A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-02-05 / 6. szám
KÖVETKEZŐ SZÁMUNK TARTALMÁBÓL FEBRUÁRI NAPOK 1948-BAN Miklósi Péter: SÍPARADICSOM A CSORBA-TÓNÁL Dénes György: ORDÓDY KATALIN KÖSZÖNTÉSE Palágyi Lajos: MEGÚJUL A FEKETE VÁROS Koller Sándor: POPTURMIX Ozogány Ernő: A HANGOK FURCSA VILÁGA P. Zachara: BOMBAY — INDIA LEGNAGYOBB VÁROSA Címlapunkon Bistika Valter felvétele A Csemadok Központi Bizottságának képes hetilapja. Szerkesztőség: 815 44 Bratislava. Obchodná 7. Telefon: 332-865 Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 815 85 Bratislava, ul. Čsl. armády 35 Főszerkesztő: Strasser György Telefon: 332-919 Főszerkesztő-helyettesek: Ozsvald Árpád és Balázs Béla Telefon: 332-864 Grafikai szerkesztő: Kral Péterné Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 813 81 Bratislava, Gottwaldovo nám. č. 6 Nyomja a Východoslovenské tlačiarne n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kčs Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesitő. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Vállalati hirdetések: Vydavateľstvo Obzor, inzertné oddelenie, Gorkého 13, VI. poschodie tel: 522-72, 815-85 Bratislava. Index: 492 11. MÉRYNÉ T. MARGIT, a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének munkatársa ... Lehet gyógyítani az őserdőben, élelmiszerszállítmányokat kisérni éhségövezetben, írni-olvasni tanítani egyfajta bensőséges kapcsolatteremtés nélkül. Számtalan nemes cselekedetet lehet végrehajtani a jól végzett munka örömével, a teljes élet tudatában és magunkat megvalósítva anélkül, hogy például falujárás közben bárki fölismerne bennünket az ország más tájainak utcáin. Gyökeresen eltérő helyzet a néprajzkutatóé, aki nem lehet meg ismeretségek nélkül. Szüksége van adatközlőkre, esetenként akár egész családokra, ahol szívesen látják; magyarán: az önkéntes segítőtársak minél népesebb táborára. Ez egyszerűen ilyen pálya, ahol a mesterség lényege a terepjárás, a megmutatkozás, a kérdezösködés, a társalgás — és a szorgalom, ami viszont a hosszabb-rövidebb kutatóutak során gyűjtött anyag osztályozásához, értékeléséhez, népszerűsítéséhez szükségeltetik. , Mindennek tudatában szinte akaratlanul adódik a kérdés: vajon hol kereshetjük a hazai magyar néprajzkutatás kitűnő értője, a tardoskeddi (Tvrdošovce) születésű Méryné T. Margit szerteágazó tudományos érdeklődésének forrásait ? — Egyrészt a pályaindulásomat meghatározó családi szálakban és a hovatartozás szilárd gyökereiben; másrészt pedig a néprajz sokrétűségében, amelynek szellemi és tárgyi oldalával — tehát mindazzal, amit folklórnak nevez a köznyelv — egyaránt foglalkozom. Kétségtelen, a néprajztudományon belül is egyre elmélyültebb a specializáció, nekünk azonban látnunk kell azt is, hogy a hazai, nemzetiségi néprajzkutatás jelenlegi helyzetének sajátos velejárója a viszonylagos sokoldalúság. — Gondolom, a család és a hovatartozás szálainak említése nyilván a szülőfaluhoz fűződő reminiszcenciákat idézi... — Feltétlenül! Úgy érzem, a Tardoskedden töltött gyermekkor őszinte megnyilvánulásainak emlékeit mindmáig őrzöm, hiszen a gyermekjátékok pótolhatatlanul önfeledt világa sok tekintetben, hosszú időre meghatározza az ember életét. Sőt! A mai fiatalok ÉLETUTAK talán éppen azért érzik magukat kissé talajtalannak, mert életük legfogékonyabb időszakában alig volt részük a természetes közösségi játék örömében. Jómagam például a második világháború éveiben voltam elemista, és mondjuk a böjti játékok közül nálunk akkoriban még nagy divat volt a szinalázás. De nagyon szerettem libapásztorkodni is, hiszen ott szintén csak a játék ment. Egy csipetnyi fellengzösség sincs benne ha azt mondom: életem első tíz-tizenkét évének élményei később döntő mértékben meghatározták a népművészet iránti érdeklődésemet. Említhetem rögtön a komáromi gimnáziumot, ahol többek között Horváth József, Turczel Lajos, Mózsi Ferenc tanítottak, én pedig alapító tagja lehettem a Tomasek Mária vezette tánccsoportnak. Az itt tanultakat azután sok tekintetben tudtam kamatoztatni Tardoskedden, ahol fiatalka tanítónőként viszont nekem sikerült egy országos hírűvé fejlődött népi tánccsoportot alakítani. — Mit szóltak mindehhez otthon 7 — Édesanyám a negyvenes, ötvenes évek nem éppen könnyű időszakában elsősorban a háztartással törődött és a zavartalan családi élet feltételeinek megteremtésén fáradozott. Ambícióimat főként az édesapám támogatta, aki világéletében kedvelte a kultúrát. Dalárdát vezetett, tagja volt a színjátszó csoportnak. A Csemadok tardoskeddi helyi szervezetének megalakulása után például együtt szerepeltünk a Tanítónőben. Az elsők között lépett a földműves-szövetkezetbe is. hogy a húgaimmal együtt becsülettel tanulhassunk. Ma már csak emlék, de akkoriban annyira