A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-12-25 / 52. szám
TUDOMÁNY- TECHNIKA ŐFELSÉGE GYENGÉLKEDIK A történelemkönyvekben általában kevés szó esik az uralkodók betegségeiről, a testüket — s nemritkán a szellemüket is — gúzsbakötő vagy megnyomorító nyavalyákról, noha vitathatatlan, hogy az ember fizikai és lelkiállapota nagy mértékben kihathat cselekedeteire és döntéseire, sőt — ha koronás főről van szó — az ország és a nép sorsának alakulására is. A történészek persze tisztában vannak vele, hogy sok évszázad távolából már nem lehet minden esetben egyértelműen kideríteni a valódi diagnózist, a korabeli források sokszor egymásnak ellentmondva számolnak be egy-egy jelentős történelmi személyiség tevékenységéről és viselt dolgairól. A krónikák szerzőire nem éppen az elfogulatlanság volt a jellemző, ami végeredményben érthető is, hiszen elsősorban megbízójuk érdekeit kellett szem előtt tartaniuk, amikor valakiről írtak vagy valamilyen fontos eseményről tudósítottak. Bizonyos tényeket elhallgattak, más dolgokat viszont kinagyítottak, attól függően, hogy mi volt éppen előnyös a megbízó szempontjából. A pletykák és a szóbeszédek lejegyzésétől sem riadtak vissza, ha azzal borsot törhettek uruk ellenfelének orra alá. Ami pedig a beszámolók orvosi vonatkozásait illeti, nos erre nem csupán az objektivitás hiánya vetett árnyékot, hanem a korabeli orvostudomány, mindenekelőtt az orvosi diagnosztika fejletlensége is. Sok esetben maguk a betegeket kezelő orvosok sem voltak tisztában a kór mibenlétével és valódi okával, miért várnánk el, hogy az orvostudományban járatlan krónikaíró szerzetes vagy uralkodójának jelentést küldő követ állítsa fel helyesen a diagnózist. Mai ismereteink azonban lehetővé teszik, hogy a fennmaradt kórleírások alapján megpróbáljuk utólag azonosítani a betegséget, fényt derítve olykor krimibe illő eseményekre is. Caligula rémtettei A harmadik római császár, Caligula i. sz. 37-ben, alig 25 évesen foglalta el a trónt, miután elődjét, Tiberiust meggyilkolták. A nép és a hadsereg a gyűlölt császár bukása után sokat várt a közkedvelt fiatalembertől, aki kezdetben igyekezett is rászolgálni a bizalomra. Néhány hónapos uralkodás után azonban teljesen megváltozott, s olyan esztelen döntéseket hozott, amelyekkel nemcsak magára haragította alattvalóit, hanem szinte a tönk szélére sodorta a birodalmat is. Vélt vagy valós ellenfeleit meggyilkoltatta, de rokonai és legodaadóbb hívei sem érezhették biztonságban magukat. Publius Afranius Potiust, aki kijelentette: ha kell, az életét is feláldozza a császárért, Caligula rabszolgái megfojtották hogy „teljesítsék" a kívánságát... A császár parancsára kivégeztek negyven szenátort is, s hogy a megüresedett helyeket betöltsék, állítólag Caligula kedvenc lovát is megválasztották szenátornak. Vérfertöző viszonya volt nővérével, Drusillával, akit halála után kikiáltatott istennőnek. Természetesen Caligula magát is istennek hitte, s a nyilvánosság előtt Jupiterként jelent meg. Igen költséges mánia volt ez, hiszen egy istenség csakis arany öltözékben és arannyal borított fogaton vonulhatott be a ragyogóan feldíszített terembe. Az értelmetlen öldöklést és pazarlást végül a katonaság is megunta, s i. sz. 41 -ben a testőrei végeztek vele. Feleségét felkoncolták, egyéves kislányát a falhoz csapták. Caligula legtöbb rokona is a halálát lelte azon a végzetes januári éjszakán. Joggal felvetődik a kérdés: mi idézte elő Caligula váratlan pálfordulását? Mi történt vele néhány hónappal trónralépését kővetően? A korabeli források