A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-04-15 / 16. szám
nagy kék füzet titkaiból Talán egy talányos tekintetű, hatvan körüli, magányos figura. Talán kamaszos külsejű húsz-egynéhány esztendős, rikoltó színű ruhás nő. Vagy ő: ki koszos, hajnali vasúti kocsik ülőkéin kazettáról bömböli világfájdalmát. S ama asszony, ki nagy hirtelen kiront a patkánytanyás falusi udvarból és díszesen káromkodik. És te: ki kóvályogsz a Szürke Ajtók utcájában, talpad alatt fekete aszfalt, fölötted fekete ég. Te, ki csalafinta mesét mondanál sohasem élt gyermekednek. Vagy te, aki üszkös nyomokat hagysz mások emlékezetében. És megintcsak az a másik, aki mielőtt felébredne, tudatosítja, hogy ismételten részegen elszenderedett. Én, te, mi, mindannyian: olykor elrévedünk. Arra gondolunk, jó lenne kilépnünk önnön köreinkből és körülkémlelve megtudakolni, hogy hol vagyunk, milyen korban is élünk, és hogyan élünk. Mert nem igaz, hogy én és csakis ÉN létezem. Mert én vagyok az alfa és omega. A kezdet és a vég. Kiindulási és beérkezési pont egyszersmind. Nem igaz, hogy én a szellemet küldöm a világra. Én vetek. És én aratok. És a világ, mint passzív ös-test: befogadja kezdeményezéseimet. Tény, hogy minden ember egy kicsit külön világ; de ugyanakkor igencsak határozottan az ösztönök és a tudatok síkján egymáshoz is tartozunk. így befolyásoljuk egymást. S ami már objektívebben történik: az emberiség korának vagy történelmi korszaknak nevezzük. S vannak időszakok, midőn a felszínek viadalai határozottabban befolyásolják a mélyáramlatokat, mintsem ildomosnak vélnénk. Van, hogy az utca emberét is lenyűgözik a különböző társadalmakban beálló változások : és, ha csupán ideig-óráig, de eltöprengve ezeken — megfeledkezik önmagáról. Viszont gyakrabban megtörténik az, hogy valahogyan kiesik látószögéből a tény: sorsát-létét nemcsak önmaga határozza meg. De a tőle kívül álló dolgok-összetevők is eldönthetik: boldog jövő vár-e rá vagy küzdelmes és merev esztendők csupán? Hogy jogosan érezheti-e azt; szerencsés csillagzat alatt született, esetleg éppen az ellenkezőjét hiszi majd el? Emberi sorsokat vizsgálgatva tapasztaltam, hogy szinte életünk megannyi percének egyike döntő hatású lehet számunkra. Egy váratlan csuszamlás, kis kibicsaklás egy teljes életre determinálhat. Tehát én létezem. De létezésemet nemcsak önmagam szabom meg személyemnek, hanem'a külső hatások is dönthetnek helyettem. És fordítva. Én is befolyásolok — jól vagy esetleg rosszul — másokat. S a hatáskörömtől függ, hogy hány embert teszek szerencséssé vagy szerencsétlenné. Sorsom, sorsod: így nő össze a világgal. És kölcsönösen felelősek vagyunk egymásért Akkor is, ha nem tudatosítjuk. B. Imre: a barátom. Okos, értelmes, jó megjelenésű férfi. Harminc-egynéhány éves. Olyan képességgel megáldva, amellyel sokra vihette volna. Ő mégsem lett mérnök, tudós elme, sohasem szerkeszt majd tankönyveket. Nem ír értekezéseket. Szigorú „ábrát" kapott a sorstól. S legfeljebb társadalomlélektani dolgozat tárgya lehetne eddigi élete. Hogyan és mint kallódhat el egy első osztályú tehetség. D. pályája hosszú és ügyefogyott pangások után váratlanul páratlan szépséggel és intenzitással ívelni kezdett. S