A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-02-26 / 9. szám
gadását, és egy új, reakciótól mentes kormány kinevezését. Pár nap múlva pedig óriási lelkesedéssel fogadták az új népi kormány megalakulását, felejthetetlen Gottwald elvtársunk vezetésével. Nem sikerült tehát a reakció mesterkedése. vagyis ezen az emlékezetes februári napon végérvényesen eldőlt az a kérdés „ki, kit győz le", vagyis hogy hazánkban kié legyen a hatalom. Hogy kik legyenek a gyárak, a föld, a bankok, a közlekedési eszközök tulajdonosai: hogy maga az egyedül erre jogosult nép-e, vagy egy kis csoport haszonleső kizsákmányoló. A megtett út Ha most nagyven év távlatából visszatekintünk az azóta megtett utunkra, ha leltárt készítenénk mindarról, hogy mit is köszönhetünk az emlékezetes februári napoknak, megállapíthatjuk, hogy dolgozó népünk életkörülményei ezen aránylag rövid idő alatt lényegesen megváltoztak. Hogy még a múltban, de még az ún. „igazi demokrácia" idején is (a Masaryk-Beneš féle burzsoá demokráciában is), Szlovákia népei, nemzetei és nemzetiségei félgyarmati elnyomásban éltek, országunk ezen része minimális iparral és elmaradott mezőgazdasággal rendelkezett. Ma már közös hazánk, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság ezen részei is iparilag fejlett és modern mezőgazdasággal rendelkező részek. Sőt, már a mai magyarlakta déli járásaink sem mostoha gyermekei hazánknak, mert már itt is fejlett az ipar, és talán országunknak éppen ezen a részén tapasztalhatjuk a legjobban, hogy mit is jelent az, ha dolgozóink magukénak érzik azt a földet, amelyen dolgoznak, azt az országot, amelyben élnek. A februári győzelmünknek köszönhetjük azt is, hogy hazánk azon fejlett országok közé tartozik, ahol az életszínvonal magas. Hogy tudományos intézményeink felsorakoztak a világ elsői közé. Közép- és felsőoktatási intézményeink minden tekintetben megfelelnek a legigényesebb követelményeknek is. Mindez azt igazolja, hogy jól kiépítjük mindazon alapokat, melyekkel ha jól fogunk a jövőben gazdálkodni, új, még nagyobb eredményeket hozhatnak népeinknek. Hogyha egy percre sem feledkezünk meg a jövőben sem arról, hogy ez az ország az itt élő népnek, a dolgozók közös hazája, és magunknak kell gondoskodnunk arról, hogy fejlődésünk ne torpanjon meg, hogy pártunk XVII. kongresszusának új szellemében végezze minden polgárunk a rá eső feladatokat, kötelességét. sokkal is. Röviden megmagyaráztam a járási megbízottaknak, hogy miről van szó. Megkérdeztem, hogy igényt tartanak-e tőlünk valamilyen segítségre. Ezt a felkínált segítséget csak a rozsnyói (Rožňava) és eperjesi (Prešov) elvtársak vették igénybe. Rozsnyót fegyverekkel kellett kisegíteni, Prešovra pedig egy háromtagú csoportot küldtünk a Népi Milícia megszervezésének segítségére. Igen ám, de az első napi meglepetésből hamar magához tért a reakció és elkezdődött a szabotázs — az áruk rejtegetése stb. Egyes üzletek zárva maradtak, tehát azonnal intézkedni kellett. Fegyveres küldöttséget küldtünk több helyre. Figyelmeztettük a gyárak és üzletek tulajdonosait, hogy minden rendellenességet szabotázsnak minősítünk és szigorú eljárást indítunk ellenük. Ezen figyelmeztetésünknek megvolt az eredménye és ezután már az ellátás zavarmentesen folyt rendesen tovább. Három nap múlva már mindenünnen azt jelentették, hogy megalakultak a Népi Milícia egységei és pártunk városi és járási vezetésével megindult a megújult Nemzeti Front akciós bizottságainak a megszervezése. Azokat a hatalmas tömegtüntetéseket, melyeken bejelentettük a lemondott koalíciós partnereink minisztereinek feltételeit és később az új kormány összetételét, már az új „akciós bizottságok" szervezték. Ezeken a hatalmas tüntetéseken a felháborodott tömegek követelték a reakciós miniszterek lemondásának elfoFABRY ISTVÁN Archívumi felvétel Gottwald és Sillingné B I Ha ritkán is, találkozik az ember meglepő dolgokkal. Történetesen Klement Gottwaldról semminemű írásos feljegyzés nem bizonyítja, hogy tudott volna magyarul. Arra vannak példák, hogy megfordult néhányszor a magyarok által lakott dél-szlovákiai részen, még az első köztársaságban, és ott magyar nemzetiségű kommunistákkal személyesen is találkozott, el is beszélgetett velük, de hogy a társalgás magyar nyelven folyt volna, arról nem maradt fenn hiteles dokumentum. A múló évtizedek során én mégis találkoztam olyanokkal, akik a magyarul is tudó Klement Gottwald emlékét őrzik magukban, így legutóbb tavaly Pelsőcön (Plešivec), ahová Gottwald személyesen utazott Prágából, hogy segítsen a kommunistáknak, a munkásoknak és a vidék szegényparasztjainak a munka és a kereset lehetőségét nyújtó gömörhorkai (Gemerská Hôrka) és szlavosi gyár megvédésében. Arról volt szó ugyanis, hogy az urak le akarták szereltetni ezeket az üzemeket, mivel úgy látták, hogy nem kifizetődő a megtartásuk, és