A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1988-02-26 / 9. szám

11. Gréta félig viccesen, félig komolyan kér­dezte: — Igazán, Kiskatonal?... Hát akkor hol és kivel töltőd az éjszakáidat? — Egyedül... Gréta felnevetett: — Hiszi a pici! — Majd elkomolyodott. — Csak nem a vén banyát boldogítod!? — vetett megvető pillantást a főnökasszony felé. — Annyit már megtanulhattál, Gréta, hogy kiszáradt kútból nem lehet" vizet merni! — Hát nem is, Kiskatona, csakhogy a kút nem hiszi el, hogy már kiapadt. — Milyen igazad van, Gréta — szólt közbe Pali bácsi. — Te már csak tudod! — mondta az örömlány kuncogva. — Sajnos... — simogatta ősz fejét az öreg. — Amikor a dombtetőt is megüti a dér, lenn a völgyben már régen letarolt mindent. — Aranyos vagy. Pali bácsi — nevetett fel Gréta, majd a Kiskatonához fordult. — Nincs kedved feljönni hozzám? — Hogyne volna! — Hát akkor ...? — Mehetünk ..Indulnának, de Zsóka asszony rájuk szól: — Várj, Kiskatona, beszélni akarok veled! — Előjött a pult mögül, kezében üveget meg poharat tartott. — Te még mindig itt vagy, Gréta? — Máris felszívódom — felelte a lány és felszaladt az emeletre. — Te meg, Pali, megnézhetnéd Zsázsát, nincs-e szüksége segítségre. — Ha nem szólsz is tudom, hogy most el kell tűnnöm. — Hát akkor meg miért tátod itt a szá­dat!? — Megyek már megyek — dohogott Pali bácsi. — Mindig nehezen bírtam elviselni a kontyosok parancsolgatásait, azonban mióta megvénültem, valósággal felforr tőle a vé­rem. — Szegényke ... Mégis kitartottál nálam vagy három évtizedig, ha nem tévedek. — Ki hát, mert fiatalkoromban nem a fejemben hordtam az eszemet, hanem né­hány arasznyival lejjebb. Zsóka asszony felnevetett: — Te vén kujon, te vén kujon! — Ha jól tudom, te sem zárdában nevel­kedtél! — mondta Pali bácsi és dohogva elment. — Mindig kedveltem ezt a vén szamarat, de hogy miért? — kérdezte Zsóka asszony önmagától. Tele töltötte a poharat és a Kiskatona elé tolta. — Igyál! — Mi akar ez lenni, Zsóka asszony?... Búcsúpohár? — Már megint kombinálsz?.. .Igyál! A Kiskatona szót fogadván, egyből kiürí­tette a poharat. — Nos ...? — Jó cúgod van, hallod-e! — mondta Zsóka asszony, s újra töltötte a poharat. — Igyekszik az ember... — pislantott rá a Kiskatona, s újra kiürítette a poharat. Soha életében nem ivott meg annyi italt, mint azokban a napokban és hetekben. — Nem gondolod, hogy túl nagy benned az igyekezet? — kérdezte Zsóka asszony, s félrehúzta az üveget meg a poharat. — Három a magyar igazság, tudhatná. Bár kelletlenül, de Zsóka asszony harmad­szor is tele töltötte a poharat. A Kiskatonára tekintett: — Miből gondolod, hogy búcsúpohár? — Kombinál az ember___ — Vág az eszed, mint a beretva! — Mások is mondták már — vigyorodott el a Kiskatona. — Ha nem ismerném a múltadat, azt hihetném, és joggal — emelte fel az ujját a főnökasszony még nagyobb súlyt adván a gondolatának —, hogy legalább is érettségi­zett emberrel álfok szemben. Csavaros, pa­raszti észjárásnál jóval több van a kobakod­ban, az tény! — Pedig a nagy robbanás egy csipetnyit ki is sodort belőle ... — Ne marháskodj, jó!?... Azt már tisz­táztuk — förmedt rá Zsóka asszony. — Szóval kombinálgatsz? — Mindig nagyon szerettem ... — felelte a Kiskatona. Hanyatt dűlt a kanapén. — Például a gőzekénél, ha ebédszünetben ha­nyatt fekve elnéztem a tornyos felhőket, rögtön működni kezdett a fantáziám: az ott Dél-Amerika ... az meg egy jegesmedve ... paripán vágtázó vitéz ... ölelkező szerel­mespár ... Felült. — Látott már magasban lebegő pacsirtát ?... Mint a lehelet. Zsóka asszony, mégis hogy tele tudta zengeni