A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-02-12 / 7. szám
HENRY SLESAR Eckermann úr, mint egy megvert kutya, alázatosan hasalt le a padlóra. Az igazgató, mikor kiugrott az irodájából, és meglátta a betörőt, először meghökkent, majd vissza akart rohanni újra, de a bankrabló előzékenyen felszólította, hogy csak várjon. Az igazgató, mint akit lecövekeltek, megállt és nem tudott mozdulni. S ekkor a rabló elindult. A helyiségben két pénztárfülke volt: az egyik George-é, a másik Dik kisasszonyé. Tehát ötven százalékos volt az esélye, hogy a rabló őt választja. És valóban — a rabló az ő fülkéje felé indult el. — No! — mondta rekedt hangon. — Ide a lóvéti — Rendben van, uram — mondta majdnem örömmel. — Mennyit adjak? — Mindet, ami a kasszában van! George kinyitotta a páncélszekrényt, s a felső polcról egy köteg pénzt adott át, mely hatezer dollár volt. A legalsó polcon egy másik köteg pénz volt, amely ezerrel több volt, mint a felső köteg. Az első köteget kitette a pénztár ablakán. A rabló mohón kapott utána, majd kifelé indult. Míg mindnyájan rémülten a távozó rablót figyelték, George a vastagabb köteg pénzt a zsebébe csúsztatta. „Gyakrabban meglátogathatnál", gondolta magában George, aztán rosszullétet színlelt. De később meggondolta magát. „Netán tán még elsősegélyben részesítenek, s akkor a zsebemben felfedezik a pénzt!" — Már jól vagyok — mondta aztán halkan. — Hát ez borzasztó volt — szólt Dik kisasszony. — Hol van az igazsató úr? — kérdezte George. — A rendőrséget hívja — mondta Bell úr, ki a bank belső ellenőre volt. — Nincs orvosra szüksége? — kérdezte még. — Nincs, de egy kis pihenés jólesne. Elég lesz ha megpihenek otthon. — Természetesen, menjen csak — mondták többen is. Néhány perc múlva már otthon volt, s mikor magára zárta a hálószobája ajtaját, megszámolta a pénzt. Hétezer-ötszáz dollár volt a kötegben. Másnap későn ébredt, tudta, hogy ma ráhúzhat egy kicsit. Finni nagynénje bejelentette, hogy a bankból már kétszer érdeklődtek egészségi állapota felöl. Azt mondta nekik, hogy egészséges, csak még pihennie kell, s a legjobb volna néhány napi szabadság. — Ez lehetetlen — mondta George, mert tudatában volt annak, ha nem akar gyanút kelteni, éppúgy kell végeznie a munkáját, mint annakelőtt. — Nem tehetem, nagynéni — most sok munka van általában. — Nem kell bemenned, hiszen a bankban ma nem dolgoznak. Valami leltárt és ellenőrzést tartanak, vagy mit... — Éppen ezért ott kell lennem! — mondta George. Ahogy a bankhoz ért, látta, hogy nagynénjének igaza van. A bank valóban zárva volt, így nem a főbejárón, hanem az alkalmazottak bejáróján ment be, mit nagyon ritkán használt. És legnagyobb meglepetésére mindenki a helyén volt, és jókedvű, mintha mi sem történt volna. Dik kisasszony a fülkéjében ülve rákacsintott, Bell úr, a bank belső ellenőre az ő fülkéjében ült előtte számológép és egy csomó bizonylat, Eckermann úr, a bank fegyveres őre, keresztbe rakott kezekkel és kifejezéstelen arccal, mint mindig, az ajtó mellett állt. George, mikor belépett az igazgató irodájába, észrevette, hogy az igazgató is feltűnően jókedvű. — Jöjjön, lépjen csak beljebb — mondta az igazgató, és George csak most vette észre, hogy az igazgatónak milyen szép, ápolt fogai vannak. — Nem akar valakivel találkozni? Mondjuk a régi igazgatójával — tette még hozzá. És George, ahogy hátra fordult, most látta meg hogy a fotelben Carruters úr ül, a bank régi igazgatója. Carruters úr magas, ősz, elegáns hatvanöt éves férfi volt, és rámosolygott George-ra. — Üdvözlöm, George! Sajnálom azt, ami történt. Már egészséges? — Igen, teljesen rendben vagyok. — Ezt jólesik hallanom — mondta mosolyogva, Egy kis kaland volt, hát nem? Csak be akartam bizonyítani, hogy a mi bankunkat is ki lehet rabolni, mert túlságosan magabiztosak vagyunk, a biztonsági előírásokat nem tartjuk be. Ha nyugdíjban is vagyok, azért még dolgozik az agyam. Ezért csináltam ezt a kis riadót. S megvan neki az eredménye is. A jövőben jobban fognak vigyázni. George-val megbillent a szoba. — Nem értem miről beszél — mondta. Az öregúr elnevette magát. A