A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-02-19 / 8. szám
LOVICSEK BÉLA Két-három hét múlt el. Komolyabb, említésre méltó esemény nem történt. Az éjszakák aránylag csendesek voltak, de napközben, különösen estefelé, mindig megszólaltak a fegyverek. A rendszeres lövöldözéseknek időnként áldozatul esett egy-két ember a civil lakosságból. Valami semmihez sem hasonlítható szomorúság, rettegés és szorongás nehezedett a városra. Mindenki azzal feküdt le este, s azzal a reménnyel várta a reggelt, hogy hátha történik már valami: megmozdul a front, átzúg a városon, eltávolodik, s végre nyugalom és békesség lesz. aztán hozzáláthatnak a romok eltakarításához. Ez azonban késett, egyre késett. Zsóka asszony „háza" élte a maga megszokott életét. Valóban csak a legelőkelőbb vendégeket engedte be, meg a tiszturak közül néhányat, akik már szinte törzsvendégeknek számítottak. Ilyen volt például a német csapatok parancsnoka, az Ezredes, a nyilas Százados, és a magyar csapatok parancsnoka, az Alezredes úr. Azon a délutánon a hallban állt a kerekeken guruló vaságy, közel a zongorához. Az ágyon Róbert ült, párnákkal kitámasztva a háta. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a harminc év körüli fiatalember megnyerő arcú volt. a szokatlanul mély hangja pedig kellemes és dallamos. Kezében pohár. Olykor kortyintott. A zongoránál Klára ült és játszott: „Mindig az a perc a legszebb perc, mit meg nem ád az élet..Mindenki dúdolta — a négy örömlány —, Róbert úgyszintén. Zsóka asszony ezúttal is a pult mögött ült, kezében az elmaradhatatlan, hosszú cigaretta szipkával. Neki komor volt az arca. Eltűnődve nézett valahová a távolba, a semmibe. A vidámnak látszó külsőségek ellenére a hangulat kesernyésen szomorkás volt. Volt valami a levegőben, valami foghatatlanul lemondó és lesújtó. Később a Kiskatona lépkedett lefelé a lépcsőn rendkívül elegáns civilruhában. Meg-megállt. s mintha egy-egy pillanatra találkozott volna a tekintete Kláráéval. Leérve a hallba leült és rágyújtott. Szokatlanul komornak és elkeseredettnek látszott. Közben Pali bácsi is feljött a pincéből, s a Kiskatona mellé telepedett le. — Olyan elegáns vagy ebben az öltönyben, mint valami dúsgazdag világfi. Akármilyen előkelő társaságban megállnád a helyed. Már csak egy rózsa hiányzik a gomblyukadból — mondta az öreg őszinte elismeréssel. — Ne csúfolódjék. Pali bácsi! — Távol áll tőlem ... Viszont a te helyedben én sokkal egyszerűbb öltönyt vettem volna. — A Zsóka asszony óhaját teljesítettem, — Elég rosszul tetted. Ilyen megjelenéssel nehezen hihető el a hülyéskedésed. — A tegnap estére gondol? — Pontosan. — Talán nem csináltam jól? — Másról van szó ... — felelte Pali bácsi elgondolkodva. — Hiába vigyorogtál, hiába rángatództál, gyanakodva méregettek a tiszturak, különösen a német ezredes, leginkább talán mégis a nyilas százados ... Annak az embernek kígyó lakik a lelkében. Óvakodj tőle, Kiskatona, és ne nagyon mutatkozz előtte! — Komoly okmány van a kezemben. Pali bácsi! — Neki aztán nem nagyon számit egy darabka papír, ha mégoly hivatalos is. Gondol egyet az a fenevad, széttépi, aztán mint katonaszökevényt fejbeiövet a főtéren. Jónéhány kiskatonának elfolyt már ott a vére ... — Ha egyszer ez van megírva a sors könyvében, ám legyen ... — mondta a Kiskatona keserűen. Rettentő rossz és nyomasztó volt a hangulata. Hogy miért? Maga sem tudta. — Ne beszélj bolondokat!... Megérteném az elkeseredésedet, ha teszem azt a lövészárokban lapítanál éhesen, tetvesen, de így ... már