A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-12-25 / 52. szám
LOVICSEK BÉLA 2. A traktorista férj körüljárja a sportkocsit, s furcsa vágyakozás sugárzik a tekintetéből. — Mindig ilyen masináról álmodoztam ... — Hátha egyszer valóra válnak az álmai! — Kötve hiszem — mondja a traktoros fejét ingatva. — Az álom és a valóság közt óriási a távolság ... — Sosem lehet tudni! Beszállnak a kocsiba és elrobognak, a majoriak nagy bánatára. Annyi mindent szerettek volna megérdeklődni a messziről jött asszonytól. Távozásuk után még órákig tárgyalták a nagy eseményt. Veronika útközben elmondja, hogy van két fia, mind a kettő megnősült, a városban élnek és a bútorgyárban dolgoznak. Azzal is eldicsekszik, hogy van négy unokája — három lány és egy fiú —, s hogy közülük ketten egy Tátra alatti pionírtáborban nyaralnak. — Boldog ember... — Nem panaszkodhatom ... — A városon keresztül vezet az út? — vált témát a vendég. Olyan magabiztosan vezet, mintha az volna a foglalkozása. — Igen, a városon keresztül — feleli Veronika. — Azon az úton érkezik az ember a városba Best felöl ? — Pontosan — válaszolja ezúttal a nagydarab férfi. Mikor kiérnek a városból, Reiner Klára emlékezni próbál, de hiába. Számára teljesen ismeretlen a vidék. Nem csoda, hiszen annak idején éjszaka érkeztek a városba. Attól függetlenül azonban különös érzések járják át meg át. Aranysárga mezők közt fut az út. A későn érkező tavasz az aratást is késleltette. Az útmenti hatalmas táblákon, mint óriásira nőtt bogarak, zümmögnek a kombájnok. Frissen csépelt szalma illatával teli a levegő. Veronika férje — motoros ember lévén —, a Fiatot figyeli. A motor csendes duruzsolása szép muzsikaszóként éri a fülét. — Repül, mint a madár — jegyzi meg csendesen. — Megbízható, jó kocsi... Bécsben béreltem ... Néhány települést maguk mögött hagyva beérnek a mintegy háromezer lelket számláló faluba. — Itt él a mi Jóskánk — mondja Veronika. Reiner Klára szemébe tűnik a rendezett, végig csupa virágos utca, s az egyik kiskapura akasztott tábla: „Tiszta udvar, rendes ház" felirattal. — Érdekes... — A bátyám műve — jelenti ki Veronika nem kis büszkeséggel. — Évekkel ezelőtt indította el ezt az akciót, de meg is lehet nézni a falut! — Megkapóan szép ... — mondja Reiner Klára őszinte elismeréssel. Még mindig fülében cseng Veronika dicsekvése: „A bátyám műve" ... Aki ebben a zűrzavaros világban rendbe, tisztaságba és virágba álmodja a jelent és a jövöt, arra is büszke lehet a környezete. Megérdemli mindenki tiszteletét és megbecsülését. Maga sem tudja, hogy miért, de most csak ilyen fennkölt gondolatok jutnak eszébe. — Tessék lassítani! — mondja Veronika férje figyelmeztetően. — Majd balra tessék kanyarodni, abba a szűk utcácskába. Az utca végén lakik a sógorom, kertjének alját a folyó mossa. Szép hely, jó hely... Meggyes József háza elé érve megállnak és kiszállnak a kocsiból. Reiner Klára feldobogó szívvel nézi a kockaházat, a rendezett udvarban a rengeteg virágot. Mint a paradicsomkert! Valóság ez, vagy csak álmodja az egészet? A kert közepén egy férfi áll rövid nadrágban, meztelen felsőtesttel. Csokoládébarnára pörkölödött a bőre, s az enyhén hullámos hajába már jócskán beleszötte ezüstös szálait az elszálló idő. A virágokat öntözi. Mikor a látogatók belépnek az udvarba, kezében megáll a locsolócsö, s némi meglepetéssel, inkább kíváncsisággal szemléli a vendégeket. Nem is annyira a hozzátartozóit, mint az idegen hölgyet. — Szervusz, sógorkám! — köszön hangosat Veronika férje. — Vendéget hozunk, ha nem haragszol meg érte ... Különben mindegy, hogy haragszol-e vagy sem, itt vagyunk! Reiner Klára megáll néhány lépésnyire Meggyestől. — Jó napot! — Jó napot! — fogadja Meggyes a köszöntést. A néhány pillanatig tartó csend úgy tűnik, mintha órákig tartana. Nézi, nézi a magas hölgyet, s mintha valami derengeni kezdene az agyában, de nyomban elveti a gondolatot. Nem, ez nem lehet igaz, túlságosan szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen. — Nem ismer rám, Kiskatona ? Kiskatona!?... Ennyi év után csak egyetlenegy valaki szólíthatja így, és az a valaki nem lehet más, mint... Ébren van, vagy álmodik? — Klára ... Klárika ... maga itt, nálam!? — Itt vagyok, megtaláltam ... — mondja Reiner Klára, és előre nyújtott kézzel elindul Meggyes József felé, de ahogy közeledik hozzá, kétfelé nyílik a karja és ölelésre hajlik. Az összeboruló ölelkezés pillanatokig, percekig, netán órákig tart? Egyikük sem tudja, de nem is akarnak tudomást venni róla. Veronika szép szeme teleszalad könnyel, s a férje is gyanúsan pislogva fordul el. Mikor kibontakoznak egymás Öleléséből, hosszan fürkészik egymás arcát. — Nem jutok szóhoz ... — Én sem ... — Tudja, Klára, titkon mindig abban reménykedtem, hogy még egyszer találkozunk az életben — mondja Meggyes József —, de nagyon kevés volt rá az esély: