A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-03-04 / 10. szám
LOVICSEK BÉLA 12. A Szent Atya megjátszott feddéssel, de azért huncutkodva pislantott a fönökasszonyra: — Ejnye, ejnye, Zsóka asszony, én meg a lopási... A jóisten eresztette alá aranyfonalon .. . vagy talán rózsaszín fenekű angyalkák hozták, nem is tudom ... — Tartsa meg az isten a szokását! — nevetett fel a fönökasszony. — Köszönöm! ... Tényleg nem néz fel a lányokhoz? — Most sietek — tett elhárító mozdulatot az Atya —, de a „fuvardijat" azért kifizetem. — Amiért nem dolgoztak meg a lányok? — kérdezte Zsóka asszony kissé méltatlankodva. — Hová gondol, Szent Atyám!? Nem vagyunk mink kizsákmányolok! Klára szólt a nyitott ajtó küszöbéről: — Zsóka asszony, kérem, tessék jönni, Róbert hívja! — Még egyszer köszönöm. Atyám!... A viszontlátásra, ha közben elmenne és nem találkoznánk! — elevenedett meg a fönökasszony és besietett a fia szobájába. — Viszontlátásra! — hajlott meg méltóságteljesen a Szent Atya, majd kutató szemmel mérte végig a Kiskatonát. — Látom, kivedlett a komiszból, és milyen elegáns! — Ebben a gúnyában sem érzem jobban magam. — Nem csodálom... Manapság az ember a saját bőrében sem érzi jól magát: egyszer feszes, máskor bő ... Pali bácsi? — Zsazsa néninek segít a konyhában. Szóljak neki? — Nem fontos. .. Maga mivel tölti az idejét? — Várom a jószerencsét. — A folyón túlról? — Hát igen ... Várok és várok ... — így van ez, Kiskatona, mindig várunk valamire, valami csodára, pedig a csodavárásból még soha senkinek nem származott haszna — mondta a Szent Atya, majd suttogóra fogta a hangját. — Járt már lenn a pincében? — Jártam. — Látta a beszélő „kazánt"? — Láttam. A Szent Atya összehajtogatott papírt csúsztatott a Kiskatona markába. — Adja át neki és mondja meg, hogy továbbítsa a megszokott időben! — Ennyire megbízik bennem. Atyám? — Akiben megbízik a Pali bácsi, abban én sem csalódhatom ... Remélem, nem él viszsza a bizalmammal és átadja? — Természetesen átadom — felelte a Kiskatona. — Köszönöm! — biccentett a Szent Atya. — És még valamit: bármi történik is, ne mozduljon ki ebből a házból! Megértette!? — Megértettem I — Jöjjön, csukja be utánam az ajtót! — köszönt el az-Atya, azzal elment. Újra a csípős hideg áramlott be a kinyíló ajtón. A tágas konyhában szokott étkezni a „nagycsalád". Zsazsa néni egy óra tájban szólította őket asztalhoz. Ezúttal sem hiányzott senki, csak Róbert, ő viszont mindig a saját szobájában fogyasztotta el az ételt. Zsóka asszony szokatlanul komor és szófián volt, ami rányomta bélyegét mindenkinek a hangulatára. Pali bácsi ugyan megpróbálta feloldani a nyomott hangulatot egy-két disznó viccel, de a fönökasszony letorkolta. Az ebédelés befejeződött. A Kiskatona arra várt, hogy a fönökasszony megszólítja és folytatják, esetleg be is fejezik az elkezdett eszmecserét, de nem történt semmi. Előbb megvárta, míg mindenki eltűnik a szeme elöl — Klára is bemegy a Róbert szobájába —, s csak aztán vonult el egyenes derékkal, magasra tartott fejjel a szobájába. Mindenki csodálkozott a főnökasszony furcsa viselkedésén. Utoljára a Kiskatona ballagott fel az emeletre, az ötösbe. Szerencsére szobájának az ablaka nem a folyó felé nézett, így nem kellett attól tartania, hogy egy váratlan vendég — jókora aknalövedék — beröppen rajta és szétrúg mindent a szobában. Néha felment a padlásra, felhúzott egyegy cserepet és hosszan nézett a major felé, de az erdő úgyszólván teljesen eltakarta előle. Csak sejteni lehetett, hol áll a magtár, az istálló, a dohányszárító, a cselédházak, mégis jóleső érzéssel nézett arrafelé. Minden emléke ahhoz a tájhoz fűződött, oda gyökerezett. Sokszor órák hosszat állt az ablakban, s nézte a város háztetőit, meg az egyetlen szűk utcácskát, amin végigláthatott az emeletről. Ridegnek és zordnak