A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-05-20 / 21. szám
LnJ A CSEMADOK ÉLETÉBŐL tottunk a hazai magyar képzőművészek munkáinak a megismerésére. Tevékenységünk eredményeire a Csemadok KB is felfigyelt, s így tagja lettem a Központi Bizottságnak. A szövetséggel való kapcsolatomnak ez volt az első lényeges periódusa. A 60-as években a Csemadok Központi Bizottságának sok mindent sikerült elérnie. Ekkor vált reálissá az is, hogy a Matesz komáromi társulata mellett Kassán is létrehozzunk egy színházat. Akkor költöztem át Kassára. Miután itteni helyzetem stabilizálódott, ismét bekapcsolódtam a Csemadok munkájába. Ez a hetvenes években volt, amikor is a szövetségen belül eléggé felemás állapotok uralkodtak — leépülések, átszervezések, stb. Fábry Zoltán halála után kértek fel arra, hogy vállaljam el a járási bizottság elnöki tisztét. Úgy éreztem, nem mondhatok nemet, mert akkor már ott volt a Fábry-ház, a Fábry-hagyaték, s én felelősnek éreztem magam érte. Be is indítottuk még akkor az anyagok feldolgozását, de ez nem egy Fáb-A JÓ EREDMÉNYT NEM ELÉRNI NEHÉZ, HANEM MEGTARTANI! (Beszélgetés Gál Sándorral, a Csemadok Kassai (Košice) Járási Bizottságának elnökével) Rendhagyó eset, hogy egy többkötetes író, költő, publicista, aki még aktivan műveli a világnak ezt az egyik legidöigényesebb munkáját, az írást, elvállaljon mellé egy másik, napi „48 órát" igénylő tevékenységet is. Gál Sándor mégis megtette ezt. Pedig sem az írás, sem a kultúrmunka — ha szívből csinálják, teljesértéküen — nem egyszerűen elfoglaltság. Több annál: energiaemésztö életforma. — Sok miértre kérek választ ebben az írásban, például arra, hogy bírod ezt a két tevékenységet összeegyeztetni, kíváncsi vagyok a Csemadok-munkában elért eredményeitekre, gondjaitokra, s arra, mit vártok a Csemadoktól, mint Szövetségtől és sok másra. Kezdjük hát az elején. Majd harminc évvel ezelőtt kötelezted el magad a Csemadokmunka mellett, s azóta megszakítás nélkül dolgozol a szövetségben. Mi indított erre? — Annak, hogy bekapcsolódtam a szövetség munkájába természetesen megvan a maga genézise: Az 1960-as években szenei lakos lettem. Itt találkoztam olyan emberekkel, akikben erős volt a tenniakarás — mindannyian akartunk valamit. Beléptem a Csemadok helyi szervezetébe, majd beválasztottak a vezetőségbe is. Az idő tájt határoztuk el a Szenczi Molnár Albert Napok életre hívását. Ez közös akarat, közösségi munka volt. Ma is vallom, hogy ennek a rendezvénynek a beindítása csak látszólag lokális jellegű, mert a lényege az volt, hogy Szenczi Molnár szellemében egy tudományos fórumot hozzunk létre. A Szenczi Molnár Albert Napok keretében minden évben képzőművészeti kiállítást is rendeztünk, ami azért volt lényeges, mert lehetőséget bíztosiry-szintü munka volt, s tulajdonképpen mindmáig nincs befejezve. — Milyen elképzelésekkel vállaltad el annak idején a járási bizottság elnöki tisztét? — Tisztában voltam azzal, hogy egy ember itt nem sok mindent tehet. Igyekeztem hát kialakítani egy ütőképes elnökséget és járási bizottságot. Olyan embereket kerestem, akik el tudják végezni a rájuk háruló feladatokat, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én, s van bennük kitartás e munka végzésére. A hetvenes évek végére ki is alakult egy gárda, aki erre képes volt. Közös erővel sikerült a járásban az alapszervezeteket olyan színvonalra emelni, ami megfelelt az itteni lakosság átlagszintjének. Amikor idekerültem kb 2 000 Csemadok-tag volt a járásban. A hetvenes évek végére ez a szám megduplázódott. 