A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-04-22 / 17. szám
vendég előadásából szerezhettünk bővebb ismereteket. Deme László a nyelvföldrajzi és nyelvszociológiái szempontok érvényesítéséről szólt, Hoffmann István pedig a helynévgyűjtés módszereiről és szerepéről adott megszívlelendő útmutatást. Az előadások felsorolásával még távolról sem számoltam be a három nap összes eseményéről. Nem értékeltem az előadások után kialakult vitákat, melyek sok esetben bizony vegyes érzelmeket váltottak ki belőlem, látván, hogy a panaszkodáshoz és a vitatkozáshoz még mindig jobban értünk, mint a vitához. Természetesen elhangzottak valóban építő szándékú, tanulságos hozzászólások is — a vitaszellemet ilyen irányban kellene fejlesztenünk. Immár hagyományosan a Kazinczy Nyelvművelő Napokon rendezik meg a szép magyar beszéd versenyének országos döntőjét. Kiderült, nem is olyan egyszerű szépen, jól beszélni magyarul. A jelzős szerkezetek, a beékelések hangsúlyozása, a hanglejtés nem mindig úgy sikerült, ahogy azt a versenyzők és a zsűri szerette volna. A kisebbek és a nagyobbak kategóriájában is nagyon igényes szöveget kellett felolvasni, majd következtek a „szabadgyakorlatok": négy adott téma közül kiválasztani egyet, fogalmazást írni róla, s ezt szabadon, papír nélkül előadni. A szövegalkotás és az előadás is meglepően jól sikerült, pedig ha belegondolunk, nem kis feladatot kellett megoldaniuk a gyerekeknek. A kisebbek fogalmazványaira az őszinteség volt a jellemző, de a nagyoktól is élvezetes előadásokat hallhattunk. Szívet melengető volt az egyik kislány szereplése, aki a kötött szöveget a köznyelvi kiejtés kritériumainak megfelelően olvasta fel, míg a szabad szöveg első mondata után elöszökött ajkáról a palóc „a" hangzó, s végig ott csengett minden mondatában. Nekem nagyon tetszett a kislány e nem tudatos nyelvőrzése, s kicsit értetlenül vettem tudomásul, hogy a hangzók ilyen csodálatos megtartása nem az erények közé tartozik a szép magyar beszéd versenyén. Hiszen a gyerek két dolgot bizonyított: egyrészt hogy ismeri és birtokában van a köznyelvnek .is, másrészt gyönyörűen megtartja tájszólásának változatos hangzóit. Ettől mindenképp csak gazdagabb a nyelve. A szép magyar beszéd versenyének I. kategóriájában végül is a következő sorrendet állapította meg a zsűri: 1. helyezett Mácza Sára Komáromból (Komárno) 2. helyezett Ferencz Judit Ipolyságról (Šahy) 3. helyezett Keszegh Tünde Komáromból A II. kategóriában kialakult eredmény: 1. helyezett Marczi Erzsébet Bratislava — 2. helyezett Pokstaller Lívia Somorja (Šamorín) 3. helyezett Belák Attila Kassa (Košice) ipari szakközépiskola A gyerekek becsülettel megdolgoztak az eredményért és ettől — én azt hiszem — még inkább a sajátjukká, meggyőződésükké vált az, hogy a nyelv nem egy készen kapott valami, amit azzal, hogy az édesanyánktól megtanultuk lezártnak is tekinthetünk, s tovább nem kell vele foglalkozni. Igenis nap mint nap gazdagítanunk kell, törődnünk vele, hogy belemaródjék a lelkűnkbe, hogy valóban ismerjük anyanyelvűnket. Ettől válik igazán a sajátunkká, s ekkor a hűség a nyelvhez nem szólam lesz csupán, hanem az egyetlen választható és egyetlen járható út. CSANAKY ELEONÓRA Fotó: BALAJTI ÁRPÁD ADATOK ÉS ÖSZTÖNZÉSEK A fáklya jegyében című kétnyelvű kiadványról Különböző fesztiválokon és egyéb országos kulturális rendezvényeken másokhoz hasonlóan ugyancsak többször tapasztaltam, hogy még a