A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-12-25 / 52. szám
— Így eredeti... — Tényleg?... Tessék, tessék, ide a verandára! ... Sógor, Veronika, gyertek hát!... Úgy álltok az udvar közepén, mintha sóbálvánnyá változtatok volna. A vendégek megmozdulnak és leülnek a verandán a fonott fotelekbe. — Elnézést, rögtön jövök, csak összekapom magam — mondja Meggyes Jóska levetkezve első nagy meglepetését. — Te meg. Veronika, főzzél gyorsan kávét!... Minden hozzávalót megtalálsz a konyhában, nem először jársz nálam. Meggyes József a fürdőszobába. Veronika pedig a konyhába siet. Reiner Klára magára marad Veronika férjével, névszerint Bálint Károllyal. Kedves arcú férfi, s látszik, hogy jólelkü. — Egyedül él a sógora? — kérdi Reiner Klára. — Egyedül... — Mindig is egyedül élt? — Dehogy — feleli Bálint Károly. — Tavaly nyár elején halt meg a felesége, rákban ... Aranyos asszony volt... Ahogy így elnézem magát, a termete, alakja, akár a magáé, s a haja is olyan fekete volt, szinte kékitett... — Igazán? — bújt ki Reiner Klárából szinte akaratlanul a kérdés, miközben rágyújt. Kezében enyhén megremeg az öngyújtó. Bálintot is megkínálja, aki kiemel egy cigarettát. — Bizony, bizony — mondja Bálint két füst között. — Gyerekek? — Kettő ... Zoltán fia csillagász, a Tátrában él a feleségével — feleli Bálint készségesen. — Klára lánya óvónő, férjezett, csupán néhány kilométernyire lakik innen ... Gyakran hazaszalad, rendbeteszi a lakást — bár a sógor nagyon pedáns ember, nem szereti maga körül a rendetlenséget —. dehát az asszonykéz mégis más ... Klára meg is főz, nagyszerű a föztje. Főzési tudományát az anyjától örökölte ... — Hát unokái vannak-e? — Van bizony, kettő ... A fiának lánya, a lányának meg fia van. Hát nem érdekes? — szippant nagyot a cigarettából Bálint Károly. — Szép nagy gyerekek, talpraesettek, okosak. A fiú unoka szépen hegedül. Nagy tehetségnek tartják, komoly jövőt jósolnak neki... Tehetségét a nagyapjától, mármint a sógortól örökölte, ö volt bolondja a hegedűnek gyerekkorától... — Bálint elmosolyintja magát. — Meglehet rólam a véleménye, ugye?... Olyan vagyok, mint egy pletykás vónasszony: egyből kipakolok mindent... és azt még nem is mondtam, hogy a sógor a jövő hét végén készül elmenni a Balatonhoz a két unokájával. Tavaly is ott járt velük ... Úgy gondolom, akkor a bánata vitte oda .. . talán felejteni, talán másért. Ki tudja? Reiner Klára gondolataiba mélyedve ül. Megmagyarázhatatlan keserűség tolul a torkára, és sirás környékezi. Veronika hozza a kávét. Jó illattal telik meg a veranda. Meggyes is előkerül vajszínű baltonnadrágban és rövid ujjú, fehér ingben. Kávézgatás közben elbeszélgetnek erről-arról, aztán Bálint Károly csendesen megjegyzi, hogy nekik haza kell menni, el kell látniuk a baromfit, meg az ólban két röfögő süldőt. — Klárát nem engedem, nekünk még sok mindenről el kell beszélgetnünk — mondja Meggyes. — Igaz-e Klárika? Klára elmosolyodva bólint. — Ti elmehettek ... Garázsban a kocsi, itt a kulcsok, a kocsi majd hazakerül... Rövid búcsúzkodás után abban a reményben köszönnek el Reiner Klárától, hogy okvetlenül találkoznak még. Magukra maradva Meggyes Jóska megkérdezi : — Remélem, nem egy-két órára jött hozzám látogatóba!? — Nem, Kiskatona: időmilliomos vagyok! Nézik, nézik egymást az oszladozó füstfüggönyön át: egymás arcvonásaiban keresik a harmincöt év előtti önmagukat, s talán meg is lelik, mert úgy tűnik, hogy mindketten nagyon akarják. Lehetetlen nem visszaemlékezni a harmincöt évvel azelőtti eseményekre, amelyek meghatározták sorsuk további alakulását. Minden a tizenegyes helyőrségi kórházban kezdődött. — Tudja, Klára, én ott, a kórházban tett vállalásommal olyan sebet kaptam, amit nem heverek ki életem végéig sem. Úgy jártam, mint a szárnyán megsebzett madár ... — Az hogyan járt ? — Hogyan? — kérdezi Meggyes József elgondolkozva. — Bár a sebe némileg behegedt, de úgy repülni és szárnyalni már sohasem tudott, mint azelőtt... — Ezt nem értem, Kiskatona ... — Talán nem is fontos ... Egyszóval minden a kórházban kezdődött