zsebéből fekete kendőt húzott elő, bekötötte az arcát, majd a fogasról levette az ütött-kopott kalapot. — Ide a lóvét! — mondta rekedt, elváltoztatott hangon. — És a pénz, a pénzzel mi lett? — Ne nyugtalankodjék. Visszatettem mind a hatezret — mondta és felállt, majd megveregette George vállát. — Becsületes ember. — Igen, uram — nyögte George Piken. És ebben a pillanatban kinyilt az ajtó, és megjelent benne Bell, belső ellenőr fontoskodó ábrázata. — Igazgató úr, csak egy pillanatra — mondta. És maga George ne távozzék, még ma hosszabb beszélgetést akarok folytatni magával Fordította: György Elek A BANKRABLÁS „A legszebb csillag, az esthajnal csillag" — mormolta George Piken, a bank alkalmazottja. „Aki ezt naponta kétszer, mármint reggel és este megpillantja, annak idővel minden vágya teljesül". Erre még a nagymamája tanította. Hogy miért teljesül, ezt akkor még nem értette. De ma már tudja — a nagymama a munkára és a szorgalomra gondolt. A bankban hat évvel ezelőtt kezdett el dolgozniľ mint segédpénztáros. Ma már önálló pénztáros volt. Először úgy érezte, hogy elérte karrierje csúcsát. Később azonban megváltozott a véleménye. Sem a fizetése, sem a munkája nem elégítették ki. Rájött, hogy az élet értelme — a pénz. Lehet fémesen csengő, vagy halkan sustorgó. Néha hetvenezer dollár volt a kasszájában, ez pedig hetvenezer kirándulásnak felelne meg. George azonban becsületes ember volt, így nem nyúlt a rábízott pénzhez. Még az iskolában tanulta meg, hogy a becsületes ember nem lop. Az, hogy az egyik osztálytársát villanyszékben végezték ki, a másikat felakasztották, egy pedig életfogytiglani börtönt kapott — ez más lapra tartozik. De egy se lopott közülük! És Georgénak voltak ismerősei is, és nem szerette volna, ha ezek csalódnak benne. Ilyen volt például Borronis úr, a bank igazgatója, ki kinevezte őt a jelenlegi munkakörébe. Vagy Finni, a nagynénje, ki a gyermekkorától nevelte, és Jennifer, a menyasszonya. George azonban megértette, hogy akármennyi pénz is van rábízva, abból egy fillért se tulajdoníthat el! Tehát itt csak egy lehetőség van, ha a bankot kirabolnák. Reggeli közben mikor kinyitotta az újságot, azok gyakran írtak bankrablókról. Mint például a mai szám is: „A bankrablás lassan már divat lesz nálunk. Nemcsak tapasztalt betörök, de taknyos kölykök is rabolnak. Az Egyesült Államokban már alig van olyan bank, amely még nem volt kirabolva." Kivételt képez a miénk —, gondolta George keserű szájízzel. — „Vagy nem érdekli őket az a potom négymillió dollár, mit a bankban tárolunk? Esetleg Eckermann-tól, az öreg bankörtől félnek, ki húsz év alatt egyszer sem húzta ki a pisztolyát? Vagy csupán véletlenség az egész?!" Ilyen, és hozzá hasonló kérdések kínozták. Pedig a terve egyszerű volt: ha a bankrabló, nevezzük A-nak, megtámadja a pénztárost, nevezzük B-nek, B átad egy köteg pénzt. De' ki tudja azt ellenőrizni, hogy mennyit adott át? így B-nek módjában áll eltulajdonítani egy bizonyos összeget. Egy reggel George Piken-nek különös elöérzete volt. Finni nagynénje, a reggelinél meg is jegyezte: — Úgy nézel ki, mintha beteg volnál. Nincs semmi bajod ? — Nem, nem vagyok Miből gondolja ezt? — Úgy nézel ki, mintha beteg volnál! Na, nem is csodálkoznék rajta ... Olyan kaják, mint amik a büfében vannak! A bankban az igazgató, mint az elfoglalt emberek általában, csak egy kézmozdulattal jelezte, hogy elfogadta a köszönését. — Ma gyönyörű napunk ígérkezik — mondta George és elfoglalta helyét a pénztárosi fülkében. Pontban kettőkor szinte a bank lengőajtaja úgy csapódott ki, hogy szinte leszakadt a sarkáról. Mindenki rögtön tudta, hogy itt valami rendkívüli fog történni. Míg más ügyfelek, mintha a templomba lépnének be, alázattal, tisztelettudóan léptek be a bankba, ez a jelenség furcsa, és sokkoló hatású volt. S az illető szándékát mi sem jelezte jobban, hogy arcát fekete kendő fedte, s a kezében pisztolyt tartott. Eckermann úr, a bank őre, alig tudott egy-két szót kinyögni. — Hej, te! — ordított rá a betörő. — Feküdj a padlóra, de a pisztolyodhoz ne nyúlj, mert hátulról ketten fedeznek! 23