szlovák, valamint a cseh szakemberek többsége is — akárcsak a két nemzet széles körű nyilvánossága — viszonylag keveset tud a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségének immár csaknem négy évtizedes tevékenységéről. Meggyőződhettem arról is, hogy szinte valamennyi során kezdetben nem kis meglepetéssel, később pedig nagy elismeréssel nyugtázták azt, hogy kulturális szövetségünknek milyen sok tagja van, s immár újra a Nemzeti Front tagszervezeteként mennyire sokrétű, tartalmas munkát végez. Eszmecseréink végén mindig megegyeztünk abban, hogy a legfőbb ideje véget vetni e viszonylagos tájékozatlanságnak: céltudatosabban és rendszeresebben kellene népszerűsíteni a Csemadok eszmeipolitikai és kulturális-népművelő tevékenységét. E gondolatok, beszélgetésfoszlányok jutottak eszembe, amikor kezembe vettem A fáklya jegyében — V znamení fakle című, szép kivitelezésű, fekete-fehér és színes fotókkal illusztrált könyvet, amely a minap jelent meg a Madách Kiadó gondozásában, a Csemadok célkiadványaként. A kiadvány alcíme — Képek a Csemadok életéből — is elárulja, hogy nem tudományos igényű, s az alapos összegzés igényével készült publikáció látott napvilágot. E könyv célja elsősorban az, hogy a Csemadok csaknem négy évtizedes, eredményekben gazdag, ugyanakkor megtorpanásokat, tévedéseket sem nélkülöző munkájának alapvető tendenciát, művelődéspolitikai jelentőségét méltassa. íróember a szerzője ennek a kiadványnak, s ebből a tényből számos pozitívum, ám bizonyos negatívum is fakad. Rácz Olivér az elmúlt évtized cselekvő részese volt: élete, öröme és bánata a csehszlovákiai magyarság százezreinek sorsával azonos. A kommunista eszmékhez hű, megpróbáltatásokkal és küzdelmekkel teli életút az aranyfedezete azoknak a megkapó, esszéisztikus stílusban megírt visszaemlékezéseknek, amelyekben magyarok, szlovákok, csehek közös szociális és politikai harcainak, internacionalista öszszefogásának fölemelő példáit, forradalmi hagyományainkat eleveníti fel. A személyes átélés, az eseményekhez fűződő érzelmi kapcsolat révén plasztikus kép rajzolódik ki az olvasó előtt Jégtörő Február történelmi jelentőségéről, nemzetiségi létünket meghatározó sorsdöntő eseményekről, oktatási és kulturális intézményeink megalakulásáról. A szerző a kor légkörét, a társadalmi összefüggéseket jól érzékeltetve eleveníti föl a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségének alakuló közgyűlését, majd a további tanácskozások jellemző, nemzetiségi és társadalmi szempontból egyaránt fontos mozzanatait. Gáli Ernő intelmeit idézve, a mai és az elkövetkező nemzedékhez is szólva hangsúlyozza: „A csehszlovákiai magyarság mindig és következetesen kereste történelmi küldetésének lehetőségeit. Nemes hagyomány ez, mely emberi magatartássá, ezáltal a hagyomány megtartó erejévé vált és tovább erősödött: az egymás mellett élés gondolata helyébe az együttélés eszméjét léptette. A sajátosság, a specifikum fogalma így bővült számunkra új jeggyel tömörebbé, egyértelműbbé; nekünk, csehszlovákiai magyaroknak egész létünkkel, életünkkel azt kell kihangsúlyoznunk és ápolnunk, ami sajátosan és szocialista társadalmunkat gazdagitóan a miénk." A könyv erősségei közé azok a fejezetek tartoznak, amelyek nemzetiségünk és kulturális szövetségünk múltját, félmúltját, a munka társadalmi s művelődéspolitikai összefüggéseit elemzik. A továbbiakban kissé elszürkülnek a szavak, mondatok: jórészt csupán az elvek