negyvennégy novemberének közepén ... A főorvos — tartalékos százados — egy repeszdarabot bányászott ki Meggyes Jóska közkatona alsó lábszárából. Szerencsére a repeszdarab nem ért csontot, így nem volt súlyos a sebesülése. A főorvos halkbeszédü, megfontolt, komoly ember volt. Mindenkihez volt egy-egy kedves, biztató szava. Jóskával többször is elbeszélgetett. Már-már gyanús megkülönböztetéssel kezelte a számára szimpatikus kiskatonát. — Felvidéki vagy? — kérdezte egyszer csendesen. — Igen — felelte Jóska, aztán azt is elmondta, hogy honnan vonult be, meg azt is, hogy a szülei cselédek egy uradalmi birtokon. — Nagy major? — Olyan közepes forma ... erdőmelléki... Karácsony előtt néhány nappal az orvosszázados behivatta Jóskát az irodájába Anna fönővénel. Mikor magukra maradtak, a százados váratlan kérdést tett fel Jóskának: — Megbízható ember vagy te, kiskatona ? — Nem tudom, mire tetszik gondolni, százados úr...? — Megmondom ... — gondolkodott el a százados, és mereven nézett Jóska szemébe. — Például, ha kiszuperálnálak és arról olyan papírt adnék, amivel azonnal hazamehetnél, elmennél? — Ezer örömmel, százados úr, sőt valamikor, ha túléljük a háborút, meg is hálálnám — felelte Meggyes Jóska kapva a kínálkozó alkalmon és lehetőségen. — És ha arra kérnélek, hogy azonnal háláld meg? — Lehetetlent kér, százados úr, kérem! ... A csupasz micsodámon kívül semmim sincs ... már bocsánat, hogy így fejezem ki magam! — Bátorságod és jó szíved azért lehet, nem? — Abban nincs hiányom, százados úr! A százados töprengve járt fel s alá, szivarcsutka füstölgőit a szája sarkában. Később leült Jóskával szemben. — Még egyszer kérdezem: megbízható ember vagy!? — Igen. — Nos, amit most mondok neked, az a kettőnk titka marad, történjen bármi, érted!?. .. — Jóska kissé megrettenve bólintott. — Az egyik nagyon jó barátomnak a lányát rejtegetem — folytatta a százados. — Öt kellene magaddal vinned, mert kezd nagyon veszélyessé válni a helyzet... A szüleit elhurcolták, talán már nem is élnek... A kislányt csak addig kellene rejtegetni a majorban, míg véget nem ér a háború. Remélhetőleg nem tart már sokáig ... — Zsidólány? — Igen ... Gondold meg jól, kiskatona. Ha szerencsésen hazaérnél, számodra befejeződne a háború, és jól meg is jutalmaználak. Nos? — Vállalom! — jelentette ki Jóska határozottan. — Köszönöm! A részleteket majd megbeszéljük ... (Folytatjuk) minősíti. A magyar folklórban, de a szépirodalomban is gyakran találkozunk vele. Hadd közöljünk példaként Juhász Gyula verséből egy idézetet: A képzelt utazás villámröptű vonatján. Mely légen s égen át új álmokat keres. Nem érdekel a táj, se tiroli, se tatján... S végül egyet Adytól is: Amott a romfalaknak alján Nótázni kezd egy kóbor, béna tatján. KÁZMÉR MIKLÓS A múlt heti számunkban közölt Nyelvi totó megoldása A -va, -ve képzős határozói igenév és a létige kapcsolatát csak állapot kifejezésére használjuk helyesen. Pl.: A boltok nyitva vannak. A levél meg volt írva. De magyartalan, németes ez a nyelvtani forma, ha nem állapotot, hanem cselekvést vagy történést akarunk vele kifejezni. Ilyen esetben ragozott igealakot kell használnunk a határozói igeneves szerkezet helyett. Tehát: Ők hárman összebeszéltek. A tettest elfogták. TÖRÖK ELEMÉR Öten jóbarátok Lehullt a nyár utolsó levele, zizegését már hó keringi be, nézem a mezőt, naptól aranylót alkony sző fölé bíbor takarót Lovam, gyors lábú. tüz-vérű ménem, micsoda tájon vágtatsz ma vélem! Homlokomat rónák szele fújja, nyárfaerdő csendje fogad újra. Boldogan mentem rég itt veletek a Nagyrétre, s a nap, hogy nevetett tündöklött, szórta ránk fénysugarát s mi mentünk vidáman, öt jóbarát. Míg ballagtunk a Latorca fele, kisért bennünket víg tücsökzene, a Füzerön túl, az l/hó mögött az ég komor hegyeket tükrözött Képzeletemben hányszor feldereng arcotok, ha nézem a végtelent öten öt felé vágtattunk rég el, fekete sörényű, szilaj ménnel. Ó, gyermekkor, te csillag-messzeség, a tücsökzene otthon zeng-e még, s lesz-e még oly felhőtlen szép nyaram és ezüstös kengyelű ménlovam ? Fotó: Gyökeres György 15
