A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-01 / 1. szám
MIROSLAV láLEK THAQA Megszoktuk már több, mint száz éve, Vörösmarty, Petőfi és Arany fordításainak megjelenése óta, hogy számunkra, magyarok és magyarul olvasók számára nincsen idegen vers, a magyar költők megszólaltatták már a világ poézisát, s nem vendégségbe érkezőknek, hanem közeli rokonunknak, családtagnak tekintjük a világ más nyelveken megszólaló poétáit. Nincsen ez másként Miroslav Vélek költeményeivel: Garai Gábor és Rácz Olivér, Tandori Dezső és Ozsvald Árpád meg mások tolmácsolásai révén. Olvassuk az Érintések sorait a „szegény, néhai, vak nagymamáról", hogy „Úgy futott rajta át az élet, mint ostorcsattanás — oly fájón, kegyetlenül./ S most tulajdonképpen már meg sem érti e furcsa világot./ Nem emlékszik unokái nevére..." — s évtizedek, egy másik világ, de a szlovákok számára ugyanúgy drámaian ismerős világ távolságából Ady Endre versére asszociálunk, Az öreg Kúnnéra .. . Igaza van Andrej Voznyeszenszkijnek, aki egy lett költőt. Maris Caklaist bemutatván, így vallott: „A költészet nem tűri sem a platonikus szerelmeket, sem a spekulatív értelmezést. A másnyelvű költő megértésének legjobb módja, ha magunk fordítjuk, ha versét mintegy tenyerünkkel tapogatjuk ki. Mert mit jelent a fordítás? Az érzéseket kell tolmácsolnunk, egyeztetnünk kell óránkat a költő órájával, ahogyan a hosszú éjszakai repülések alkalmával az álmatlan repülőtereken az utasok beállítják a New York-i, tokiói, párizsi, vagy bármilyen más időt." Egyeztessük hát óránkat Miroslav Válek órájával. Legfeljebb a percmutatót kell igazítanunk, ha siet vagy késik az óránk, hiszen a költő szülővárosa Tmava—Nagyszombat, munkahelye Bratislava azonos időzónában van Budapesttel. Persze a fordítást se értelmezzük szószerint, inkább abban a tágas értelmezésben, miszerint a költőre rá kell hangolódnunk, eddigi élményeinkhez mérjük akaratlan is, asszociációinkba kapcsoljuk be. De Miroslav Válek költői-közéleti alapmagatartása olyan közép-kelet-európai modellt mutat, amely a magyar szellem világában ugyanúgy a progresszió egyetlen lehetséges változata volt, mint — mondjuk — a szerbeknél és az észteknél, a románoknál és a letteknél, de a lengyeleknél és az oroszoknál is. A közélet, a társadalom és az irodalom szétválaszthatatlan kapcsolatáról van szó, mégpedig nem ennek leegyszerűsített, s ezért művészetre és politikára olyanyira veszélyesváltozatáról, amikora költői gondolatot a jelszó, vagy kevésbé finoman kifejezve: a közhely, a bármennyire is őszintén hangoztatott közhely helyettesíti. A megélt és vállalt valóság, s a benne felelősen élő költő-művész tehetségének a történelem által — ha tetszik — kikényszeritett találkozása szinte szükségszerűen teremtette meg a társadalmi és költői forradalmak találkozását. Egyáltalán nem biztos, hogy e találkozónak a hangerőben, netán politikai jelszavakban kell kifejeződnie. Sőt — mások mellett — Miroslav Válek költészete is példa arra, hogy a közéletiség nem azonos a megverselt vezércikkekkel, viszont igenis azonos a kor értésével, a kor vezető eszméinek vállalásával és a költészet szinkronjával a társadalom mozgásaival. Nemcsak szinkronra van szükség, inkább az avantgard-szerep vállalására. Válek már pályafutásának kezdetén (az ötvenes évek legvégén) Írott programcikkében körvonalazta ezeket az elveket: az új poézis — fejtette ki — „a gyárakból, mezőkről, kávéházakból, autóbuszokból, a mai életből jön, és annak a nyelvén fog