tűnt a látott kép. Úgy érezte és gondolta, hogy a város is olyan védtelen és kiszolgáltatott, akár csak ö. Tétlen tehetetlensége volt a legborzasztóbb. Nem emelhette fel a kezét figyelmeztetően, nem emelhette fel a hangját, nem ordíthatta el magát, hogy álljatok meg emberek, álljon már meg az a kegyetlen gépezet, amit ezernyi szálon irányítottak, nem ordíthatta bele a nagy csendességbe, hogy elég volt már a rombolásból, a pusztításból és a vérontásból! Hallgatnia, lapítania kellett, és rettegnie a holnapot. Mégis abban bízott és reménykedett, talán nem lesz semmi baj, s talán minden jóra fordul. Egyszer azt jósolta neki egy vén cígányasszony, hogy szerencsés csillagzat alatt született, hogy sokra viszi az életben, s hogy nagyon hosszú és boldog lesz az élete. Bár soha nem hitt hasonló badarságokban, azokban a hetekben mégis gyakran eszébe jutott a vén cigányasszony jóslata: hátha beteljesedikl Hanyatt fekve az ágyán sok minden eszébe jutott. Egyebek közt az a falusi lány is — névszerint Nagy Bözsi —, akivel néhány hónappal a bevonulása előtt ismerkedett meg egy táncmulatság alkalmával. Május volt, nyíltak az orgonák, felhőtlen volt az égbolt, tisztára sepert a falu utcája, s a kocsma előtti térségen húzta a cigány. Hogy meg tudnak szépülni az emlékek, gondolta elmosolyodva. Nézte, nézte a lánykoszorút, s a szeme megakadt Nagy Bözsin. Hamvas arcával, kontybatűzött fekete hajával. többsoros aranylánccal a nyakában, suhogó selyemruhájában megcsodálni való jelenség volt, számára elérhetetlen, távoli csillagnak tűnt. Érezte, tudta, hogy annak a lánynak a bűvkörébe nem hatolhat be a magafajta, majori legényke. A lány apjának a huszonöt hold földje olyan képzeletbeli válaszfalat emelt közéjük, amit lehetetlen ledönteni. Nem törődött vele: felkérte táncolni. Büszke lány volt. Bár tudatában volt a szépségének és a gazdagságának, mégis úgy tűnt, hogy szívesen táncol vele. Engedelmesen hozzásimult, szívesen szólt, ha kérdezte, s amikor ránézett, apró mosoly bujkált a szája szegletében. A délután folyamán többször is felkérte Bözsit. Jócskán sötétedés után egyszer, amikor kiértek a viharlámpák fényköréböl, megcsókolta a pelyhes nyakát. Érdekes módon nem tiltakozott a lány. sőt még a kezét is megszorította. Mintha biztatásnak szánta volna. A táncmulatságot követően egyszer találkozott vele a faluban. A lány nem igen akart szóba állni vele, szinte menekült előle. Néhány nap múlva aztán megtudta menekülésének az okát. Akkor is kerékpárjára pattanva kerekezett be a falu kocsmájába cigarettáért. A dűlöúton összetalálkozott Nagy Ádámmal, a lány dölyfös apjával. Akkorát rántott a gyeplőszáron, hogy a két almásderes lova majdnem a saroglyába ült. A kezében nádnyeles ostor, a szemében harag, az arcán gög és megvetés. Így szólt: — Ne szaglássz a lányom körül, tetves, mert a szemed vágom ki! Nem béresfajzatnak neveltem! — Suhintott az ostorával, a két ló megugrott, s csak úgy porzott a dűlöút a szekér után. Még most is fejébe szalad a vér, ha visszagondol arra a csúfos jelenetre. Nem tehetett mást, minthogy lenyelte a megalázó sértést. Másnap délelőtt Klára előjött Róbert szobájából. Tanácstalanul körülnézett, s amikor megpillantotta a pult mögött bóbiskoló Pali bácsit, hozzá sietett. — Zsóka asszony? — kérdezte. Pali bácsi riadtan kapta fel a fejét. — Kiment a városba ... Nem tudom mi ütött belé, hónapok óta nem mozdult ki a házból... Alighanem sántikál valamiben, de hogy miben, azt az isten se tudja. Klára tudta, hogy az öreg az ö pártjukon van, tehát bizalmas lehetett hozzá. — Vajon miben sántikálhat? — Majd kiderül rövidesen ... Egyébként? — Mit is mondhatnék? — Fél, ugye? — Ki ne félne az én helyemben. Pali bácsi? — Mindannyiunknak megvan az oka a félelemre, elhiheti ... — hümmögte az öreg az orra alatt. — Az a