midőn már karnyújtásnyira volt céljától, egy „karnagyi pálca" megálljt parancsolt. A pálca — aki kezébe veszi, tudja — nemcsak útmutatásul szolgálhat. Ütni is lehet vele. Ha egyensúlyomat veszítem, nem bizonyos, hogy csakis én követtem el vétséget. S az igazán jeles bukások mögött mindig összetettségre, „összeesküvésre" gyanakszik az ember... Tény, hogy leginkább önmagunkból, személyünkhöz fűződő ügyeinkből indulunk ki. Ez természetes: mert a mai napig az ösztöneink irányítanak. S az érzelmeinket a tudatunk inkább befolyásolja. De a tudatunk még nemigen lépett az ösztöneink helyébe. S ha rossz kedvvel ébredünk, s haragosak vagyunk: nem tudatosítjuk, hogy bizonyára nincs is okunk a rossz közérzetre. A fenébe hát az érzelmekkel. Nem. nem ez történik. Hagyjuk, hogy a rossz közérzet elhatalmasodjon rajtunk, és csupán akkor teszünk ellene valamit, amikor akadályoz a napi teendőkben. Tehát az ember igencsak önmagának való lény. Egyik hősöm mondja: „Önmagámnak én vagyok a legfontosabb ..." De akár előtérbe hozzuk magunkat, akár toleránsabbak vagyunk a személyünkkel szemben, nem titkolhatjuk el azt a tényt, hogy a kör, melyen létezünk, és a kor, mely nekünk megadatott, befolyásol. Semmi kedvem valamiféle torz ábrát nyújtani emberi sorsokról, de hadd könyveljem el tényként, hogy szülőfalum közel két tucat gyermeke felnőtten, 19—20 esztendősen a háborúban elesett. Voltak, akik megfagytak. Voltak, akik ellenséges golyók záporában pusztultak el. Voltak, akik a zűrzavarban eltűntek. Mintha sohasem lettek volna: kiteljesületlenül megszűntek. Vajon mivégre jöttek a világra? Sorsuk csupán annyi, hogy statisztikai adatok legyenek egy esztelen vérengzésben ? Mondom: nem lenne helyes, ha most torzítanék. De tény, hogy születésünk pillanatában lényegében már sok minden elhatároztatott. Ha a társadalom szegélyén látom meg a napvilágot, ez a tény egy életen át árnyként sarcot majd. S ami reánk testálódott: többé elvetni nem lehet... Barátnőmmel letűnt korok szentélyeit — építészeti és képzőművészeti alkotásokat szemlélünk. A letűnt időszakokat szeretnénk tetten érni. S amint elfoglaljuk magunkat a gótikus, a reneszánsz és barokk müvekkel, mind határozottabban érezzük az alkotások mögül elösejlő vágyakat, illúziókat. Magam elé terítem nagyvárosunk középkori térképét és ismereteim mankójával könnyedén végighaladhatok a 14.—15. századi egy nyomtávú belvárosi utcán. S mindazzal találkozhatom, amit könyvekből, vaskos tanulmányokból a magamévá tettem. Tehát: meglepően jól eligazodom múltban-történelemben. De vajon mit kezdjek jelenemmel. A 20. századnak azzal az utolsó néhány évtizedével, amelyben léteznem „szerencséltetett". S amelyben az UNESCO adatai alapján naponta átlagosan háromezren pusztulnak el a regionális harctereken és a t. olvasónak már úgy tűnik fel, hogy a helyi érdekű háborúkkal fizetjük meg a pillanatnyi világ békét. Az éhezők, az örök kiszolgáltatottak százmillióinak valósága már sérti emberi mivoltomat. Majd egy újabb adat: az utolsó öt esztendőben a Földünkön nem kevesebb, mint 600 művet tiltottak be. Köztük Shakespeare és Ernest Hemingway alkotásait... „Ez a mi korunk. Amelyben léteznünk megadatott." — Mondhatnánk