szólni. Csodálkozó és kissé gyermeki, de látó szeme lesz. Felfedezi a világot maga körül és önmagában. Nem sejtett és új dolgokat fedez fel, és beszélni akar majd róluk. Ezért nem elégszik meg azzal, ami volt, sem azzal, ami van." Vagy nyolc esztendővel később, „a nyugtalanság négy könyvének” megjelenése után, jelentős szerkesztői-irodalompolitikai feladatokat is vállalva, még szélesebben értelmezi a társadalom és költészet kapcsolatát: „Ha aZ eszközök, amelyeket ma a költészet használ, és a módszerek, ahogyan használja őket, egyre bonyolultabbak és sokrétűbbek is, ha napjaink költője a nyelv szerkezetébe való beavatkozástól sem riad vissza, ha a versben a szó stilisztikai és szemantikai elrendezése több rétegű is, ha a költő a költői gyorsírás bizonyos fajtájaként olyan megfogalmazásokat használ is, amelyek közmondásokból származnak, de éppenúgy származhatnak akár népszerű slágerekből stb. — röviden, mind a szóanyagban keletkező költészetnek, mind a belőle alkotott költészetnek csak akkor van létjogosultsága, ha valamivel hozzájárul az ember és a világ, a világ és az ember kapcsolatának megvilágításához ... Ha ezt költői hitvallásnak nevezhetjük, akkor ez az én hitvallásom." Gondoljuk csak végig e hitvallás egyes tételeit... Válek úgy értelmezi a költészet társadalmi küldetését, hogy egyszersmind olyan eszközöket keres, amelyek közérthetőek. s főleg közelállnak a kor egyéniségéhez. Tudva-tudván, hogy az úgynevezett nagy szavak megkoptak, a köznapok szavait emeli át a költészet birodalmába, mert végül is a szó — eszköz csupán. A lényeges az, hogy kifejezze az egyén és a világ lehetőségeit, törekvéseit. „Én nem tettem mást, mint hangosan kimondottam azt, amit az emberek addig csak suttogni mertek" —- mondotta egyszer Jevgenyij Jevtusenko. Válek hasonló úton járt: a közéleti költészet számára addig tiltott terület volt a magánszféra behozatala a versbe, s mintegy megosztva képzelték el az „egyént", külön azt, aki dolgozik, s külön, aki eszik, iszik, alszik, szeret — számára ez a megkülönböztetés nemcsak értelmetlen, hanem káros. Emlékeztetnem kell a korra: ez a XX. kongresszus friss levegője által tettekre buzdító, a régi ügyeinket átgondoló, vétkeinkkel szembenéző, lendületes, ám korántsem egyszerű idő. De Szlovákiában még azzal kell számolni, hogy Laco Novomeskyt, a század költő-óriását ugyan már szabadlábra helyezték, de rehabilitációja sem történt meg, s verseit sem közölték egyelőre. Amikor tehát Válek (és akkor fiatalnak számító társai, s valóban életkoruk szerint fiatalemberek) ezt a költészetet művelik, diadalra viszik, mert a társadalom, az olvasó gyorsan rádöbbent igazukra — a szocialista világirodalom avantgardjához csatlakoztak. Nem hinném, hogy véletlen lenne Válek Voznyeszenszkijfordítása, sokkal inkább az azonosság, a szellemi rokonság vállalása. Ugyanez vonatkozik az oroszul író csuvas poéta, Gennagyij Ajgi szlovák megszólaltatására is. Gondoljuk csak el: Ajgi a csuvas elmaradottságból egyenesen a XX. század második felébe szárnyal, s igy írja orosz szabadverseit, egyszersmind francia költőket tolmácsol csuvasul. Válek pedig Paul Verlaine-t, meg Rainer Maria Rilkét, sőt az amerikai Corsót hozza be a szlovák költői kultúrába. Nemcsak a szovjet „Új hullám" köreiben kereshetjük Miroslav Válek szellemi rokonait. A tragikusan korán elhunyt román Nichifa Stánescu verseiben, például, szintén azt kellett érzékelnünk, hogy mennyire szétválaszthatatlannak látta, láttatta a köz és az egyén