elszegényedtünk, hogy azoktól vettük a kosár kenyérnek való gabonát, akik korábban nálunk arattak... Ez és édesanyám betegsége volt az oka annak, hogy egy különbözeti vizsga letételével eleinte „csupán" tanítónő lettem, holott az érettségi után sikerrel felvételiztem a bratislavai Szépművészeti Főiskola koreográfiái tanszékén, ami már azokban az időkben is nem kis dolognak számított. — A fiatal, vidéki tanítónőből miként lett mégis országosan ismert néprajzkutató? — Hét esztendeig tanítottam Tardoskedden, ahol olyan szintre sikerült felhozni a tánccsoport munkáját, hogy a Szlovák Tudományos Akadémia illetékes szakemberei is felfigyeltek ránk. Nyilván ennek eredményeképpen elszippantottak a Csemadokhoz táncszakelőadónak, ami számomra — ezúttal már a néprajzi szakon — a továbbtanulás feladatát jelentette. Később, a hetvenes években végzett munkám legnagyobb erényének viszont a nyári néprajzi szemináriumok rendszeresítését és a hazai magyar folkloristák széles körű, önkéntes gyüjtögárdájának megalapozását tartom. — Ön is időszerű állításnak tartja, hogy a néprajzi gyűjtések dolgában már a huszonnegyedik órában járunk?... — E tekintetben lényegében a század eleje óta kongatják a vészharangot. Ez önmagában nem baj, hiszen tevékenyebb munkára sarkallja az embert. Ugyanakkor látni kell azt is. hogy a néprajzi gyűjtés olyan munka, ami sohasem tekinthető valóban befejezettnek. Aránylag kevesen tudják például, hogy a Medvesalján a mai ötven-hatvan évesek nemzedéke még' a teljesen hagyományos életmód keretei között nőtt fel. Ez azt jelenti, hogy nem is olyan régen megvoltak még a fonóházak, működött a nagycsaládok rendszere és szerkezete. Sok-sok eredeti néprajzi érdekesség található azonban mindmáig a sokkal jobban elpolgárosodott Mátyusföldön, vagy akár a Csallóközben is. — Egyáltalában miért fontos számunkra a néprajz? — A múltunk megismerése, a kulturális kontinuitás érdekében. Nem lehet mindenben a történelem adathalmazára hagyatkozni, az távolról sem pótolja a néprajz kínálta élő ismeretanyagot. — Gondolom, aligha ellenezné, hogy a folklorisztika az iskolákban is választható tantárgy legyen ... — Ellenkezőleg: ha tőlem függne, egyenesen támogatnám! Lehetőleg még a választható érettségi tantárgyak közé is besoroltatnám, de a pedagógiai főiskolákon szintén nagyobb figyelmet forditatnék rá. Ezt nem szakmai Önzésből mondom, hanem az őszinte múltkutatás fontosságának tudatában, illetve gyakorlati tapasztalatok alapján. Viszonylag gyakran hívnak ugyanis előadásokra, beszélgetésekre, a fiatalok közé, ahol úgy tapasztalom, hogy a mai ifjúság jelentős hányadában megvan a tisztelettel elegy fogékonyság. a néprajzi tudomány iránt. — Ön hogy érzi: mi az, amit az idősebbektől tanult? — Emberséget, tartást és több vonatkozásban gerincességet is. Nomeg annak felismerését, hogy az idősebb vidéki ember racionális gondolkodásból eredő, sokoldalú tudását egy született városlakó talán sohasem sajátíthatja el. — Ne haragudjon, ha egyenesen rákérdezek: városinak vagy falusinak érzi magát? — Komáromi diákéveimet is beleszámítva, kereken harminc éve élek városon, de mindmáig vágyódom a falu iránt. Minden gyűjtés után lelkileg megnyugodva térek haza fővárosi, lakótelepi lakásomba. És ha már nagyon nyugtalan vagyok, akkor mindig a terepen való munka hoz egyensúlyba. A zegzugos város nem az én igazi talajom, ezért szerencse, hogy munkám szoros tartozéka a falu. — Ezek szerint könnyen megtalálja a közös hangot adatközlőivel! — Hál' istennek igen. Ha őszinte emberekkel találkozom, én is közvetlen vagyok. Úgy tapasztalom, hogy sokan vannak az olyanok, akik örülnek, ha az ember érdeklődik a múltjuk iránt. Szinte megbecsülik az alkalmat, hogy a szüléikről, vagy a saját gyermekkorukról beszélhetnek. Az ötvenes években volt ugyanis egy hullám, ami elitéit mindent, ami régi. A fiatalok szégyellték a származásukat, a falut, a korábbi idők egyszerű lakáskultúráját. E fiatalok szülei abban maradtak meg, hogy az utódaik szégyellték őket. Ha mostanában mi fölkeressük őket, akkor viszont örömmel tudnak kitárulkozni, közlékennyé válni. Rengeteg néprajzi érdekességről tudnak vallani ma is. Még annak is sok újat tudnak mondani, aki eredetileg szintén falusi származású. — Ha ma lenne pályakezdő, mit tenne másként? — Bármennyire is fárasztó és nehéz munka a néprajzkutatás, ugyanezt tenném, hasonló megszállottsággal. Már csak azért is, mert az ember mindig többet szeretne, mint amennyit el tudott érni. Nem titkolom azonban azt sem, hogy egy újbóli pályakezdés esetén nemcsak az Akadémia vagy a Csemadok, hanem az ezzel kapcsolatos régebbi tervek alapján, szívesen lennék egy központi fekvésű nemzetiségi néprajzi múzeum munkatársa! MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György 2