szerencséje ebben az áldatlan helyzetben, hogy a Kiskatonával hozta össze a sorsa. — Néhány héttel ezelőtt azt sem tudtam, hogy a világon van — mondta Klára eltűnődve. — Most is csak annyit tudok róla, hogy egy majorban élt és gőzekés volt... Valahogy én eddig úgy képzeltem el a majori embereket, hogy darabosak, durvák, sem írni, sem olvasni nem tudnak, s hogy emberszámba sem vehetők. A Kiskatona alaposan rácáfolt az elképzeléseimre ... Pali bácsi nem háborodott fel, természetesnek vette a lány kijelentését. Az ő világától nagyon messzire esett a majori emberek világa. Mi mást is gondolhatott róluk, mint amit gondolt? — Higgye el, Klára, sok tehetséges ember kallódott el falun, meg a sok-sok uradalmi majorban. Egyszerűen nem volt lehetőségük, meg talán joguk sem ahhoz, hogy kiemelkedjenek a szürkeségből. — Most már látom, hogy a Kiskatona is más sorsot érdemelt volna — jegyezte meg Klára tárgyilagosan. Pali bácsi elmosolyodva bólogatott: — Bizony, bizony... Kis suttyó legényke volt, mikor először járt itt. Vágni való csirkét meg egyebeket hordott ide rendszeresen ... Ezek a huncut lányok meg körülkapták, incselkedtek, játszottak vele. s a végén megkedvelték. Zsóka asszony is, meg én is. Ha lenne saját gyerekem, azt sem tudnám jobban szeretni... Derék, becsületes, okos fiú, helyén van a szíve is. Nélküle bizony kilátástalan volna a helyzete, én mondom magának, mert én tudom ... — így is kilátástalan. Pali bácsi — mondta a lány elhomályosuló szemmel. — Nincs egy nyugodt percem sem. Állandóan attól rettegek, hogy valami szörnyűség történik velem. — A reményt sosem szabad feladni, kislány! — Alig alszom valamit, s ha mégis, borzasztóak az álmaim ... Nem szoktam különösebb jelentőséget tulajdonítani az álmaimnak, nem vagyok babonás természetű, most mégis ... — Arra nincs mit adni... Mindenféle szamárságot öszeálmodik az ember. Ha csupán derű és öröm lenne az életünk, az álmaink is megszépülnének, higgye el! A háború az oka mindennek — mondta Pali bácsi. — Szabad utat kapnak az indulatok, s egyes emberek a legkegyetlenebb tettektől sem riadnak viszsza, és az egészben az a legborzasztóbb, hogy mi, egyszerű halandók, tehetetlenek és teljesen kiszolgáltatottak vagyunk. Legfeljebb annyit tehetünk, hogy próbáljuk megőrizni az emberi mivoltunkat és a méltóságunkat ... Sajnos, a németek még mindig nem adták fel. pedig a legtöbbjük már tudja, hogy a háborút elveszítették. Majd csak befejeződik. — De mikor. Pali bácsi, mikor? — kérdezte Klára szinte feljajdulva. — Szeretnék már egyszer arra ébredni, hogy gátlástalanul kifuthatok az utcára, a napfényre, a jövö-menö emberek közé, becsatangolni a várost.. .1 — Arra még egy kicsit várni kell, de kivárjuk, Klára, és együtt fogunk örülni a napfénynek, az embereknek, egymásnak ... Róbert ? — Alszik, én meg ... én meg a Kiskatonával szeretnék beszélni. Nem tetszik tudni, hogy hol van? — Ma még nem láttam, pedig koránkelö... Lehet, hogy a Grétinél van. Felcsengessek hozzá? — Legyen szíves! Gréta egy-két perc múlva kissé álmosan, kissé kócosán leviharzott a lépcsőn. Meglepődött, amikor Pali bácsit meg Klárát pillantotta meg. — Jó reggelt! — köszönt kissé csalódottan. — Azt hittem, Zsóka asszony hív. — A Kiskatona nincs nálad véletlenül? — És ha nálam van ... véletlenül ? — kérdezte nyersen. — Légy szives küldd le, beszélni szeretnék vele — mondta Klára kérielő hangon. — Sürgős? — kérdezte Gréta gunyorosan. — Eléggé .. . — Jó, majd szólok neki... — Gréta lassan felbillegett a lépcsőn. Klára némi csodálkozással nézett utána. — Mintha megsértődött volna — jegyezte meg. — Meglehet... Mindig kedvelte a Kiskatonát. — Kedvelte? — Talán szerette is ... — Elnézést a kifejezésért: ebben a posványbán is... ? — Bizony, kislány, ebben a posványbán is kivirágozhat a szerelem. _ Folytatjuk — 14