ne haragudj!... Néhány hetet igazán kibírhatsz még, csak viselkedj okosabban! — Hogyan okosabban? — Lehetőleg minél kevesebbet mutatkozz a vendégek előtt. Van elég üres szoba, ahol meghúzódhatsz — mondta az öreg jóindulatú figyelmeztetéssel. Ekkor Róbert szólalt meg: — Klára, kérem, eljátszhatná a „Csak egy nap a világ"-ot. Remélem ismeri? — Ismerem. — Nagyon szépen kérem, játssza el! — Szívesen — felelte Klára, de mielőtt játszani kezdett, Gréta észrevette a Kiskatonát és hozzáfutott. — Megvan ám a hegedű, Kiskatona!... Mióta itt vagy, egyszer sem vetted kézbe. Talán már elfelejtettél játszani? — Hagyj békén, Gréta, nincs kedvem. Erre aztán a többi lány is odafutott, s addig-addig főzték a Kiskatonát, hogy végül is kötélnek állt. Miért is ne? Ha nem is járt az akadémiára, megmutatja Klárának, hogy ő is tud valamit. Előkerült a hegedű, kézbe vette, a zongorához sétált, s odaszólt á csodálkozó lánynak: — Kezdhetjük, művésznő! Minden dühét és keserűségét beleadta a játékba. Valósággal sirt kezében a hegedű Klára nagy-nagy meglepetésére és csodálkozására. Mindenki énekelt, s amikor tetőfokára lépett volna a hangulat, a Kiskatona váratlanul abbahagyta a játékot és letette a hegedűt. — Elég volt — jelentette ki. Hiába könyörögtek neki, hogy játsszon tovább, nem és nem. Visszaült az előbbi helyére az öreg mellé. Róberték tovább szórakoztak, mintha valóban csak egy napig tartana a világ és nem tovább. Tizenegy óra. A hemzsegő emlékek körülrajzották őket, akárcsak az utcai fényeket a pillék. Nem bírnak szabadulni tőlük, de nem is akarnak. Végigsétálnak a gyümölcsös kerten. A kert végében fedeles szölőlugas, alatta kerékasztal és fatönk ülőkék. Leülnek és hallgatják a folyó mesélő csobogását. Reiner Klárát valósággal elbűvöli ez a csodálatos hangulat. — Van hegedűje? — Van ... — Kézbeveszi néha? — Azóta, hogy meghalt a feleségem, egyszer sem vettem kézbe ... Nagyot hallgatnak. — Kitől tanult meg hegedülni? — A majorban a keresztapámnak volt egy ütött-kopott, de széphangú hegedűje, azon kezdtem el cincogni — kezdi Meggyes Jóska mesélő hangon. — Egyszer a fájó fogammal bementem a faluba a körorvoshoz. A nyitott ablakon át kiszűrődött a hegedűjátéka. Egészen megbabonázott. Még a fogfájásom is elmúlt. Azért csak bementem hozzá. Egy-két perc alatt kirámolta a fogamat. Kínomban a játékát kezdtem dicsérni. Szót szó követett, s végül arra bíztatott, hogy bármikor felkereshetem, ha annyira érdekel a zene. Néha aztán elmentem hozzá és ö megtanított erre-arra, de főleg magamtól tanultam meg... — Szépen játszott. — Talán cincogtam ... Egyszerű cincogásnál nem ér többet az én játékom, Klára. — Ne szerénykedjen, Jóska ... — Reiner Klára most először mondja ki a férfi keresztnevét. de úgy, olyan hangsúllyal, olyan egyszerű meghittséggel és természetességgel, mintha már ezerszer kimondta volna. — Akkor, azon a délutánon miért hagyta abba a játékot? — Valami belémállt... Hogy őszinte legyek, úgy éreztem magam akkor, mintha egy tőlem távol álló, idegen világba cseppentem volna, a főhadnagy urak meg a Klárika kisasszonyok világába, amelyben a magamfajta suttyónak nincs semmi keresni valója ... Az átkos kisebbségi érzés ... Újra meg újra az hatalmasodott el rajtam ... Alighanem a béres őseimtől örököltem ... Ne nevessen ki, Klára, így volt... — Csacsiság! — Lett volna az én bőrömben akkor, nem tartaná csacsiságnak ... Mindegy — legyint a férfi —, volt, elmúlt... Pali bácsi hálás szemmel nézett a Kiskatonára. — Jól tetted, hogy abbahagytad. — Milyen