A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-11-27 / 48. szám
Az idő illetékese Valamelyik fiókom mélyén kallódik egy fénykép: Gál Sanyi van rajta meg én. Feltűrt pantallóban, balonkabátban gázolunk a tavaszi vizekben valahol a bodrogközi síkságon. Feltehetően egyik szerzői estünk vagy inkább délutánunk alkalmából készült a felvétel, úgy a hatvanas évek elején. Akkor, amikor mi, „58-asok" (értsd: akiket a XX. kongresszus táján oly bőven fakadó tavaszi vizek sodortak be az irodalomba, s az emlékezetes 58-as antológiában mutatkoztunk be a verskedvelö közönségnek), szóval mi a szlovákiai magyar glóbuszon már ismert „fiatal költők" voltunk (s „fiatal költők" maradtunk még vagy tizenöt-húsz évig), de Gál Sanyi, aki pedig tulajdonképpen egyidős volt velünkfsőt az antológia Benjáminjánál, Cselényinél egy évvel idősebb is volt) még eléggé ismeretlenül írta más költői iskolákat sejtető szabad verseit. A mi indulásunkról ugyanis valahogy lekésett, s így kimaradt azokból a hangos-dühös, egyszerre több lapunkban is folyó sematizmus-vitákból, amelyek a mi indulásunkat kísérték, s amelyeknek viszonylagos ismertségünket köszönhettük. Nem egy születésnapi köszöntő feladata megállapítani, hogy ez a le- és kimaradás javára-e vagy kárára vált költészetének, egy azonban bizonyos: ő a hatvanas évek elején már egy más történelmi és vers-térből indult, mint mi. De azért ha a tér el is szakította tőlünk, az idő később lassan mégis csak hozzánk terelte, s most, hogy ötvenéves korában véglegesen hozzánk öregedett, hadd szóljak néhány szót éppen rendhagyó fiatalságáról és rendhagyó „öregségéről". Kezdetben ő maga valószínűleg jobban ismerte helyét a futballpályán, mint az irodalom pályáján. Ha a szenei vasútgödörben (egy ideig ugyanis Szencen lakott) elindult a labdával az egyik kapunál, jellegzetes aprózó futásávallabdavezetésével meg sem állt a másik kapuig. Szerettem vele játszani (mármint vele egy csapatban, kevésbé ellene), mert én körülbelül olyan arányban nem tudtam futballozni, amilyen arányban ö tudott, s miután ő erre rájött, gyönyörű, passz oknak álcázott ajándéklabdákat kaptam tőle. Egyébként talán óraszámra elszaladgáltam volna a mások által vezetett futball mellett, abban a hiszemben, hogy ez a játék, De hogy szavam ne felejtsem: a kezdetben tehát ő maga jobban ismerte a helyét a futballpályán, mint a költészet bojtorjános legelőjén. Amazon általában csatárt játszott, emezen nagyon sokáig csak próbálgatta a különböző posztokat. írt dalt, elégiát, riportverset, himnuszt és slágergyanús szövegeket, próbálgatta Walt Whitman és Mécs László, Petőfi és Jirí Sotola hangját. S bevallom, nekem verseiben sokáig csak a kötetlen forma tetszett, sőt mi több: imponált. Az ötvenes évek végén s a hatvanas évek elején ugyanis a szabad vers nálunk még távolról sem volt olyan általános kifejezésforma, mint manapság. Cselényi László első kötetének negyven verse közül csak mintegy hétnyolc a szabad vers, Zs. Nagy Lajosnak s e sorok írójának önálló debut-jében egy-kettő. Az előttünk járó nemzedék tagjai közül — az egy Bábit leszámítva — a hatvanas évek elején még senki sem irt szabad verset. Ilyen verset írni akkoriban költőink többsége szemében annyit jelentett, mint nem tudni verset írni. A modern lírát is azok a költők (elsősorban Nagy László és Juhász Ferenc) jelentették számunkra (az előttünk járó Dénesék számára meg Erdélyi József és Sinka István, azaz a népiek), akik maguk is a kötött formák furatába tömködték a metaforák dinamitját, a szabad forma tehát közülünk sokak számára nem hordott különösebb „üzenetet". Emlékszem, amint még jóval később is, talán 65-ben vagy 