A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1988-05-13 / 20. szám

Duruttya István nyugalmazott tornatanár Kassán (Košice) él. Egyik szenvedélye a diszkoszvetés. Pista bácsi serényen készül a veterán atléták nyári, veronai Európa-bajnokságára. Van egy titkos vágya is — korcsoportjában megjavítani a fennálló világcsúcsot. Életpályájának bemutatása könyvet érdemelne; így ebben az írásban csupán a leglényegesebb tudnivalókat adhatom közzé róla.

— Hetvenhat évvel ezelőtt jöttem a világra, édesapám Erdélyből származó tanító volt, aki egy bajor nőt vett feleségül. Hét hónapra születtem és olyan csenevész voltam, hogy már-már lemondtak rólam, de az apám nem hagyta annyiban a dolgot. Vásárolt egy svájci tehenet, hogy a legjobb tejet ihassam. Olyan pici voltam, hogy a pelenka négy sarkát fogták össze, s abban az alkalmi tasakban mértek. Sokáig nagyon görbe volt a lábam, annyira, hogy csak szoknyát tudtak rám húzni.

Sajnos, édesapám fronton szerzett haslövésének utóhatásai végzeteseknek bizonyultak — tizenöt éves koromban elvesztettem őt. Tudtam, hogy a családnak szüksége lesz egy erős emberre, aki helytáll az elvesztett családfő posztján. Mivel nagyon csenevész voltam, először is testileg akartam megerősödni. Kutattam a könyvtárban, milyen útmutatások alapján fejleszthetném ki az

izomzatomat? Ráakadtam a svéd Müller-féle módszerre, s elkezdtem otthon tornázni. A fejembe vettem, hogy én leszek a világ legerősebb embere.

Negyedmagammal becipeltem egy súlyzót a szobámba — azt a fajtát ma már nemigen látni, legfeljebb a cirkuszban — két üres vasgömb van a rúd végén. Eleinte csak gurítani tudtam a terhet, megemelni nem. Kis súlyzókat „kölcsönöztem" az iskolából, ezekkel gyakoroltam napi egy-másfél órán át. Havonként ellenőriztem, gyarapodott-e az erőm. És egyszer csak megemeltem a nagy súlyzót is! Nem telt el két hónap sem! A siker fellelkesitett, még nagyobb lendülettel kezdtem. Május elsején az iskolánk is felvonult Beregszászon. A nézők soraiban a legnagyobb meglepetést az én szereplésem váltotta ki, amikor mint a szertomacsapat egyik tagja magas színvonalú gyakorlatom bemutattam. A „kis Duruttya" tizenhat esztendősen, hat hónapi titkos edzés eredményeként az iskola első számú sportolójává és legerősebb diákjává lépett elő!

Eleinte én magam is szerettem másokkal versengni — kamaszkoromban utcai futóversenyeket rendeztünk például. Később egy cseh tanáromnak köszönhettem, hogy a diszkoszvetést egy életre megszerettem. Én magam faragtam ki a korongot. Aztán egyre inkább különválasztottam magamban a sportot és a testnevelést. Sportnak számít minden olyan tevékenység, amelyben versenyezni lehet, s azt testtel is végzik. Én azonban egyre világosabban láttam, hogy a mozgásnak van egy sokkal fontosabb feladata; az egész fizikum harmonikus kifejlesztése, betegség megelőző szerepe, azaz nem csak az eredményesség, az érmek, az elért csúcsok a mérce! Már-már azt mondhatom, hogy a testnevelés a sport ellenpólusa! Évtizedeken át működtem mint középiskolai és főiskolai testnevelő tanár. Az volt a célom, hogy mindegyik tanítványomat bevonjam a gyakorlásba. A bicegőket sem állítottam félre, velük is foglalkoztam, annál is inkább, mert ők is nagy várakozással fordultak óráim felé. Egyre inkább nem a versenysport, hanem a testnevelés lett az ügyem. Nem a legerősebbeket, a leggyengébbeket kellene felkarolnunk! Én magam,

hetvenévesen, Ózdon álltam életem első igazi versenyén rajthoz, azt is csak ezért, hogy találkozhassak és elbeszélgethessek a velem egyívású veteránokkal.

Ahogy fölöttem is teltek-múltak az évek, egyre világosabbá vált számomra, hogy az apám halála után elkezdett rendszeres testmozgást sohasem hagyhatom abba. Ötvennégy éve változatlan a testsúlyom: hetvenkét és fél kilogramm. (Százhetvenkét centiméter magas vagyok.) Hetente ellenőrzőm a súlyomat, mivel az árulja el, megfelelően táplálkozom és tomázom-e? Nem a tehetségben hiszek elsősorban hanem az akaratban. Mindennap edzek, mert a fennmaradás lényege az erő és az ész. Sohasem kímélem magam! Aki eléri a nyugdíjkorhatárt, általában azt hiszi, eljött a pihenés időszaka. Eszik-iszik, óraszám ül a tévé előtt, alig mozog, holott a mozgás nem csak az emberi lét, az egész világmindenség alapja! A világegyetemben — és a Földön — minden örökös mozgásban van. Ami nem mozog, elsorvad. Egy nyugdíjas hetek alatt olyannyira legyengülhet, hogy megszédül a cipőfűzésnél. Az emberi szervezetet, csakúgy, mint valami gépet, minduntalan járatni kell, egyébként berozsdásodik. Az izomrostokat táplálni kell, a szívet megdolgoztatni. A test állapotával természetesen a szellemi frissesség is összefügg. Még az egyik kitűnő erőnlétű veterán svéd atléta is jócskán vesztett kéthetes kórházi kezelése alatt tüdeje befogadóképességéből, izomzata pedig harminc százalékos sorvadást szenvedett. Mit szóljon akkor egy viszszavonult nyugdíjas? Az izomzatot aránylag könnyű kifejleszteni, de ugyanolyan könnyen el is lehet veszíteni. Egy idősebb ember persze nem versenyezhet a fiatalokkal, azt azonban elérheti, hogy ne rohamosan, hanem csak nagyon-nagyon lassan apadjon az ereje. Még az én koromban is szaporodnak az izomrostszerkezetek, ha megfelelő étrend mellett rendszeresen munkára fogja az ember az izmait — ezt ma már a tudomány bizonyítja. Akár hetvenévesen is el lehet kezdeni a mozgást, de csakis akkor, ha rendszeressé tudjuk tenni! A test gépét persze fűteni kell, alapvetően fontos hát a megfelelő étkezés. Sohasem voltam orvosnál, nem