finoman társalognak és szórakoznak — mondta a Kiskatona keserű gúnynyal. — Nekik most az a dolguk, ne törődj velük!... Most már a zsidólányra sincs gondod: biztonságba helyezted, jól érzi magát, amint látom, kész, vége... Remélem, mást nem vállaltál? — Nem ... —- Akkor -nyugodt lehet a lelki ismereted, bár ha vele történne valami, a te helyzeted is megnehezülne ... Törékenynek látszik. Ha netán megcibálnák a haját, azt is elmondaná, ami soha meg sem történt vele. — Hátha erősebb, mint sem gondolnánk!? — Nem tudhatjuk, nem vagyunk a bőrében ... — mondta az öreg bólogatva. — Egyébként hamar beilleszkedett a kicsike. Az első héten örökké könnyes volt a szeme, most meg mintha kicserélték volna. — Engem is arra kért nap mint nap, hogy vigyem el innen, különben végez magával. — Most már nem panaszkodik? — Nem ... és mintha szándékosan kerülne. Pali bácsi rágyújtott, miközben a Zsóka asszony felé pislogott, aki úgy ült a pult mögött, mintha szoborrá merevedett volna. — Valami bűzlik itt, Kiskatona ... Alighanem a Zsóka keze van a dologban. — Gondolja? — Tőle minden kitelik... Vajon miben mesterkedhet? — Lehet, hogy a lánnyal kapcsolatban főzött ki valami ördögi tervet, nem gondolja ? — kérdezte a Kiskatona. — Talán jó pontot akar szerezni magának azzal, hogy egy zsidólányt rejteget, hiszen élni tovább is kell. — Kell bizony — mondta a Kiskatona bólogatva —, még pedig egy rokkant fiatalemberrel, aki a fegyverforgatáson kívül semmihez sem ért, s akit elevenen nem dughat a föld alá! Róbert az anyjához fordult: — Nagyon jól érzem magam, anya ... Kaphatnék még egy kis italt?... Anya, anyácska, csak egy kicsit... — Elég volt az italozásból, fiam — válaszolt Zsóka asszony keményen. — Különben is elég volt már a dáridózásból, pihenned kell! — Egyáltalán nem vagyok fáradt, anya ... Klára, kedves, úgy nézek ki, mint aki fáradt? — Ellenkezőleg, Róbert. — Látod, anya, Klára is látja, hogy remekül érzem magam, csak te nem akarod elhinni. — Én ismerlek a legjobban, fiam... Lányok, toljátok be a szobájába, aztán ti is pihenjetek még egy kicsit, nemsokára nyitunk ... Gyerünk, gyerünk! A lányok körülkapták az ágyat és tolták a szoba felé. — Szívtelen és lelketlen vagy, anya! — Meglehet... Mielőtt a lányok végleg betolták volna az ágyat a szobába, Róbert visszaszólt az ajtóból: — Klára, kérem, jöjjön maga is! — Megyek! — kiáltotta Klára és sietős léptekkel elindult a szoba felé. de a Kiskatona mellé érve lelassította a lépteit, mintha azt várta volna, hogy megszólítsa. Nem tévedett. — Beszélni szeretnék magával, Klára. — Én is magával. — Akkor meg miért kerül ? — A Zsóka asszony parancsolt rám szigorúan — felelte a lány súgva. — Ahá, az más... Hát akkor menjen, siessen, mert meg talál sértődni a Robika! — Mondja, miért bánt, miért kínoz mindig!? — Menjen csak ... Most már nincs is mit beszélnem magával, menjen! Zsóka asszony nem győzte cérnával. Egészen belevörösödött a haragjában: — Ne várakoztasd meg a fiamat, Klára! — sipította. — Megyek már... — mondta a lány, azzal besietett Róbert szobájába, ahonnan éppen akkor tódultak ki a lányok és szaladtak felfelé a lépcsőn. Gréta meggondolta magát és visszafutott a Kískatonához. — De elanyátlanodtál! Miért vagy szomorú? — kérdezte. — Időnként még mindig érzem a nagy robbanás hatását — hazudta a Kiskatona. — Remegek, zúg a fejem, mint a méhkas... — Más bánt téged, Kiskatona, látom én ... Klára ? — kérdezte Gréta a fiú arcát fürkészve. — Semmi közöm hozzá, Gréta — felelte a Kiskatona. — Folytatjuk — 14
