A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-05-27 / 22. szám
Törékeny lelkű, védtelen kisfiúként, a Légy jó mindhalálig Nyilas Misijeként mutatkozott be 1986 őszén. Harmadéves főiskolás ritkán kelt akkora feltűnést, mint amekkorát a Nemzeti Színházban Kerekes Éva keltett. Hitét, lobogását, megható idealizmusát otthonról, a szülői házból hozta, hangját és gesztusait Kerényi Imre, a darab színpadra állítója csiszolta egészen finomra. Móricz Zsigmond története után Tamási Áron világában énekes madárként „röppent fel", aztán Szabó István-nal és Kósa Ferenccel forgatott. Most egy világhírű musicalben a Chorus Hne-ban vizsgázik az Ódry Színpadon: a lány akit megformál, olyan mint ö: erős, kitartó — és szereti ha szeretik. Móricz Zsigmond és Tamási Áron ... én mindkettőben ugyanazt a hangot hallom. Az érző, romlatlan lélek hangját. Nyilas Misivel nehéz próbákat éltem meg. Újraolvastam a regényt és éreztem: mindaz, ami benne játszódik le, énbennem is megvan, s adott pillanatban elő is jön majd. De az, hogy harmadéves voltam, hogy a Nemzetiben próbáltam, hogy nem akárkik játszották előttem a szerepet, annyira leterhelt ott legbelül, hogy napról napra egyre gátlásosabb lettem. Kitárulkozni, fesztelenül mozogni csak akkor képes a színész, ha megvan a kellő önbizalma, ha nem lát maga előtt leküzdhetetlennek tűnő akadályokat. Nekem ez volt az első nagy lehetőségem ... a bizonyítani akarásnak, a megfelelni vágyásnak pszichés gát lett a vége, s bár a bemutató óta másfél év telt el, és minden hónapban négyszer-ötször öltöm magamra Nyilas Misi ruháját, a gát még most sem dőlt le bennem teljesen. A félelmem elmúlt, de vannak még megoldatlan pillanataim. Az Énekes madár szépre és szeretetre szomjas Magdója is ott lakik a lelkemben. Mintha minden szava az én szavam lenne, úgy érzem. Éppen csak túl voltunk a Légy jó mindhalálig bemutatóján, amikor kiderült: osztályfőnököm, Kerényi Imre rendezi a Tamási-darabot, és én leszek Magdó. Két nagy szerep egy évadban . . . Igen, tudom: Kerényi bízik bennem. Mindent megtesz azért, hogy bebizonyítsa: olyan alkat vagyok, akire szükség van a Nemzetiben. Magdóval azonban nem voltam kész a bemutatóra. Az olvasópróbán azt hittem, felmegyek a színpadra és azonnal eljátszom. Nem ez történt. Felmentem — és meg kellett küzdenem érte. Ez az én formám ... Periódusonként a visszaesés. Amíg pontosan ki nem alakul a kép. Szabó István, akitől Kiki Stadler szerepét kaptam a Hanussenben, tanárom volt a főiskolán. Filmszínészeire tanított, de úgy, hogy az ismeretek mellett biztonságérzetet is adott. A relaxációs gyakoriatát szerettem a legjobban. Lazán, csukott szemmel idéztünk fel különböző emlékeket, élményeket, ő meg az érzékenységünket vizsgálta közben. Azt, hogy ki tud mélyebbre merülni magában. A Hanussen forgatásakor azt vettem észre, hogy minden egyes instrukciója után ugyanazt látom a szemében, mint amit tőlem vár. Nem titkolom: ezzel rengeteget segített. Engem játék közben is a partner tekintete visz tovább. Mozgásban, gesztusokban sok minden kialakul az átélés során, de a legfontosabb az, hogy doppingoljon a partner szeme. Brandauenei egyszerűen izgalmas volt a munka ... ö úgy tudott nézni, hogy egyik pillanatról a másikra helyzetbe hozott. Ott álltam előtte és tudtam: Kiki Stadler vagyok. Egy előkelő lány, aki utálja az úri modort, hirtelen meggazdagodott szülei felvett szokásait, de hiába tiltakozik... A születésnapját ünnepli, s közben egyfolytában az jár az eszében, hogy jobb lenne inkább meghalni. Hanussen kivételes képességű ember. Ránéz a lányra és azonnal megérzi benne, hogy segítségért kiált. Vannak képek, amelyekben mindössze annyi dolgom van, hogy szótlanul is szuggesztív legyek. Ez a fajta jelenlét Szabó Istvánnál felér egy monológgal. A Hanussen után Kósa Ferenc alkotásában, A másik emberben kaptam szerepet, amely 1956 véres őszét idézi fel. A lány, akit játszom, fegyverrel a kezében válik felnőtté. Huszonhárom éves vagyok — nekem ez a film egy őszinte, félremagyarázásoktól mentes történelemóra. Színtiszta vallomás a múltról. Az én kétségeimről, az én bizonytalanságaimról. az én csalódásaimról azonban a Három nővér Irinájaként tudok igazán szólni, az Ódry Színpadon. Irina koravén, megcsúnyult postáskisasszony, aki vőlegénye elvesztésével élete értelmét is elveszíti. Ne is beszéljünk, üljünk le és hallgassunk, mondja teljesen kiábrándulva, s mint a lehullott falevél, csendesen elszárad a darab végén. SZABÓ G. LÁSZLÓ (Oláh Csaba felvétele) A morbid bálványimádók hihetetlenül nagy összegeket hajlandók fizetni hajdani híres emberek egy-egy személyes tárgyáért, ruhadarabjáért. Az ár annál magasabb, minél tragikusabban ért véget az egykori tulajdonos élete. Különösen keresettek Marilyn Monroe ruhadarabjai: az Autóbuszállomás című filmben viselt, fekete csipkével díszített zöld blúza például tizenkétezer dollárért kelt el egy londoni árverésen, ahol a színésznőt nagyszerűen imitáló Kay Kent viselte. Egy japán milliomos megrendelésére készült a világhírű francia Reden gyárban a világ (eddig) legdrágább töltőtolla: a 400 drágakővel és 200 gyémánttal ékesített írószer ára 227 ezer dollár. Ami koronára átszámítva ... rengeteg pénz! Az isztambuli boltokban minden van, de mégsem minden eladó. Bedros Kató örmény kereskedő boltocskájában például számos műtárgy látható, de nem vásárolható meg, mivel Törökország nem engedélyezi a műkincsek kivitelét. így hát a vastagabb pénztárcájú turisták csak sóvároghatnak a 18. századbeli kancsó után. 8
