnőtteknek, akiket oktatni rátok bízott a sors. Komáromban születtem 1911-ben, és 1929-ben érettségiztem ott a bencés főgimnáziumban. Leánynevem Gregosits Irén, 1932-töl 1942-ig Gálffy Istvánná, 1942-től 1948-ig özvegy Gálffy Istvánná, majd 1948-tól Dr. Félegyhézy Elemémé lettem. Apám állami tisztviselő volt, akit fiatalon nyugdíjaztak az első republika idején. Tanulmányaimat a budapesti Testnevelési Főiskolán szerettem volna folytatni, de akkor apám nyugdíját megvonták volna. A csekély nyugdíj nem tette lehetővé, hogy Prágába bármely egyetemre is mehessek, nem maradt más hátra, mint hogy Pozsonyban beiratkozzam a magyar nyelvű abituriens kurzusra, amelyen egy év után megszereztem a tanítói érettségit. Ez után, két évi gyakorlati működés után, ugyancsak Pozsonyban kaptuk meg az Orsolya-rendi Tanítóképzőben, minden tantárgyból tett vizsgák és tanítási bemutatók után a 8 általános iskolára jogosító tanítói oklevelet. Az első kinevezésem a pozsonyi tanfelügyelőség által Cséfára szólt. Az 1930— 31-es tanévben ott kezdtem meg működésemet. Nem tudom, hogy ez a két kis falu, Cséfa és Csentőfa milyen néven létezik ma; akkor közigazgatásilag Egyházgelléhez tartozott, vasútállomása pedig Szerrtmihályfa volt. A kb. 3 km-re levő Egyházgellén volt a templom, posta, jegyzöség, orvos. Cséfának ez volt az első iskolája, azelőtt a gyerekek Gellébe jártak, de ez az út őszi esőzések és tavaszi hóolvadás idején járhatatlan volt. Az iskolát a régi időben uraságnak számító Bartall család egyik kúriájában helyezték el, lebontva egypár közfalat, pár kisebb mellékhelyiségből tanítói lakást alakítva. Megérkezésemkor négy üres fal fogadott, pár hét múlva jöttek meg a padok, majd a kályha. Tábla úgy karácsony felé. addig falra szögezet csomagolópapíron dolgoztam. Szemléltető képek, katedra, számológép úgy apránként, már nem tudom, mikor. Számológépet vadgesztenyéből valamely ügyeskezü atya segítségével eszkábáltunk össze. Órarend? Mint egy vasúti menetrend. Éjszakákon át szültem a petróleumlámpa mellett, miután kezdtem eligazodni egy-egy évfolyamra vonatkozó tananyagban. A nagyobb fiúk takarítottak és tüzeltek. Ha késett a tüzelőszállitmány, ők futották végig a falut tanítás után fáért, és hasogatták felügyeletem alatt. Nagyon jól elszórakoztunk. Elfelejtettem mondani, hogy a tanítás egésznapos volt, reggel 8-tól 12-ig és du. 2-től 4-ig. A legkeservesebb órák azok voltak, amikor az utolsó gyerek is becsukta az ajtót, és én egyedül maradtam. Ilyenkor szo'kott megjelenni az ablakom előtt a drága Kovács Gyuri bácsi, a házigazdám nagy. fehér. Mikulás-bajszos feje a zsíros hegyes kucsmában, aki túltéve minden modem pszichológuson megkopogtatta az ablakot. Most is hallom rekedtes hangját, ahogy megkérdezi: „Kisasszony, már alighanem megint sir! Bújjék csizmába, gyűjjék ki, segítsen, megetetjük a disznókat!"' — és huncu-* túl rám kacsint. Kovács bácsit imádtam. Lehet, hogy százéves volt, maga volt a Mikulás. Hogy miért emlékezem meg Kovács bácsiról? Mert az élet útjai kiszámíthatatlanok. Mert az unokája, akit akkor a térdemen ringattam mint pótyást. Dióspatonyba nősült, feleségül véve sógorom. Gálffy Géza leányát. Klárikát. Ez a fiatal, tehetséges Ko-10