a széles nagyhatért!... Tudja, Zsóka asszony, mikor alkonyat után megszólalt a csalogány, azt is ki tudtam kombinálni, mikor szomor­­kodik, s mikor hívja szerelmi nászra a pár­ját... Zsóka asszony kisé megnyíló szájjal, cso­dálkozva csóválta a fejét, a Kiskatona pedig folytatta: — Vagy amikor az intéző úr — vállán a sörétesével — elindult az erdő alá, másik oldalról meg a dohányos szépséges lánya, az Icuka, én már akkor tudtam, hogy valahol sírni fog alattuk a fű ... — Megéred te a pénzed, Kiskatona! — Oda vágyom én vissza, Zsóka asszony, oda. ahol olyan szépségesen lehet álmodoz­ni, meg dolgozni, meg szomorkodni, örülni, keresztelőbe járni a rokonokhoz, gumin ug­ráló majmot lőni a búcsúban, lányok szok­nyája alá nyúlni a dohányszárítóban, hallani, hogyan sikongnak örömükben, mert örültek ám, ha legénykéz matatott a kishasuk tájé­kán. Persze nem mutatták ki. de a szemük csillogott, akár az égbolt legszebb és legfé­nyesebb csillaga... Zsóka asszonyt már-már magával ragadta a Kiskatona szívet bizsergetö emlék-idézése, de nyomban kiűzte magából az elérzékenyü­­lését: — Most nincs helye az álmodozásnak ... Még háború van, és ezernyi veszély leselke­dik ránk. — Hiszen éppen ez az, Zsóka asszony, miért akarunk mindenáron rosszat csinálni egymásnak, úgy sem tart már sokáig, nem igaz? — Látom, az az eltökélt szándékod, hogy meg akarod lágyítani a szivemet, dehát én sem a falvédöről léptem le, Kiskatona! — Mindig becsületes és okos asszonynak tartottam... Ne erőlködj, Kiskatona, kár a gő­zért! ... Nekem is csak egy életem van, és arra az egyre nagy szüksége van a rokkant fiamnak, beláthatod. A Kiskatonát most már égette a kíváncsi­ság, mit akar, hová akar kilyukadni ez a minden hájjal megkent, és szentnek egyálta­lán nem mondható asszonyság? — Ki vele, Zsóka asszony, mi a szándéka velem!? — El kell tűnnöd a házamból! — vágta rá egyből a főnökasszony, amiből arra követ­keztetett a Kiskatona, hogy nem most találta ki, hanem már napok óta érlelte magában a tervét. —.-Eltűnni?... Hová!? — Találsz te megfelelő helyet, ha akarsz. — És ha nem akarok?1 — Olyan nincs: muszáj! — Dehát miért, Zsóka asszony? — Miért, miért?... — hajtotta le a fejét a fönökasszony, mint valami szemérmes haja­don. — Szerelmes a fiam Klárába. — Hát aztán!.. .Legalább boldognak érzi magát, ami manapság ritka madár ezen a tájon. — De féltékeny, Kiskatona, az pedig rút madár! — Ne nevettessen, Zsóka asszony!... Ugyan kire lehetne itt féltékeny!? — Akinek el kell tűnni innen. — De hiszen maga is jól tudja, hogy nincs semmi közöm ahhoz a lányhoz — ellenkezett és magyarázkodott a Kiskatona kézzel-láb­bal. — Nem a menyasszonyom, nem is a szeretőm. Ki tehet arról, hogy ez az istenver­te helyzet összegubancolta a sorsunkat? Zsóka asszony megkeményedett: — Ez az istenverte helyzet szét is guban­colhatja a sorsotokat: eltűnsz és kész!... A fiamnak addig nem lesz nyugta, amíg téged itt tud, a ház falai között. A Kiskatona előbb rimánkodással próbálta jobb belátásra bírni a megkeményedett asz­­szonyt: — Felszívódom, mint a harmat, meghú­zom magam a pincében, vagy a padláson, az orrom sem dugom elő, csak ne zavarjon el. — A nyilas százados is nagyon érdeklő­dött felőled... — Ha nem lát, érdeklődni sem fog. Zsóka asszony eltűnődött. Úgy látszott, hogy pillanatnyilag elfogytak az érvei, de csakhamar feltalálta magát: — És ha a pribékjeivel átkutattatja a háza­mat!? ... Nem, Kiskatona, ekkora kockázatot nem vállalhatok... Ha nincs pénzed, adok én, nem fogsz éhen halni, csak mielőbb tűnj el! — Van pénzem. — Megduplázom. A Kiskatona megragadta