A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-05-13 / 20. szám
LOVICSEK BÉLA 22. Meggyes Jóska nem engedett a magáéból: — Ott legalább nem taposnak bele az emberi méltóságomba — mondta villogó szemmel. Az apa nagyot nézett: — Emberi méltóság? — csavarta meg a fejét. — Szép szó ... Gyanítom, hogy úri körökben használatos ... — Gyakorlott mozdulatokkal cigarettát csavart, a papír nyálazása közben a fiára sandított. Rágyújtott. — Én cselédsorban vonultam be és sodródtam bele az első világháborúba ... Hazatérvén ismét csak cselédsors várt rám az első Republikában ... Cselédként éltem át a Horthy-érát, és most, a második Republikában is cséléd maradok ... Bizony sokszor megtiportak, megaláztak, de az emberi mivoltomból soha nem vetkeztem ki... Soha senki nem kapott hazugságon, becstelenségen és henyélésen ... Szégyenkezés nélkül, tiszta lelkiismerettel belenézhetek a falitükörbe, nem kell magam szembeköpnöm ... Azt tanácsolom én neked, fiam, házasodj meg és maradj itthon. Lesz itt még jobb világ is, és ha nagyon keresed, itt is megtalálhatod a szerencsédet, de ha ... — erősen szembenézett a fiával —, de ha mindenáron menni akarsz, én nem állom utadat. Én örülnék legjobban, ha vinnéd valamire, többre, mint én ... — fejezte be életéhek talán leghoszszabb mondókáját. Ennyit és ilyen összefüggően még soha nem beszélt. Nem volt rá szükség. Soha nem volt kenyere a bőbeszédűség. A cselédek szavakból és félmondatokból is megértették egymást. Jóska szorongása most már felengedett. Elmondta azt is az apjának, hogy mi a tervük Béna Ferivel. — Mondtam már, hogy én nem állom utadat, de gyanítom, hogy Veronika, de főleg anyád, keményebb dió lesz — mondta az apa szelíden. Én tudom a legjobban, menynyire szenvedett és rettegett miattad, míg odavoltál. Nem szeretne elveszíteni örökre fiam. — Hiszen nem a világ végére készülök, édesapám! —' Tudom, fiam, de anyádnak már a harmadik falu is a világ végét jelenti... — Előbb maga beszélhetne vele a tervemről, édesapám. Talán könnyebben meg tudná őt győzni, mint én — mondta Jóska kérlelve, s egyben abban reménykedve, hogy az apja teljesíti a kérését. Mély sóhaj szakadt fel az idősebbik Megygyesből. — Rám akarod tolni a nehezebbik végét, fiam?... Olyasmiről győzzem meg anyádat, ami • nekem is szomorúságot okoz? Nem bánom, megtehetem, ha nagyon muszáj... Kissé hosszúra nyúlt a tél. Még március végefelé is hófoltok tarkították a határt. Mintha megannyi gyapjas birka heverészett volna szanaszét. A napsugár azonban egyre melengetőbbé vált, Csakhamar felnyalta a hófoltokat, kiszárította a pocsolyákat, s piritotta az őszi szántást. A tavasz érkezésének csalhatatlan jeleként hóvirággal havazódott be az erdőszéli avar, s az ibolya is terítette már üdezöld leveleit. Kitavaszodott Ahogy közeledett a fényes kikelet, a Meggyes családban fokozatosan megromlott a hangulat. Komor szótlansággal jártakkeltek egymás mellett. Meggyesnének egyre gyakrabban volt könnyáztatta a szeme és Meggyesnek sem ízlett úgy a cigaretta, mint azelőtt. Egyedül Veronika röpködött vidáman, mint ahogy általában a süldölányok szoktak tavasz idején. Jóska az utóbbi napokban többször is találkozott Bóna Ferivel. Abban állapodtak meg, hogy vasárnap virradóra szöknek át, s nem az Ipolyon hanem a szárazhatáron. — Ne félj, jól ismerem a járást — mondta Feri. — Szóval szombaton este nálunk találkozunk és onnan indulunk. Rendben van, Jóska ? — Rendben. Ez a hét közepén történt. Estefelé Jóska megkérdezte az apjától, hogy beszélt-e már az édesanyjával. — Nem látod a szomorú szemén? — Látom ... Vacsora után Jóska már nem bírta tovább: — Ne haragudjon rám, édesanyám — mondta csendesen kérleléssel, s a kezét akarta megcsókolni, de az a kéz a nyaka köré fonódott, mintha soha nem akarná elengedni. — Az isten is megverne, ha haragudnék rád, kisfiam ... Féltelek, nagyon, nagyon féltelek,.. — Nem a frontra megyék, édesanyám. — Tudom, de hátha még nagyobb veszedelem fenyeget ott, mint a fronton!?... Le is lőhetnek a határon. — Nem lesz semmi baj. Veronika csak bámult-bámult. Hirtelenjében nem is tudta felfogni teljes egészében, hogy miről van szó. Amikor aztán felfogta, Jóska elé állt: — Ne hagyj itt minket. Józsikám — ismételgette szipogva. A hét végéig feszült és nagyon nyomott volt a hangulat Meggyeséknél. Szombaton este aztán Meggyesné megpakolta a nagy hátizsákot a szükséges holmival, és útjára bocsátotta a fiát. Egyetlen szót sem szólt, csak homlokon csókolta. Veronika sem tudott szólni a zokogástól. Az az igazság, hogy Jóskának is összeszorult a torka, pedig sosem volt anyámasszony katonája. A hét közepén még nem hitte, hogy ilyen nehezére fog esni a búcsúzás. Apja, a nagydarab, komor ember a major széléig kísérte el, ott szembefordultak egymással és keményen kezet ráztak. —- Isten áldja, édesapám! — Kísérje szerencse az utadat, fiam ... és vigyázz magadra!... Vigyázz, fiam, az anyád miatt...! Jóska magas alakját csakhamar elnyelte a sötétség. Az öreg Meggyes már régen nem látta őt, de még mindig nézett utána. Aztán elindult hazafelé. Olyan érzésekkel ballagott vissza, mintha kifosztották volna. Napokig nem találta a helyét. Többet szitkozódott, mint evett, predig soha nem volt szitkozódó természetű. A szomszédoknak azt mondták, hogy fiuk a városba ment dolgozni. Eleinte elhitték, de amikor hetek múltán sem mutatkozott Jóska a majorban, kételkedni kezdtek a majoriak, különösebben azonban nem firtatták a dolgot. Bóna Feri útrakészen várta Jóskát. Talpon volt az egész család, és náluk sem volt valami vidám a hangulat, habár Bónáék jól tudták, hogy jó helyre megy a Feri. A virágkertész elbúcsúzott a szüleitől, el az öccsétől, húgától, Jóska is elköszönt a családtól, aztán nekivágtak az útnak. Bóna Feri csak akkor szólalt meg, amikor már jócskán túl jártak a falu határán. — Isten verje meg ezt a cudar világot! A szívem akar kétfelé hasadni... Ha nem szégyellném magam, úgy bőgnék, mint egy taknyos gyerek ... Hallottál már ilyet, Jóska!? — Én sem vagyok a bőrömben, Ferikém, a csuda verje meg! Vajon hányszor és hová kell még menekülnünk!? — Nekem ez az utolsó, Jóska — jelentette ki Feri határozottan. — Ha én egysžer gyökeret eresztek a szigeten, az isten sem bír kitépni onnan! — Nyugtával dicsérd a napot, Feri! Szótlanul lépkedtek egymás mellett. — Ideges vagy? — kérdezte Jóska sokára. — Te talán izgulsz? — Én csak akkor nyugszom meg, ha minden baj nélkül sikerül átcsúszni... El is foghatnak... — Attól ne tarts, pajtás! Olyan helyet tudok, ahol világos nappal, fütyülve is át lehet gyalogolni. — Nonp, az ördög nem alszik! — Most éppen az igazak álmát alussza — mondta Bóna Feri bevigyorogva a sötétségbe. Meggyes Jóska azon töprengett, hogy a barátjának öszinte-e a vidámsága, vagy predig ugyanazt érzi, amit ö. Ahogy távolodtak az otthontól, neki fokozatosan elment a kedve mindentől. Nem kalandvágyból vágott neki az útnak, egész más volt az oka. Most mégis elbizonytalanodott, s visszavágyott oda, ahonnan elindult: a melég, családi fészekbe. Erről azonban nem szólt semmit a barátjának. Már csak nem fordul vissza szégyenszemre. Ha egyszer nekivágott. Végig is csinálja. Hiszen ha nem válik be a számítása, néhány hét, esetleg néhány hónap múlva visszatérhet. Gépiesen szedte a lábát. Ha helyre igazodnak, elmegy Pestre és körülnéz: hátha megtalálja Klárát. Mindenesetre előbb a főorvost keresi fel a kórházban. Ha valaki tudhat valamit Kláráról, ő biztosan tud, hiszen ő bocsátotta útjára, s minden bizonnyal hozzá tért vissza, ha egyáltalán