66-ban Zs. Naggyal egyszer arról vitatkoztunk — éppen Gál Sanyi versei kapcsán —, hogy művészi forma-e a szabad vers vagy nem. Lajos azt állította, hogy ha nagyon akarná, szabad versből egy hét alatt írna egy kötetre valót. (Én ezt nem tartottam lehetségesnek, s ha jól emlékszem, még talán fogadtunk is. Tény, hogy Lajos valóban hamarosan leadott egy kötetnyi szabad verset — a Tériszony emlékezetes darabjait —, de azért gondolom, még ez a fogadás-csinálta „hamarosan" is legalább egy évig tartott.) Gál Sanyi viszont egyenesen szabad versekkel indult, s a kezdetben és még sokáig csak elvétve írt mást, mint szabad verset. Indulását ezért sokan értetlenkedve nézték: hogyan lehet valaki a lassú lejtésű, tempós szabad versekben fiatal? Hogyan robbanhat az^ifjúság dinamitja, dinamikája a rím és kötött ritmus fojtása nélkül? Szükségesnek tartottam tehát gyorsan leírni, hogy a szabad vers is lehet — gáttalanságánál, áradó ritmusánál fogva — a fiatalság kifejezője. 1963-ban épp a Hétben jelent meg az a Fiatal költők sorakozója című cikkecském, amelyben én, az akkor huszonhét-huszonnyolc éves „öreg" fogadtam irodalmunk kapujában a nálam alig két évvel fiatalabb Gál Sándort (s mellette Tóth Elemért s a nálam már valóban jóval fiatalabb Batta Györgyöt és Bárczi Istvánt). Dehát az irodalom-birodalomban minden lehetséges: lehet a huszonhat éves érett fiatalember még a fiataloknál is fiatalabb bajnoka a versnek, s ölthet magára a huszonnyolc éves fiatal költő senior talárt s nézhet a világra senior gőggel. Számomra Gál Sándor azért tűnt nálunk is fiatalabbnak, mert egy vonatkozásban új dolgot, mást csinált, mint mi: a szinte kötelező kötött formák idején mert kötetlen lenni. De azért az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy egyfajta „öregséget" kezdetben én is éreztem Gál Sándorban. Mi, „58-asok", indulásunk idején és még sokáig utána a rapszódiák hada voltunk. Reggeltől estig s estétől reggelig az induló- (természetesen a mozgalmi induló-) ellenesség szent lázában éltünk és égtünk, elcsukló hangon tiltakoztunk az ellen, ami volt, s hirdettünk valami újat. S egyszerre csak itt volt közöttünk valaki, aki azzal kezdte vallomásai sorát, hogy „nem haragszom" (Novemberi játék). Minden versében ezeregy indítékát sorolta föl a haragnak, de az okok lassú sorjázásában már ott volt a belenyugvás is, az elégiák mindenkori „nem haragszom"-ja. Ezt a melankóliát én sem tartottam a fiatalsággal összeegyeztethetönek. S csak később, jóval később, a költő Napéjegyenlőség című kötetének verseiben fedeztem föl, hogy ennek az „öregességnek" semmi köze a konkrét, az EGY NYOMDÁSZ TRAGÉDIÁJA (Németh László: Eklézsia-megkövetés) Parádés szereposztás, mintaszerű kamera - kezelés, tartózkodó, célratörő rendezés — a nézőnek csakhamar elmúltak az aggodalmai, amelyeket a Németh László drámák bemutatása előtt általában érez. S ha tárgyilagos maradt, azt is el kellett ismernie, a színészek többsége a darab nagy részében nem csak élt: szinte lubickolt a szerepében. Játszottak a szereppel, a szavakkal és korunk gyakran kaotikus állapotai is kellettek ahhoz, hogy a több mint negyed évszázados dráma némely utalásai oly aktuálisan rímeljenek hétköznapjainkra. Mégis, a kedvező végső összhatáshoz úgy gondolom, elsősorban az operatőr és a rendező munkája járult hozzá leginkább: a szinpadilag statikus Németh László drámának jót tett a televíziós adaptáció, a vágás és a mozgékony kamera alkalmazásának lehetősége. A dráma történeti gyökerei a XVII. századba nyúlnak vissza, a darab azt a tragikus sorshelyzetet tárja elénk, amelyben az erdélyi egyházi és világi hatóságok a kor egyik zseniális