egy az ezerhez! — És mi ebből a tanulság!? — kérdi Reiner Klára most már némileg megszabadulva a szorongásától. — Az. Kiskatona, hogy a reményt soha nem szabad feladni. Közhely, mégis igaz. Nem haragszik, hogy Kiskatonának szólítom? — Ellenkezőleg... — feleli Meggyes, s hirtelen végignéz magán. — Bocsásson meg, hogy ilyen lengén .. J KINCSÜNK A NYELV Magyar, francia, német... A magyar népnév elhomályosult összetétel, azonban sem előtagja, a magy-, sem utótagja az -ar önállóan már nem él nyelvünkben. Mindkét elem örökség az ugor, illetőleg a finnugor korból. Az elavult magy szó összevethető obi-ugor adatokkal, megvan például a vogulok belső nevében, a manysiban is. Az utótagnak eredetileg er alakja volt (az Árpád-kor elején: mogyer), amelynek „férfi" volt a jelentése. Az er szó ott lappang más elhomályosult összetételekben is, például az emberben és a férjben. A mogy és az er összetétele vegyes hangrendű szót eredményezett, mogyer. alakban irta le még Anonymus is. Nyelvünkben hosszú ideig működött az a hangtani tendencia, amely illeszkedéssel igyekezett kiküszöbölni a vegyeshangrendüséget. így lett a német jövevény herzog herceg, a Halotti Beszédbeli szláv eredetű miioszt ma/aszt, a latin angelus angyal stb. A mogyerben két irányban is megtörtént a kiegyenlítődés: a Megyer törzsnévként, majd helynevekben állandósult, a magyar pedig — a vezető törzs neve után — népünk elnevezéseként. Sajátos a kialakulása nyelvünkben a francia népnévnek. A régiségben a Francia országnév volt. (A népnév franc volt.) Ahogy az angolok lakta területet Angliának vagy a hollandokét Hollandiának, a franciákét Franciának nevezték. A „Franciaországba menni" szókapcsolatot a Jókai-kódexben még így találjuk meg: „ffrancyaba menny". Később a helynévhez — természetesen fölöslegesen — hozzátették az ország köznevet (L. például a XVI. századi Murmelius szójegyzékben: Francia orsag), ami persze olyan szószaporítás volt, mintha Angliát Ang/iaországnak neveznénk. Az így kibővült Franciaországot a nyelvérzék besorolta a Csehország, Németország, Lengyelország típusú nevek közé, ami viszont lehetővé tette, hogy az összetételből elvonhassák a francia népnevet. Érdekes módon napjainkban éppen egy fordított irányú változásnak vagyunk tanúi, nevezetesen annak, hogy a népnév válik országnévvé. A beszélt nyelvben — az „Olaszban jártunk" vagy a „Spanyolban nyaraltunk" hatására — sokan emlegetik franciaországi útitervüket így: „Franciába" utazunk". Megtörténik ez a magyar népnévvel is, amikor például a szlovákiaiak ezt mondják: „Átmegyünk Magyarba". A német népnév hangalakja miatt érdemel figyelmet. Jövevényszó, valamelyik szláv nyelvből került át a magyarba, de azok mindegyikében a szóvégi mássalhangzó -c, például a szlovénban Némec, a csehben Némec. a szlovákban Nemec stb. (A szláv megfelelők töve valószínűleg a némb melléknév, amelynek „beszélni nem tudó, azaz néma" a jelentése.) A szláv szóvégi -c és német szavunk -f-je természetesen súlyos akadályt jelentene az egyeztetésben, hangtörténeti ismereteink segítségével azonban meg tudjuk magyarázni ezt a különbséget. A magyar a X—XII. századig nem volt meg nyelvünkben. Mármost ha egy jövevényszó olyan hangot is tartalmaz, amelyet az átvevők nem ismernek, úgy segítenek magukon, hogy valamelyik meglevő — de mindenképpen hasonló — hangjukat ejtik helyette. Ezt az úgynevezett hanghelyettesítés eredményezte, hogy a szláv césarb a magyarban császár vagy az ugyancsak szláv Moravbeb nyelvünkben Marót lett. Ezért vettük át a szláv Nemec szót is német hangalakban. Persze, amikor a magyar szavakban a tsz hangkapcsolatok cc-vé olvadtak össze ftetszikjteccik, ötszörjöccör), akkor lehetővé vált c-t tartalmazó idegen szavak átvétele is: cimbalom, cigány, coboly, citrom stb. Nyelvemlékeinkben a német népnév legkorábban — a XII. századtól kezdve — helynevekben (Németi, Nempti) és személynevekben fordul elő. Családneveink között mindmáig gyakori. Az első köznévi adat a Jókai-kódexben található: „Nemynemw nemet orza(g)beli fráter... monda". Hadd szóljunk végül és röviden az olasz népnév etimológiájáról is. A szó forrása egy többes számú Vlasi alak, amely valamennyi újlatin népre vonatkozott. Ezt az alakot egy olyan délszláv nyelvjárásból vehettük át. amelyben csak az itáliai népet jelölte. A jövevényszó hangalakja nyelvünkben jelentősen megváltozott. A szóeleji mássalhangzótorlódás úgy szűnt meg, hogy a v magánhangzóvá vált (ahogy a szláv vnuk is unoka lett a magyarban, a szóvégi -/' pedig — akárcsak általában a magánhangzó a finnugor eredetű szavak végéről (1. utu)út, hodu)had) — lekopott. Az olasz népet és nyelvet évszázadok óta ta/ián (tatján) névvel is emlegetjük. A név olasz jövevényszó, összefüggését az italiano „itáliai" szóval könnyű felismerni. Az Értelmező Szótár archaikusnak, népiesnek, tréfás hangulatúnak 14