és az általánosságok szintjén kapunk tájékoztatót kulturális szövetségünk mai tevékenységéről. Több konkrétumot, több elemzést hiányolunk e részekben, habár kétséges, hogy egyetlen ember — aki író — erre vállalkozhat-e. Mindenképpen nagyobb figyelmet kellett volna szentelni művelődési munkájának, s a függelék is teljesebb, gazdagabb lehetett volna. Mindezek ellenére bízvást elmondhatjuk, hogy a formájában is szép könyvnek fontos művelődéspolitikai és információs értéke van, mert meggyőzően mutatja be azt a fontos és több vonatkozásban pótolhatatlan munkát, amelyet kulturális szövetségünk végez a csehszlovákiai magyar dolgozók egészséges nemzetiségi öntudatának, szocialista hazafiságának és internacionalizmusának formálása és megszilárdítása érdekében. Jól tükrözi annak a sokezer énekkari tagnak, népitáncosnak, amatőr színjátszónak, tisztségviselőnek és más — a kulturális szövetség keretében aktív munkát végző, vagy a tevékenységet pártoló — tagnak az áldozatos tevékenységét, aki munkahelyén, életvitelével is példát mutat, s aki szabadideje egy részét termékeny idővé alakítva járul hozzá önmaga, s ezzel együtt kis és nagy közösségek szellemi gyarapodásához. Éppen e sokrétű munka eredményeit és jelentőségét szem előtt tartva kell hangsúlyozni: jó dolog, hogy ez a sok értékes gondolatot és információt tartalmazó kiadvány megjelent, de szellemi életünkből továbbra is — és egyre inkább — hiányzik olyan könyv, amely tudományos elmélyültséggel elemezné a Csemadok helyét, szerepét társadalmi és kulturális életünkben. Úgy vélem, ma már van kellő szellemi erőnk ilyen hézagpótló mű megírásához, amelyhez A fáklya jegyében című kiadvány is ösztönzést adhat. Végezetül nem a kötelesség, hanem az elismerés okán írom le, hogy a magvas előszót Juraj Zvara professzor irta. A szlovák fordítás Sidó Zoltán, a könyv grafikai elrendezése pedig Vargn Lajos munkája. SZILVÁSSY JÓZSEF TÖRTÉNJÉK MINDIG VALAMI Gyakran hallat magáról a Csemadok galántaí alapszervezetének közművelődési klubja, amely az idén ünnepli megalakulásának 10. évfordulóját. A hétszázhatvan tagú városi Csemadok-alapszervezetnek a klubja mindenki előtt nyitott, minden második hétfőn összejönnek tagjai és az érdeklődők a városi művelődési ház presszójában. A törzshely magában véve is kényelmes és vonzó, de ahogy Panyik Ernő, a klub elnöke mondja, a választékos és igényes program kelti jó hírét immár tíz esztendeje a klubmunkának. Azon az estén, amikor magam is részese lehettem a klub műsorának, éppen dr. Varga Sándor történész, a Szlovákiai Központi Levéltár dolgozója tartott rendkívül érdekes előadást a csehszlovákiai magyarság történetének levéltári forrásairól. Az előadást és élénk vitát a kassai (Košice) Thália Színpad színművész házaspárnak Kövesdi Szabó Máriának és Pólós Árpádnak a műsora követte. Csehszlovákiai magyar költők verseit adták elő mély, már-már megrendítő művészi átéléssel. Arról győztek meg minden jelenlevőt, hogy minden adódó kétely, fenntartás, elmarasztaló kézlegyintés ellenére van csehszlovákiai magyar költészet. Népe sorsát, életét felvállaló és kifejező, értünk, holnapunkért kiáltva hitet tevő! S én, aki azon az estén csak vendége voltam a Csemadok-alapszervezet közművelődési klubjának, szerettem volna mindjárt tag is lenni, mert hiszen az ember ösztönösen is, tudatosan is kívánkozik azok közé, akik körül elevenen zajlik az élet s házuk táján mindig történik is valami. (mács) 7