emberét. Tótfalusi Kis Miklóst 1698-ban a nagyenyedi református zsinat előtt nyilvános bocsánatkérésre kényszerítik. De hát ki ez az ember, aki Erdély minden hatalmasságát magára haragította? Mit tett, amiért a zsinat elé idézték, oda, ahol előtte csak útonállók, rablók és gyilkosok álltak? Mi volt a bűne, amiért bocsánatkérésre kényszerítették, olyan cselekedetekre, amelybe az érzékeny ember testileg — de nagy mértékben lelkileg is — belerokkant? Tótfalusi Kis Miklós (1650—1702) alacsony sorból származott, és mint annyi kortársa, papi pályára készült. Nagyenyedi tanulmányai után Hollandiába indult, hogy a hagyományoknak megfelelően teológiát tanuljon és elsajátítsa a nyomdászmesterséget is. Odakint beiratkozott az egyetemre és el is kezdte tanulmányait. Csakhamar rá kellett azonban jönnie, hogy a nyomdászmesterség megtanulása egész embert kíván. Felhagyott hát a teológiával és Amszterdamban, Blaeu világhírű műhelyében kiváló betűszedővé vált. Idővel jelentős hírnévre tett szert: a pápai udvarnak, a firenzei nagyhercegnek, angol és svéd megrendelőknek egyaránt dolgozott, metszett héber, görög és örmény betűket, ráadásul tőle származik az első grúz nyomtatott ábécé is. A sok megbízatás a világhír mellett hatalmas jövedelmet is hozott a számára, 1690-re összes keresménye már 50 000 holland forintra emelkedett. Amszterdami tartózkodása alatt Tótfalusi nem tévesztette szem elől kapott Biblia-kiadási megbízást sem. Amikor azt tapasztalta, hogy Erdélyben csak óhajtják az új kiadást — állandóan tanácskoznak, de minden eredmény nélkül —, elhatározta, hogy saját költségén nyomja ki a Bibliát. Elhatározását tett követte, a könyvet gyönyörű kiadásban 4 200 példányban jelentette meg (Amszterdam, 1685). Nem egyszerűen újraszedte a régi, Jansoníus-féle kiadást, hanem kijavította : a fordítási, másolási és sajtóhibáktól megtisztította, ezzel hitelesebbé, értékesebbé téve a kiadványt. Tótfalusi 1689-ben tért vissza Erdélybe, nagy reményekkel, a művelődési szolgálatába állított virágzó nyomda alapításának tervével. Önálló üzem helyett azonban, bízva az ígéretekben elvállalta az egyház kolozsvári nyomdájának vezetését. Korszerűen felszerelt műhelye csak hosszas'huzavona és gáncsoskodás után kezdett el dolgozni. Ettől kezdve a kiadványok hosszú sorát jelentette meg gondos szerkesztésben és a legnagyobb tipográfiai Ízléssel. Mindezért nem elismerés és jólét, hanem alattomos áskálódás, a papok részéről írigykedés, rágalmazás és folytonos anyagi gondokkal való küzdelem lett az osztályrésze. A nyomdász végül is könyvben védte meg magát. Először 1697-ben az Apologia Bibliorum, a Biblia védelme címűben, majd 1698-ban, helyzete tragikus romlásával a Maga személyének, életének és különös cselekedeteinek Mentsége... címűben. A történet persze, az emberi sorsok mindenkor érvényes dramaturgiája szerint, tragikus véget ért. Tótfalusi, aki azt remélte, könyve elégtételt szerez majd neki, a Mentséggel Erdély minden hatalmasát kihívta maga ellen. A nyilvánosság előtt kellett visszavonnia a Mentségben leírt „vádjait", és a zsinat azt is kimondta, hogy a könyv összes példányát el kell égetni, a benne foglaltakat újabb Írásban is vissza kell vonni. Németh László drámája persze sokkal többet ragad meg a történetből: elképzelések, lehetőségek, megalkuvások, megbánások, szikrázó indulatok összecsapását, ez teszi izzóvá a drámát. A nagy álmok, nagy tervek megsemmisülésének, s a másik oldalon az önzés, szűklátókörűség, korlátoltság győzelmének drámáját. Egy olyan ember tragédiáját, aki — Németh László drámabeli szavait idézve — „... fölfelé akart menni, ahol minden lefelé ment." CSÁKY PÁL 10