szerint a császár súlyosan megbetegedett és sokáig kétséges volt, hogy egyáltalán felépül. Végül felgyógyult ugyan, de amint láthattuk, ebben nem volt sok köszönet. Ha hinni lehet a tudósításoknak, Caligulát valamilyen magas lázzal járó betegség támadta meg, feltehetően fertőző agyvelögyulladás, amelynek következtében fokozatosan teljesen elborult az elméje. A dadogó császár Caligulát nagybátyja, Claudius követte a császári trónon. Csak a véletlenen múlott, hogy nem került ő is Caligula sorsára, hiszen a gyilkosság éjszakáján együtt volt a császárral a színházban. Életbenmaradását valószínűleg annak köszönhette, hogy a színházból távozóban másfelé vette az irányt, mint Caligula. Hogy végül miért éppen őt kiáltották ki császárnak — ez legalább olyan rejtély, mint az, hogy miért nem ölték meg. Claudiust ugyanis általában különcnek tartották, sőt sokan egyenesen gyengeelméjűnek, amit csak megerősített a megjelenése. Aránytalanul nagyfejét kissé oldalra fordította, arcizmai rángatózását képtelen volt kordában tartani, s emellett még dadogott is. Járása is groteszk volt, s mivel kiskorától fogva állandóan csúfolták a külseje miatt, visszahúzódóvá vált s úgy viselkedett, mint aki ötig sem tud számolni. Anyja is állandóan szidalmazta és fünek-fának mesélte Rómában, milyen tökkelütött az ő fia. Csak amikor a trónra került, akkor lepődött meg mindenki, hogy milyen rosszul is ítélték meg őt. Claudiusról ugyanis kiderült, hogy nemcsak hogy nem gyengeelméjű, hanem nagyon is olvasott és müveit férfi, aki — ha hinni lehet a kortársaknak, mivel művei nem maradtak fenn — korának egyik legkiválóbb történetírója volt. Uralkodói és szónoki (!) képességeit még ellenfelei is kénytelenek voltak elismerni. A nőkkel viszont nem volt szerencséje, négy házassága közül egy sem sikerült, s kivált a harmadik házassága volt nagyon szerencsétlen és botrányos. Messalina, a harmadik felesége nagyon szép és vonzó, Claudiusnál legalább harminc évvel fiatalabb nő volt. A császár nagyon szerette őt, de Messalina ezt nem sokra értékelte; füvel-fával összefeküdt, s egész Róma a viselt dolgairól pletykált. Mindenki tudott a kicsapongásairól — kivéve Claudiust, akit végül mégiscsak felvilágosított egyik hü embere, miután már tűrhetetlenné vált Messalina romlott életvitele. Az asszony szeretőit lefejezték, Messalinát pedig hasba szúrták. Az orvosok szerint Claudius nehezen jött a világra és a szülés közben olyan sérüléseket szenvedett, amelyek következtében részleges idegbénulást kapott. Ez megmagyarázná az arcizmok rángatózását, végtagjainak abnormális fejlődését és csúf külsejét is. Már önmagában ez a tény is elegendő lett volna ahhoz, hogy visszahúzódó, különc emberré váljék, de emellett legszűkebb környezete, s kivált az anyja is állandóan gúnyolta és gyötörte őt, így inkább az a meglepő, hogy császárként senkin nem akart bosszút állni fiatalkori szenvedéseiért. HL Richard esete William Shakespeare-rel Gondolom sokan Ismerik Shakespeare nagyszerű drámáját, a III. Richardot, s talán látták a mű alapján készült angol filmet is, amelyben a szörnyeteg királyt Laurence Olivier alakította. Évszázadok óta, s elsősorban éppen Shakespearenek köszönhetően III. Richard (uralkodott 1483—1485 között) alakja úgy él a köztudatban, mint egy örült fenevadé, aki a hatalom megtartása érdekében nem riad vissza a legszörnyűbb gaztettektől sem. Ha kell megöleti bátyja gyermekeit, nehogy azok bejelenthessék igényüket a trónra, de kíméletlen ingadozó alattvalóival szemben is, akiket a legfondorlatosabb módon tart sakkban. Még