sok ezren váltak volna munkanélkülivé. Nos, a híres és emlékezetes pelsőci konferenciáról ma már sokan tudnak, a győzelemre, a gyárak megvédésére vezető gyűlés bevonult a tankönyvekbe, a CSKP történetével foglalkozó kiadványokba, arról azonban már kevesebbet olvashatunk, hogy egy bizonyos Silling Miklósné nevű asszony ebédre hívta meg a konferencia napján Klement Gottwaldot és kíséretét. Ma is áll az a kis ház, amelyben eA@z asszony a vertdégeit megebédeltette. Toldottak is hozzá a múló évekkel; sőt, egyik szobácskájábán Sillingné be is rendezett egy emléksarkot, a falon Klement Gottwald fényképével, az abrosszal leteritett asztalon Sillingék kitüntetéseivel. Hiányzik azonban az asztal mellől az a zászló, amelyet a. nyilas világban Pelsöc főterén égettek el, mert Sillingné azzal volt egész ember, tüntetésen és felvonuláson ő vitte a vörös zászlót, mindig csak ö, másnak nem adta a kezébe, el is nevezték a pelsőci - ek a zászló anyjlhak, annyira egynek látták őt vele. Nos, amikor tavaly nála jártam és beszélgetni kezdtünk a letűnt időről, az idős aszszony összefüggő beszédével, emlékezetének frissességével, ahogy apró részletességgel el tudta mendani, hogyan jött be Gottwald hozójuk a kapun, kik várták az udvaron, hogyan üdvözölték, és azt is, hogy mit kérdezett g vendég és mit kérdezett ő a vendégtől, Tnit főzött, hány tyúkot vágott, és hogy valamennyi tyúkját levágta, pedig nem is tudta, hogy Gottwald annyira szereti a tyúkhúslevest. Falun általában tyúkhúslevessel várják a vendéget, és Sillingné még paprikást is készített a tyúkból, meg keltkalácsot is sütött hozzá, annak rendje és módja szerint megebédeltette a nagy vendéget, az ő szemével nézve a legnagyobbat, aki a házában megfordult, hiszen őket, az ország legszegényebbjeit igyekezett kivezetni az ínséges világból. Minden hitelesnek, szavahihetőnek tűnt fel, amit akkor Sillingné elmondott. Amiben kételkedtem, s jnost sem tudom elhinni egészen, hogy lement Gottwald magyarul társalgott volna Sllingnével, mert hiszen ahogy már említettem, erről nem maradt fenn a kételkedésemet elosztó bizonyíték. Mondtam én ezt ottjártamkor Sillingnének, de mintha falra hánytam volna borsót, nem lehetett vele elhitetnem az ellenkezőjét. A végén már furcsa pillantásokat vetett rám, a gyanú is felmerült benne, ki ez az ember, aki mást akar elhitetni vele, mint amit ö maga tapasztalt. Ő vezette be 1927 ama nevezetes napján Gottwaldot a házába, ő beszélgetett vele, mig a megterített asztalhoz kísérte, s hogyan mondhatott volna ö a nagy vendégének akármit is másképp, mikor az anyanyelvén kívül nem ismer más nyelvet? — Gottwald is hogyan szólhatott volna hozzám csehül vagy szlovákul, mikor értettem, amit mondott? Határozottan állítom, hogy magyarul beszélgettem Gottwalddal! — hangoztatta előttem meggyőzően kicsiny konyhájában, és ismételten hozzátette: — Hiszen értettem, amit mondott! Értettem Klement Gottwaldot! Ebből a hitéből aztán nem tudtam, meg nem is akartam Silling Miklósnét kitéríteni. Nem dől össze a világ, ha akad egy vagy akár néhány ember is, akik azt állítják, hogy Gottwald tudott magyarul, ezen a nyelven beszélgetett velük. Megpróbálom inkább magyarázni, mi történhetett. Gyakran tapasztaltam már ezen a vidéken, nevezetesen Páskaházán (Pásková), az apósomék falujában, amely tulajdonképpen a magyar nyelvhatár pereme, három kilométerre Hámosfalva (Rozložná) már tiszta szlovák község, hogy a Pelsöcröl hazafelé tartó hámosfalvaiak egyike-másika megáll Páskaházán, benyit a régi ismerőseihez, szót váltanak, elbeszélgetnek egy pohár bor vagy pálinka mellett, mikor mi kerül az asztalra, pedig sem a hámosfalvai ember nem tud magyarul, sem a páskaházi szlovákul. Saját szememmel is láttam, mert éppen otthon voltam, amikor bejött hozzánk egy ismerős szlovák asszony, s én csak ámultam, milyen szépen társalognak együtt. — Hogy vagytok, Juliska? — kérdezte szlovákul a hámosfalvai asszony. — Élünk, vagyunk — felelte magyarul az anyósom. Értették egymást, holott nem ismerik egymás nyelvét. És tisztában voltak azzal, hogy mind a szlovák, mind a magyar községben élniük kell az embereknek. Megfelelő módon, zavartalanul. Adósságtörlesztés című regényemben leírtam már ilyen szlovák— magyar beszélgetést, amelynek az a lényege, hogy az egyszerű emberek a nyelv ismerete nélkül is egészen jól meg tudják érteni egymást. Ismerik egymás életét, a népi társalkodási forma beidegződéseit, olyannyira, hogy mosolyogni és elkomorulni is tudnak közben, így történhetett Silling Miklósnéval is. Ö magyarul panaszolta fel Klement Gottwaldnak az élet száz baját, Gottwald meg csehül válaszolt rá. Mert éppen ő, a szegény emberek világában annyira jártas kommunista vezető ne tudta volna, hogy a panasz egyformán panasz, akármilyen nyelven mondják is, és hát a gyógyír is ugyanaz rá ... MÁCS JÓZSEF 13