visszatért. — Itt még rágyújthatunk? — kérdezte Feritől. — Lehet... A határ még odébb van. Éjfél felé járhatott az idő, mire megközelítették az országhatárt. Bóna Feri hiába köprte annyira a markát, neki is meglódult a szívverése. — Idefigyelj! — mondta Jóskának. — Ha netán belebotlunk valakibe és ránkszól, hogy állj...! — Megállunk. — Pontosan arra gondoltam én is — helyeselte Feri. — Ha már egyszer megúsztuk a háborút ép bőrrel, ne kockáztassunk feleslegesen, nem igaz? — Úgy van ... Az égbolton ragyogtak a csillagok, idelenn meg végtelen nagy volt a csend. Jóskáék egy-egy pillanatra megálltak, belefüleltek a csendbe, s továbbmentek. Túlfeszített idegállapotukban sokszor még a bokrot is emberi alaknak vélték. Egyszer aztán két sötét tömeg közeledett feléjük. Megtorpantak. Eddig tartott volna az útjuk? Meggyes Jóska homlokát kiverte a veríték. Talán hasra kellene vágódni. Épp>en szólni akart Ferinek, amikor a közeledő két sötét tömeg felől röfögő hangok hallatszottak. A kétlábon járó ember nem röfög, villant át agyán a gondolat, s nyomban rájött, hogy vaddisznókról van szó. Megkönnyebbültségében majdnem felnevetett. Feri meg elkáromkodta magát. — Isten a fajtájukba! Jól ránk ijesztettek a dögök! Mikor a vaddisznók észrevették őket, megriadva elcsörtettek a kőzetükből. — Siessünk! — szólt Feri sürgetően. — Már csak néhány lépésnyire van a határ... Jóskának arra sem volt ideje, hogy megcsodálja Feri jó tájékozódó képességét. Gyorsan szedték a lábukat, majdhogynem kocogtak. Egyszer aztán Feri elvetette magát a földön, s megkönnyebbülten felsóhajtott. — Átértünk... helyben vagyunk .. .1 — És a magyar határőrök? — kérdezte Jóska lihegve, s ö is leheveredett. — Nem várnak díszkapuval, de nem is bántanak, ellenkezőleg: segítenek, amivel tudnak. A szigeti faluban már elharangozták a delet, mikor odaértek. Úgy nézett ki a falucska, mintha ott soha nem lett volna háború. Az ablakokban muskátlik virítottak, s a házak falai fehérre meszelten világítottak a tűző napfényben. Bóna Feri megállt az egyik ház előtt. Az udvarban barackfák virágoztak. — Itt lakik, pajtás, itt. az én Juli nénikém ... — Szép ház ... — vette szemügyre Jóska jobban. — Meghiszem azt! — mondta Feri leplezetlen büszkeséggel, majd a szomszédos házra mutatott. — Abban laknak az ikrek, a gyönyörűségeim... — Az még szebb — mondta Jóska bólogatva. — Hanem a Juli néni vaskerítésére is ráférne egy kis festék. — Majd rendbe hozzuk ... mindent rendbehozunk, olyan lesz, mint a kalitka — lelkendezett Bóna Feri, mint aki máris gazdának érzi magát. — Én aztán nem ismerek fáradtságot, ha tudom, hogy van értelme a munkámnak. Juli néni kedvesen, látható örömmel fogadta őket. Kissé elhízottan, totyogósan járt. — Meggyes Jóska, a barátom, Juli néni, a legjobb barátom! —■ mondta Feri dicsekvően. — Ő is eljött velem szerencsét próbálni, mivelhogy cudar világ van odaát. Juli néni asztalhoz ültette őket, bablevest meg füstölt csülköt tett elibük. A kiéhezett fiatalemberek nem nagyon kínáltatták magukat, farkasétvággyal falatoztak. Még a homlokuk is gyöngyözött az evés gyönyörűségétől. A következő héten már munkához láttak. Szántottak, krumplit ültettek, kukoricát meg tavaszi árpát vetettek, felszántották a kertet is, előkészítették a palántázásra, mert Feri közben melegágyat készített, virágpalánta nevelésre. Zöldre mázolták a vaskerítést is. Főleg Jóska foglalkozott a Sári névre hallgató lóval. A ló szelíd és kezes volt, akár a bárány. Úgy ment Jóska nyomában, úgy követte, mint az árnyéka. Egyszóval égett kezükben a munka. A falusiak hamar felfigyeltek a két szorgalmas fiatalemberre, a szegény „felvidéki menekültekre". Hol ide, hol oda hívták be őket egy-egy pohár italra, baráti beszélgetésre. — Folytatjuk — 14