dolgait, mégpedig nem úgy, hogy társadalmi tett pillanataiban ábrázolta, hanem azt az új emberi minőséget észlelte, hogy az ember lélegzete is társadalmi aktussá lett, hogy a lét ma már kizárólag felelős létezés lehet. Ezért is vonul be szókincsébe az a nyelvi réteg, amelyet sokáig költöietlennek, irodalmon kívülinek gondoltak, s meglehet: az is volt, amíg egy új ars poetica nem volt képes abba a közegbe állítani, jelentését abban a szövegben újrateremteni, ahol szimpla jelentésének holdudvara is lett. Vagy az észt Jaan Kross ugyan már régen hűtlen lett a költészethez, a történelmi próza múzsájához pártolt át, de a XX. kongresszus után költeményeinek újdonsága nem csupán az volt, hogy nyíltan vallott személyi és közösségi megpróbáltatásairól a személyi kultusz idején, hanem annak kifejezésével, hogy az ember nem osztható meg: léte minden pillanatában magánember és ugyanakkor közösségi felelős lény. Elnézését kell kérnem tisztelt olvasóimnak, hogy a szlovák földről délre és északra kalandoztam el. Sorolhatnám itt azokat a magyar pályatársakat is, mindenek előtt Garai Gáborra gondolok, akik a társadalmi tudathasadás elmélete és gyakorlata ellen, a teljes ember nevében léptek fel, Miroslav Válekhez hasonlóan. E látszólagos kitérő oka nem más, mint az, hogy szemléltetni szerettem volna, hogy Válek költészetének lényegi mondandója mennyire benne élt a korban, a kor szocialista művészi törekvéseiben. Oldrich Mikuláseknek, a brnoi cseh költőnek ajánlotta Miroslav Válek A fű története című versét. Ebben olvashatjuk: Meg van már Írva: a háborúk története, A bélyeggyűjtés, a labdarúgás története. A fű történetét senki meg nem írta. A fű szemszögéből mindez érdektelen. Története hosszú és folyamatos. Ne nézzetek rá fölényesen. A fű tudja, mitől fáj a halottak foga, A fű mindent tud életről és halálról. (Cselényi László fordítása) Válek a fű történetét írja. Hosszú ez a história, mint ez élet, mint a létezés maga. És ezt a történelmet egyáltalán nem azért írja, mert menekülni akarna az életből. Ellenkezőleg: a fű egyszerre a világ mindensége, a természet egysége és a hétköznapok múlandósága. És benne él a hétköznapok, a mindig megújulás örök szépsége. A füvet szeretni — a létezésért küzdeni kész ember természetes gesztusa. Miroslav Válek költészetének az a lényege, hogy szembenézzen létezésünk veszélyeivel, hogy az élet — élet maradhasson. Ezek a veszélyek különbözőek: a hazugságtól az atomháborúig terjed a sajnálatosan széles skála. Válek költészete azonban úgy általános, hogy vállalja korunk konkrétumait. Költőként vállalja ezeket, hogy szava messzehangzó és érvényes lehessen. Miroslav Válek nem csupán költőként vállalja és szolgálja korunkat, korunk izgalmasan nehéz feladatait. Hiszen Miroslav Válek munkásságának csupán egyik részéről szóltam. Ám Miroslav Válek idestova két évtizede rendkívül felelős posztokon szolgálja a szlovák szocialista társadalmat. Volt a Szlovák írók Szövetsége elnöke, 1969 óta Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának és a KB Elnökségének tagja, s azóta a Szlovák Szocialista Köztársaság kormányának kulturális minisztere. Tudom, tőle magától, egy interjú során beszélt erről: nem könnyű a költőnek miniszterként dolgozni és a miniszternek költőként. Hogy ménnyire igy lehet ez. mutatja, hogy a költő hosszú évekig hallgat olykor. De fontos az, hogy a köz érdekeinek szolgálata és a művész lelkiismerete ne kerüljön, ne kerülhessen konfliktusba. E. FEHÉR PÁL / / 11