28—30 százalékos lett a szervezettség, ami országos viszonylatban is kiemelkedő eredmény. Hogy ezt a számok tükrében érzékeltessem: a járás 12 000 főnyi magyar lakosságának az 1/3-a tagja a szövetségnek. — Milyen munkát végeznek az egyes alapszervezetekben ? — Azt a munkaszakaszt próbáltuk mindenütt előtérbe helyezni, amelynek itt a járásban a leginkább megvoltak a feltételei. Ez a népművészeti munka volt. A járáson belül 4—5 népművészeti fesztivált rendezünk évente. Vannak csoportjaink, amelyek akár külföldön is reprezentálhatnák ennek az országnak a kultúráját. Nem ritka az olyan rendezvény sem, ahol 8—10 alapszervezet csoportja mutat be közös műsort. S vannak 30—35 éves együtteseink, s ugyanennyi idő óta ismétlődő rendezvényeink. A 80-as évekre a művészeti és népművészeti munkában elértünk egy olyan maximumot, aminek a megtartása is nehéz. Országos hirü tánccsoportjaink, kisszínpadaink, énekkarunk és éneklöcsoportjaink voltak. Ezt fokozni — a jelenlegi gazdasági viszonyokat figyelembe véve — már nem nagyon lehet. De mint ahogy túléltük és sikerült megtartanunk a színvonalat az 1982-es gazdasági leépítés után is, reméljük erre a jövőben is képesek leszünk. Noha meggyőződésem, hogy a jó eredményt nem elérni nehéz, hanem megtartani. Persze, a mi járásunkban is sok a hiányosság, nem kellő mértékű például a jogi és népművelői tevékenységünk, és még sorolhatnám. Ennek ellenére az olyan munkát, amire nincsenek meg nálunk az objektív feltételek, azt nem erőltetjük. — Hogy viszonyulnak munkátokhoz a város, illetve a járás vezető szervei ? — Nagyon jól. A mi járásunkban a pártszervek komolyan vesznek bennünket, mint legnagyobb létszámú tömegszervezetet tartanak bennünket számon. A minket érintő kérdésekben — és sok esetben másban is — megkérdezik a véleményünket. Az is tény, hogy a Kassa-vidéki járás pártkonferenciáján elhangzott már, hogyha a járás területén nem működne a Csemadok, a kulturális munkákról készített statisztikákba bizony kevés adat kerülhetne. Tavaly pedig kaptam egy pártkitüntetést, amit ugyan nekem adtak, de ez munkánk megbecsülését is jelzi, a Szövetséget is illeti. — Hogy bírod idővel a járás Csemadoktevékenységének az irányítását? — Most már könnyen. Mint már említettem, a hetvenes évek végétől az én munkám már valóban csak a koordinálás, egy-egy műsor megnyitása, stb. A szervezés gondja a munkatársaimat terheli, akik valóban tudják, hogy mit hogyan kell csinálni. Ellenben a pontosságot, az önként felvállalt munkák elvégzését mindig számonkérem. — Sose sajnáltad a Csemadok-munkára fordított idődet, hiszen az írástól rabolt el... — Ezt nem lehet így nézni. Lehet, hogy emiatt néhány verssel, sőt talán egy könyvvel is kevesebbet írtam, de ha az ember elkötelezi magát valami mellett, azt csinálja tisztességgel. S amit ez a munka elvett tőlem és amit adott nekem, az lényegében kiegészíti egymást. Nélküle valószínűleg nem kerültem volna olyan közel a szlovákiai magyar valósághoz, mint igy. Egy pillanatig sem gondolkodtam afelöl, hogy irói munkámból mennyi ment el a Csemadok miatt és fordítva. Úgy érzem, az egyetlen realitásunk: a munka. — Mit jelent számodra a Csemadok, s mit vársz ettől a szövetségtől ? — Számomra a Csemadok nemcsak kulturális szövetség. A Csemadoknak 90 000 tagja van, akik nem csak táncolnak, énekelnek. A méltányosság azt kívánja, hogy a véleményüket figyelembe vegyék. — S egy „reformkérdés": Szerinted miben kéne változtatni a szövetség munkáján? — A Csemadok munkája évek óta ösztönmunka. El kell érnünk, hogy tudományos és tudatos alapokra kerüljön munkásságunk nemcsak a szövetségben, hanem egész szlovákiai magyar viszonylatban. Ezért is javasoltam egy