az üveget, töltött és ivott. Most már elérkezettnek látta az időt arra, hogy ő támadjon: — Másról van itt szó, Zsóka asszony — kezdte. — Ugyan miről? — Tudja azt maga nagyon jól! — Fogalmam sincs, hogy mire gondolsz. — Mindig délig szokott heverészni, igaz? — Igen, de... mi közöd neked az én szokásaimhoz!? — Csak emlékeztetni szeretném valamire, Zsóka asszony. — Mire például, te nagy kombinátor? — Tegnapelőtt reggel, úgy kilenc óra táj­ban, vajon mit keresett a Klára szobájában, amíg ö a fiát boldogította idelenn? — Semmi közöd hozzá! — felelte Zsóka asszony elszürkülő arccal. — Ez az én há­zam, akkor és oda megyek, amikor és ahová akarok!.. .És te miért nyitottál be, ha nincs semmi közöd ahhoz a lányhoz? — Arra feleljen, amit kérdeztem!... Mit keresett Klára szobájában!? — Mondtam már, hogy semmi közöd hozzá! — öntötte el a harag a fönökasszonyt —, és egyáltalán, hogy mersz velem ilyen hangon beszélni?! — Ez nem bátorság kérdése. — Hanem mi? — Most már van kettőnknek egy közös titka, ami sok mindenre feljogosít még olyan csórót is, mint én vagyok, Zsóka asszony meghökkent egy pillanatra, de azért nem adta be egykönnyen a derekát, őt sem akármilyen szátvában szőtték. — Nem érdekelsz, és nem vitázom veled tovább — rikácsolta dühösen. — Megmond­tam már, hogy nem maradhatsz itt. Végez­tem, kész, nincs tovább! — Maradok, Zsóka asszony... mondta a Kiskatona felháborító nyugalommal. — Ha a fene fenét eszik, is maradok, és maga nem tehet semmit, semmit az égvilágon, Zsóka asszony, kedves ... — Dehogy nem Kiskatona! Csak egy szót kell szólnom, és te is a főtér kövén végzed, mint a hozzád hasonló, többi szélhámos, és soha többé nem álmodozhatsz a majori ég alatt. A Kiskatona hanyag mozdulattal rágyúj­tott. Egy grófi ivadék is megirigyelhette volna a mozdulatát. A fönökasszony szemébe néz­ve. csendesen szólt : — Nem fogja megtenni... — Rosszul ismersz, Kiskatona. — Igazán?... Hátha tévedni tetszik ... — mondta a Kiskatona magabiztosan, minden gúny és irónia nélkül. — Idefigyeljen! Most már éppen olyan jól tudja, mint én, hogy milyen értékes aranymadár repült a kalitká­jába. Nem hiszem, hogy meggondolatlanul kiszolgáltatja és megengedi, hogy avatatlan kezek tekerjék ki a nyakát, s nyalakodjanak a drága vérén ... Csak emlékeztetőül jegy­zem meg: én és Klára egy gubanc vagyunk, ha nem is tartozunk egymáshoz ... Hát ezért maradok, és ezért nem fog kirúgni. Zsóka asszony tágrameredt szemmel né­zett a Kiskatonára, s éppen mondani akart valamit, amikor váratlanul a kékfényü lámpa kezdett villogni. — Nyiss ajtót! — mondta a főnökasszony fakó hangon. A Kiskatona kinyitotta az ajtót, s enyhe fejbiccentéssel üdvözölte a belépő Szent Atyát, akivel páradús, hideg levegő áramlott be. Előbb körülnézett, s csak aztán indult el Zsóka asszony felé. — Jó napot, Zsóka asszony! — Legyen üdvözölve. Szent Atya! — Milyen csendesség van itt... — Az van ... Hát odakinn mi újság? — Azonkívül, hogy hideg van, meg lövöl­dözés, meg rettegés, semmi különös. — Persze, persze — bólogatott megértő­én a főnökasszony —, csupán érdeklődni jött, mint mindig ... Semmi gyanúsat, sem­mi rendkívülit nem tapasztaltam ... Sem oroszt, sem partizánt, sem katonaszöke­vényt, de még zsidót sem rejtegetek, tehát minden a legnagyobb rendben van. Elége­dett? — Tökéletesen ... Cserébe én is mega­jándékozom valamivel, ha nem utasítja visz­­sza... — A Szent Atya egy üveget vett elő és átnyújtotta. — Fogyassza el egészséggel! — Konyak, ötcsillagos, ez már döfi! Hol lopta, Atyám? —Folytatjuk— 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom