A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-04-08 / 15. szám
LOVICSEK BELA 17. Az Alezredes megrökönyödve nézett a Kiskatonára, s hiába ült könyörgés a szemében, nem esett meg rajta a fiú szíve. Remegő hangon szólalt meg: — Nem remélhetek könyörületet, édesfiam? — Majd a haza, a drága magyar haza mindenkinek és mindenért megfizet, kisöreg... Én csak arra voltam jó, a haza atyjainak, hogy vágóhídra küldhessenek ... — A Kískatona a nyilas elé lépett. — Nos, Százados úr, vajon most hol bújkálnak a pribékjei, hogy nem sietnek a segítségére? — Aljas gazember! — sziszegte a Százados összeszoritott foggal. — Mindig éreztem, hogy áruló vagy. Régen ki kellett volna tekernem a nyakadat! — Nem sok hiányzott hozzá, hogy sikerüljön, Százados úr! — mondta a Kiskatona, majd hirtelen mozdulattal letépte a rangjelzését. — Ritkán adatik meg egy magamfajta kiskatonának, hogy lefokozhat egy dölyfös tiszturat, nemde? — Piszok! — sziszegte a nyilas és kiköpött. — Pofa be! — ordított rá a Kiskatona. — Mellesleg leszel te még kisebb legény is, nagyrabecsült hóhér úr! ... Hallgass csak!... Hallod a főtér macskaköveit? ... Jajongnak és nyüszítenek ... Vajon miért? — Hanyag mozdulattal rágyújtott. Rendkívüli módon élvezte a helyzetet. — Messzi van még a messzi! — mondta a Százados félreérthetetlen fenyegetödzéssel. — A főtér viszont közel van — kontrázott rá a Kiskatona, majd a német Ezredes elé lépett, aki átnézett rajta, mintha ott sem lett volna. — Dölyfösködünk, büszkélkedünk. Ezredes úr!? ... — A rangjelzése felé nyúlt, de félúton megállt a keze. — Nem, nem, ez így szép, kár volna megbontani ezt a harmonikus egységet, meg aztán egy baráti hadsereg tagját nem illik megsérteni. A barátot tisztelni és szeretni kell. Mindenekelőtt a nagy és megbonthatatlan barátság! — Hirtelen mozdulattal gyomron vágta, mire az Ezredes összegörnyedt, de nyomban kiegyenesedett, s továbbra is átnézett a Kiskatonán. Közben villogni kezdett a kékfényű lámpa. — Pali bácsi, nyisson ajtót, de óvatosan! — Ki az? — kérdezte az öreg az ajtónál állva. — Én vagyok. Pali bácsi, a Szent Atya. — Nyitom már, nyitom ... A „Szent Atya" szovjet egyenruhában, őrnagyi rangjelzéssel lépett be a hallba, s elégedetten körülnézett. — Minden rendben? — kérdezte. — Minden, Szent Atyám! — kapta össze magát a Kiskatona. Az őrnagy hozzálépett és kezet szorított vele. — Köszönöm, Kiskatona! — mondta mosolyogva. — Most mennünk kell, de remélem, találkozunk még... — A tisztekhez fordult. — Indulás, uraim! — Davaj, davaj! — dörrent rájuk Szergej sürgetőn, s a géppisztolya csövével kiterelte őket a haliból. — Végeztünk, Pali bácsi? — Végeztünk, Kiskatona — felelte az öreg és széttárt karokkal közelítettek egymáshoz. hogy összeölelkezzenek felszabadult örömükben. — Nekem még van egy kis dolgom — mondta a Kiskatona. Felszaladt az emeletre, hogy szóljon Klárának. A folyosó üres volt. A lányok — bármennyire mardosta is őket a kíváncsiság — félelmükben nem mertek előjönni. Klára is rémülten húzta össze magát a szobájában: se élő, se holt nem volt. Csak akkor nyugodott meg némileg, amikor a Kiskatona arra kérte, hogy csomagoljon öszsze, mert elérkezett az ideje, hogy szabadon hazamehessenek. Klára csomagolni kezdett, a Kiskatona pedig lefutott a pincébe a kis bőröndért. Zsóka asszony kikukkantott az ajtó résén. — Bejöttek? — Be, Zsóka, szabadok vagyunk ... Kinyitom az ajtókat, ne hogy ránk törjék, biztosan átfésülik a várost. — Hát nyisd, Pali — mondta rövid töprengés után, majd kitolta a hallba a kerekes ágyat, felültette Róbertét és párnákkal kitámasztotta a hátát. Őt most semmi más nem érdekelte, csak a kis bőrönd tartalma, annak pedig a kulcsa egyedül a Kiskatona volt. — Hol a Kiskatona? — kérdezte. — Leszaladt a pincébe, rögtön jön. Zsóka asszony megkönnyebbülten felsóhajtott. Jött a Kiskatona bőrönddel a kezében, meg Klára is lefelé a lépcsőn a nagyobbikkal. Egyenesen a Kiskatona felé tartott. Közben a lányok is előmerészkedtek, s a lépcsősor tetejéről lestek lefelé. Róbert megszólalt: — El akar menni, Klára? — Igen, Róbert, elmegyek. — Ne menjen el, Klára, maradjon itt!... Szeretem. — Nem maradok itt, Róbert ... — Ne vidd el, Kiskatona, ne vidd el tőlem! — Ha jönni akar, viszem, de előbb... — mondta a Kiskatona felmutatva a bőröndöt. — Állj! — dörrent Róbert hangja, mint nem is olyan régen, katonatiszt korában. Zsóka asszony szorosan mellette állt, indulni akart, de öt is visszatartotta. A Kiskatona megtorpant. Más sem hiányzik, csak az. hogy ez az őrült beleeresszen egy golyót éppen most, amikor már mindenen túl vannak. — Felezni akarok anyáddal, Róbert, hiszen megegyeztünk!... Az én részemet adom neki, hát nem érted!?... Szóljon már neki, Zsóka asszony! — Klárát innen ki nem viszed! — makacskodott tovább a rokkant fiatalember nagynagy elszántsággal a szemében. — Ugyan ne vacakolj, Róbert, ha egyszer jönni akar...! — Nem viszed! — sziszegte Róbert vérben forgó szemmel. A takarója alól pisztolyt húzott elő és a Kiskatonára szegezte. — Várj, Róbert ... ne tedd, fiam! — kiáltott rá Pali bácsi inkább könyörögve, mint erélyesen. Mindenki bénultan állt, még Zsóka aszszony is, aki abban a pillanatban talán nem is bánta volna, ha a fia kezében elsül a pisztoly, s a Kiskatona holtan bukik fel. Akkor nem kellene senkivel sem feleznie, minden az övé lehetne. Váratlanul három szovjet katona rontott be a hallba. Róbert a megdöbbenésében. vagy ki tudja miért, hirtelen rájuk fogta a pisztolyát és el is sütötte. Az egyik kiskatona csodálkozó szemmel vágódott el a padlón, mire a társa kezében megszólalt a „gitár". Nemcsak Róbertét érte halálos lövés, hanem Zsóka asszonyt is. A Kiskatonának éppen csak annyi ideje maradt, hogy átadja Klárának a kis bőröndöt, mert a következő pillanatban közrefogták a katonák, s mint „ellenséges harcost" kiterelték a haliból. Közülük az egyik vállára vette a sebesült társát és elvitte. Klára nem bírta elviselni ezt a váratlan és nagy megterhelést: összeesett. A rémült lányok lefutottak hozzá és élesztgetni kezdték. Mikor Pali bácsi feleszmélt a megdöbbenéséből, a katonák után futott és kézzel-lábbal próbálta megmagyarázni, hogy szörnyű tévedés történt, s hogy engedjék szabadon a Kiskatonát. Hiába ágált és könyörgött. Félrelökték, ráadásul meg is fenyegették, hogy beleeresztenek egy sorozatot, ha tovább erőszakoskodik. Lesujtottan, sajgó szívvel és nagyon elkeseredetten vonszolta magát vissza a hallba. A lányok vigasztalni próbálták a közben eszméletre tért és keservesen zokogó Klárát, de hasztalan. Pali bácsi a pódium szélére ült, tenyerébe temette az arcát, s úgy motyogta maga elé: — Nem ezt kívántam néked, Kiskatona, te kedves fiú ... Nem ezt érdemelted ... Te voltál a tisztesség, a becsületesség, te voltál itt a derű... — Sími kezdett, mint egy igazságtalanul megvert kisgyerek. Éjfél után egy óra. Annak ellenére, hogy az emlékezés fonala néhány percre megszakadt, mindketten érzik, hogy sok kérdést kell még tisztázniuk. Sok olyan kérdésre keresik és várják a választ, melyek meghatározzák további sorsuk alakulását. — Mi történt magával azután, hogy engem elhajtottak az oroszok, Klára? — kérdi Meggyes József. — Sok minden ... Arról most nem akarok beszélni, hogy mennyire aggódtam magáért, s hogy milyen érzések gyötörtek. Végleg elveszítettem minden életkedvemet... — Ugyan miért?... Hiszen a veszélyen már túl volt. — Az igaz, mégis kilátástalannak láttam és éreztem a helyzetemet — mondja Klára asszony mélyet sóhajtva. — Ha Pali bácsi nem áll mellém, nem támogat, nem biztat, alighanem feladtam volna ... Azt maga is tudja, hogy Pali bácsi egyedülálló ember volt, nem