tudományos testület létrehozását, amely elég felkészült lenne azoknak a felméréseknek az elvégzésére, amiből kiderülhetne, hogy ennek a népcsoportnak mire van szüksége. Ezenkívül fontos lenne újra kialakítani a szövetség kerületi szerveit — például a járási bizottságok képviselőiből — akik a kerületi szintű szervek tárgyalópartnerei lehetnének. Sok bonyolult kérdés válna megoldhatóvá ezáltal. • Köszönöm a beszélgetést és további jó eredményeket kívánok, nemcsak a Kassa-vidéki járásban! CSANAKY ELEONORA ^ ■■ rr Gyümölcsöző két nap A Csemadok Központi Bizottsága 1988. április 9—10-én Rimaszombatban (Rim. Sobota) rendezte meg az irodalomnépszerűsítők országos értekezletét. A kétnapos összejövetelen a dél-szlovákiai járásokból meghívott vendégek figyelemre méltó előadásokat hallgattak meg. Már Bárdos Gábornak, a Csemadok KB titkárának a megnyitója után érdekes és sok tekintetben elgondolkoztató előadás hangzott el. Debreceni Tibor Korszerű tendenciák a mai magyar irodalomban címmel vezette be hallgatóságát az e témakörrel kapcsolatos leglényegesebb tudnivalókba. Még jobban érdekelte azonban a szeminárium résztvevőit mindaz, amit legsajátosabb gondjainkról hallottak. Duba Gyula író, érdemes művész, a Madách Könyv- és Lapkiadó főszerkesztője alapos áttekintést nyújtott a kiadó tevékenységéről, beleértve néhány, a jövő évre tervezett kiadvány ismertetését is. A hallgatók kellő bepillantást nyertek a kiadó munkájának egészébe, s választ kaptak számos, őket foglalkoztató kérdésre. Hasonló érdeklődés kísérte Batta Györgynek, a Kis Építő főszerkesztőjének előadását, a csehszlovákiai magyar gyermekirodalomban tapasztalható örömökről és gondokról. Jóleső érzés volt hallani, hogy az utóbbi években gazdagabban terem a gyermekirodalom fája, az óvodáskorúak azonban bőségesebben várják a nekik írt verseket. Az óvodáskorúak számára irt költemények, mesék, történetek nagyobb választékával továbbra is adósak a csehszlovákiai magyar írók, tisztelet a néhány kivételnek. Batta György kérdésekre válaszolva kitért arra is, miért nem jelenhet meg jelenleg nagyobb példányszámban a Kis Épitö. Hiányolta az óvodáskorúak anyanyelvű lapját is. Nagy szükség lenne rá, s reményét fejezte ki, hogy az illetékesekkel közösen találnak megoldást. A két nap legjobban programba illő előadását Rédli Margit, a Csemadok KB szakelőadója tartotta az irodalom-népszerűsítés időszerű kérdéseiről. Előadásában részletes tájékoztatást adott a szövetségünkben folyó ilyen jellegű munkáról. A hallgatók megállapíthatták, hogy mind az iró-olvasó találkozók, mind az irodalmi estek számát, mind a könyvek eladását illetően a Csemadok Köz-Múltidéző A Csemadok Nyitrai (Nitra) Alapszervezete mellett működő Juhász Gyula Ifjúsági Klub rendszeresen neves előadókat hív meg öszszejöveteleire. A közelmúltban Dévai Nagy Kamilla és Pelsöczi László látogatott el Nyitrára, hogy a nagyszámú közönségnek előadja a már sok külföldi országban bemutatott Ezeréves ámen című, történelmi tényekre épülő irodalmi-zenés összeállítását. Mint azt Dévai Nagy Kamilla bevezetőjében elmond ta, a programnak elsősorban a határon túl van nagy sikere, talán azért, mert az ott élő magyarok gondosabban ápolják anyanyelvűket, így sokkal többet akarnak tudni elődeik múltjáról, történelméről. Az NSZK-ban, az USA-ban, s legutóbb a Dél-Amerikában élő magyar kisebbség fogadta nagy lelkesedéssel és elismeréssel a valóban jó szerkesztésű összeállítást. Az Ezeréves ámen formabontó, történelmi tényeket felsorakoztató, művészi értékű program. Előadói és egyben rendezői, ha csak pillanatokra is. felidézik a magyarság 6