a történészek sem merték kétségbe vonni ennek a torz királyportrénak a hitelességét, hiszen nem kisebb személyiség rajzolta meg annak idején, mint az Utópia hírneves szerzője, Thomas More. Időközben azonban kiderült, hogy a kiváló angol filozófust félrevezették. Gyermek volt még III. Richard uralkodása idején, így információit másodkézből szerezte, nevezetesen John Morton püspöktől, aki a király engesztelhetetlen ellensége volt. A bosworthi csatatéren megölt III. Richard trónját elfoglaló VII. Henrik a Tudor dinasztia megalapítója volt, s jogát az angol trónra csakis úgy tudta igazolni, ha egy kissé átíratja az angol történelmet. így lett III. Richardból gyermekgyilkos, jóllehet bátyja gyermekei minden bizonnyal túlélték őt, s talán éppen VII. Henrik volt az, aki megölette őket. Egyéb állítólagos gaztetteiről i kiderült utólag hogy merő kitalációk és a tudor propagandagépezet gyártotta őket. Testi fogyatékosságait és külső megjelenésének leírását is annyira eltúlozták, hogy e kép alapján tán még a szülöanyja sem ismert volna rá. Az orvosok véleménye szerint III. Richard — akárcsak Claudius — nehezen jött a világra. Szülés közben olyan sérüléseket szenvedett, amelyek folytán megbénult a bal karja, elferdült a hátgerince, sőt valószínűleg a lábizmok idegei is megsérültek, ezért sántított is. Sokáig az is kétséges volt, hogy egyáltalán életben marad. Vitathatatlan, hogy nem volt apollói szépségű férfi, de a modora megnyerő volt és a nép rajongott érte. A királyfi, aki halálra ette magát III. Richardnak nem volt szerencséje sem Shakespeare-rel, sem pedig a történetírókkal, az a fiatalember viszont akiről a továbbiakban szó lesz — ismét csak a művészeknek köszönhetően — úgy él a köztudatban mint egy nagyszerű férfi, akinek azért kellett meghalnia, mert beleszeretett mostohaanyjába. Természetesen Don Carlosról, II. Fülöp spanyol király fiáról van szó. Schiller olyan gyönyörűen megírta, Verdi olyan kiválóan megkomponálta Don Carlos történetét, hogy az ember szeme könnybe lábad tőle. A szomorú csak az, hogy az egész nem igaz. Természetesen egy percig sem szeretném kétségbe vonni a dráma és az opera művészi értékeit, de annyival azért tartozunk az igazságnak, hogy elmondjuk: a valódi Don Carlos egyáltalán nem volt olyan rokonszenves egyéniség, mint amilyennek az említett remekművek mutatják öt. Édesanyját néhány nappal a születése után elveszítette — állítólag a fiatalasszony megevett egy egész dinynyét és ettől halt meg —, s nevelői a beteges, anya nélkül maradt gyermeket agyonkényeztették. Környezetével szemben agresszív volt, olykor viszont napokig ki sem mozdult a szobájából és teljes apátiába esett. A szemtanúk leírása szerint nagyon falánk volt, mérhetetlen mennyiségű ételt és italt volt képes elfogyasztani. A trónörökös állapotát a környezete hosszú ideig még az apja előtt is titkolta, de amikor tizenöt éves lett és feleséget kellett keresni a számára, egyre inkább nyilvánvalóvá lett, hogy valami nincs rendben vele. II. Fülöp egyre halogatta a menyasszony kijelölését, s közben utasította embereit, hogy Don Carlost izolálják a külvilágtól. A fiú nehezen viselte ezt, s hogy bosszúságát enyhítse állandóan evett. Egy alkalommal állítólag irdatlan mennyiségű pástétomot falt be, s erre rengeteg vizet ivott. Elképzelhető, hogy az étel romlott volt — vagy talán megmérgezték? —, mert Carlos másnap az ágynak dőlt és néhány nap múlva nagy kínok közepette meghalt. Apja, aki egyre jobban gyűlölte őt, még arra sem méltatta, hogy felkeresse a halálos ágyánál. LACZA TIHAMÉR 16