volt semmije és senkije a városban?... Magáról sem tudtunk semmit, s nem is reménykedhettünk abban, hogy viszontlátjuk egymást... így aztán hosszú töprengés után elhatároztuk, hogy együtt megyünk vissza Budapestre... A lányok is szétszéledtek, máig sem tudom, hová, egyedül Zsazsa néni maradt a házban ... Újra menekültem ... Talán önmagam, a sorsom elől, a bizonytalan tegnapból a kilátástalan holnapba ... Elég viszontagságos körülmények között értünk a romokban heverő és éhező Pestre, de odaértünk ... Szörnyű hetek és hónapok következtek. Visszagondolva arra az időszakra, el sem akarom hinni, hogy kibírtam. Közben Pali bácsi hirtelen megbetegedett és július végén meg is halt. Egyedül álltam a sírja felett... — Nehéz lehetett — jegyzi meg Meggyes József. — Nem volt könnyű ... Ha hiszi, ha nem, talán a szüléimét sem sirattam meg jobban, mint őt... Amikor azt hittem, hogy most már valóban nincs tovább, váratlan esemény történt: hazajött az apukám csontra-bőrre aszalódva, tetvesen, elcsigázottan az éhségtől, fáradtságtól, s a kiállt borzalmaktól. Ő túlélte, anyukám viszont nem ... — Mit csináltak? — Apukámnak az öccse Kaliforniában élt. Háború előtt — s amíg a posta járt —. rendszeresen leveleztünk vele. Szorult helyzetünkben apu úgy döntött, hogy megpróbálunk kijutni hozzá. Természetesen engem is megkérdezett, hogy mi a véleményem. Beleegyeztem, bár valami visszatartott, valamire vártam... Hosszas készülődés után nekivágtunk az útnak. Akkoriban még Európa országútjai tele voltak menekültekkel. Ki haza, ki meg otthonról menekült valami vagy valaki elől, valahová ... Rettenetes viszonyok és körülmények között utaztunk. Még most is beleborzongok, ha visszagondolok rá ... Mégis azt mondhatom, hogy szerencsésen kiértünk és a bácsikát is megleltük. Annak ellenére, hogy nagy szeretettel fogadott, s ellátott mindennel, hónapokba került, míg némileg megnyugodtunk, és évekbe, amíg ahogy úgy, megszoktuk az ottani életformát ... — Befejezte a zeneakadémiát? — kérdi Meggyes. — Nem... — feleli Klára asszony eltűnődve. — Néhány év múlva férjhez mentem egy üzletemberhez. — No, lám, mégis csak megtalálta a boldogságát ... Annyi rettegés és hányattatás után meg is érdemelte. — Ki tudja?... — Klára asszony cigaretta után nyúl, rágyújt. — Megértettük egymást, jól éltünk, megvolt mindenem, hiszen a férjem jóvoltából jó anyagi háttérrel rendelkeztünk, ha nem is voltunk milliomosok, és mégis, mégis örökös hiányérzettel küzdöttem ... — De hát miért, Klára? — Több mindenért ... Egyrészt talán azért, mert nem szülhettem gyereket, pedig nagyon szerettem volna anya lenni, másrészt pedig... nem tudom... egyszerűen nem tudom... — mondja Klára asszony a vállát vonogatva. — Végül örökbe fogadtunk egy kislányt. Kedves, szeretetre méltó gyerek volt... Felnőtt, férjhez ment, és három gyönyörű unokát szült nekem ... Talán kárpótlásul kaptam őket a sorstól. — És a férje? — Kiterjedt üzleti hálózata volt, rengeteget utazott. Két évvel ezelőtt Münchenbe akart repülni, de sohasem ért célba ... Több mint háromszáz áldozata volt a repülőszerencsétlenségnek, tele volt vele a világsajtó. Bizonyára hallott róla ...? — Hallottam ... — Apukám is meghalt ötvenöt tavaszán — mondja Klára asszony elhomályosuló szemmel. — Idegen földben fekszik, s egyszer majd én is odakerülök ... Bár ott élek, odaköt minden, mégis idegen föld marad a számomra örökre — hosszabb szünet után folytatja. — Talán el sem hiszi, mennyire vágyódtam ide vissza. Végül megért bennem az elhatározás és eljöttem. Bécsig repülővel utaztam, ott kocsit béreltem, és most itt vagyok, Jóska ... Végtelenül örülök és boldog vagyok, hogy életben találtam, hogy megölelhettem. — Hagyjuk ezt, Klára!... Egymásra voltunk utalva, és rosszabbul is végződhetett volna — mondta Meggyes József. — Folytatjuk — 14