epésen. S az öncélú határkiigazításokról, megszállásokról hallván, e kor sok-sok riasztó híranyagát segítségül híva bizonyíthatnánk: szerencsétlen, nehézkes időszakasza ez az emberiség történelmének. Két szappanreklám közepette megtudjuk, hogy újabb repülőgépet raboltak el. Az esti Tv-hiradóban izgalmas — európai békéhez szoktatott érzékszerveinek szinte borzongató — fejleményekről kapunk értesítést. A híradó második kiadásában a repülőgéprablás hírét elnyomja egy emlékezetes földrengés. Itt és itt: húszezer kárvallott. A halottak számát hat-nyolcezerre becsülik... De pitymallatkor a rádió híranyaga élén már nem a földrengés van. Világunk kétszáz állama közül kettőben is államcsínyt hajtottak végre. A kormány néhány tagja megszökött: de a miniszterelnököt még sikerült letartóztatniuk. A többi már nem ránk tartozik. Regionális lapomnak hajdan egy cikksorozatot írtam az olvasással kapcsolatosan. Akkor fogalmazódott meg bennem az a megállapítás, mi szerint ma a kulturális élet eredményeit, a létrejövő alkotások tömkelegét háttérbe szorítja a pillanatnyiság, a mindennapjaink pillanatnyisága. Egy frissen született Esterházy-, Mészöly Miklós-, Tőzsér Árpád- és Tolnay Ottó-munka nem versenghet a napi szenzációt hajhászó híranyagokkal. S a százötven soros könyvismertetés kevésbé vonzó, mint a négysoros rövid hír, mely szerint Iksz vagy Ipszilon egy kis csallóközi falucskában veszekedés közben megölte a feleségét. Ebben a századvégi összevisszaságban természetesen nem könnyű kiigazodni. S az átlag szemlélödönek úgy tűnhet, hogy ez a káosz igenis áttekinthetetlen. Jómagam már-már azt látom, hogy valamiféle következetesség van e kuszáltságban. S a dolgok egymásra rímelve tényleg nem éppen derűsek. De ha már az előbb azt mondtam, hogy a letűnt korokat éppen a megmaradt építészeti és művészeti alkotásokon át tudom leginkább tetten érni, hadd mondjam ki ezt (hiszen kezdettől fogva erre megy ki a játék): a mát, korunkat is, a hiányainkon át érem leginkább tetten. Elegendő bekapcsolnom a tv-készüléket. Közép-Európa adótornyai szinte egymást felülmúlva segítenek abban, hogy „megismerjem" a mai Európát. A világunkat. Az első gombnyomásra borostás arcú betörő közelit felém. A második gombnyomásra egy ágyjelenet szemtanúja lehetnék. Majd ismételten valami — fantáziánkat is próbára tevő — bűncselekményt láthatnék. Ilyenkor arra kellene gondolnom: jó dolgunk lehet, hogy efféle olcsóságokkal ütjük el az időt. De arra gondolok, hogy a kontinensünkön évtizedek óta vasfegyelemmel és kötélidegekkel óvjuk a békét. És, mintha valakik még ebben is a segítségünkre lennének. S hogy ne unatkozzunk, íme egy kis háborúskodás, kevéske erőszak, hogy önmagunkra ismerjünk, és ne legyen számunkra unalmas, túlzottan hosszúnak tűnő ez az élet. Csakhogy ebben az operett-vérengzésben valami nincs rendjén. Az, hogy aztán maga a néző is kilép az utcára, és megfeledkezve arról, hogy az imént csak szemlélő volt, házilag készített bombáját behajítja Párizs egyik legismertebb éttermébe, repülőt térít el valahol a Balkánon, és... Ugye sorolhatnám. Az illúziók, a vágyak egyszer csak élni, létezni kezdenek, az önmagukét követelik... VAJKAI MIKLÓS Fotó: Németh István 11
