A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-12-25 / 52. szám
CIGÁNYPRÍMÁS '87 \ hat a zenére. Biztos, hogy éjfél körül más a hangulat, mint este kilenckor. Emelkedésének egyébként sok tényezője van. Például a jó konyha, az italok, a jelenlévők korösszetétele, vagy esetleg az, hogy a közönség inkább hivatalos jellegű. Játék közben nem engedem inni a bandát, pedig küldözgetik az italokat. Nem is ihatunk, hiszen többünk saját kocsival van itt. Nekem egy Fordom van, de jómagam ritkán vezetem, mert féltem is, kímélem is a kezemet. — Úgy tapasztalom, hogy a randalírozó mulatozás kiveszőben van, mint ahogy pénzhajigáló mulatozó is csak elvétve akad. Finoman, csendesen muzsikáltató vendég viszont gyakran akad. Itthon is, külföldön is. Odaint ezt vagy azt a nótát kéri magának, a hölgynek. Szeretem, ha valaki sok régi nótát ismer, ha szépen énekel. Olyan, hogy én ne ismerjek nótát, nincs. Nem tudom, hány dallam van a fejemben, de ha esetleg valami tájnótát kérnek, amit sose hallottam, azt egyszer eldúdolják, másodszor már én is játszom, a banda meg követ. A rögtönzés a vérünkben van. Ezt nem is lehet megtanulni, ezt egyszerűen tudni kell... Hadd említsem meg, hogy Rácz Dezső beszél magyarul, szlovákul és persze cigányul is; viszonylag gördülékenyen fejezi ki magát németül, de érti az oroszt és angolt is. Szereti a komolyzenét, odahaza lemezjátszója van, és lemeztárában a nagy hegedűversenyek szinte kivétel nélkül megvannak. Hacsaturján éppen úgy, mint Csajkovszkij. Ha éjjel hazajön a munkából, többnyire föltesz még egy lemezt, és lefekvés előtt megteázik. Réges-régen megszokta az éjszakázást, úgyhogy naponta csak öt-hat órát alszik, de azt mélyen. Álmodni ritkán szokott, ám ha mégis, akkor gyakorta barangol a szepességi táj vályogos negyedeiben, ahol az ősei születtek. Reggel azonban ilyenkor is pihenten ébred. Mint mondja, szüksége van a nyugodt pihenésre, mert a kemény zenészi munka sok erőt kivesz az emberből. És aki jól muzsikál, annak manapság is még méltán van ázsiója a „hangászpiacon". — Sok helyütt húztam már a vonót otthon is, külföldön is. Érdekesek az utazások, jól is lehet keresni, de előbb-utóbb belefárad az ember, és akkor már ritkábban kívánkozik idegen környezetbe. Igaz, belföldön szerényebbek a kereseti lehetőségek. Van, aki szinte pironkodva kéri a nótát, és ha kettöt-hármat játszom neki, ötvenest csúsztat a zsebembe. Előkelőbb helyeken százasnál kevesebb köszönet ritkán akad. Osztrák vendégek szokása, hogy elmenőben a cimbalomra dobják a pénzt. Tányérozás már régen nincs, bár külföldön azért akad az embernek egy-két furcsa kalandja. Ami viszont az éjjeli zenét illeti, az itt is, ott is szinte teljesen kiment a divatból. Sajnálom pedig, mert hangulatos móka volt. — Hogy az elmúlt évtizedek során mi volt a legemlékezetesebb élményem ? ... Őszintén szólva, nekem az egész életem nagyon érdekes volt. De még ma is az, és remélem az lesz jó ideig. Az emlékek színes kavargásában nehéz kiválasztani egy különösen érdekes mozzanatot. Hirtelen most az jut eszembe, ami jópár évvel ezelőtt egy lengyelországi turnén történt. Épp a Liszt-rapszódiába kezdtünk, amikor kialudt a villany. Koromsötét lett, az emberek felugráltak. Már-már pánik tört ki. De mi nem hagytuk abba. Minden idegszálunk megfeszült, úgy játszottunk. Nem volt könnyű dolog, hiszen muzsikustársaim nem láthattak engem, pedig megszokták, hogy a vonómmal, a fejemmel, a szempillantásommal irányítsam őket. Mégis teljes maradt az összhang. Ha lehet, még jobban, még hatásosabban játszottunk, mint máskor. És a hallgatóság nyugton maradt. Megfeledkeztek a nyomasztó sötétségről. Mély csöndben, szinte lélegzetvisszafojtva figyelték a gyönyörű muzsikát. Mert hát az volt, bátran mondhatom, hiszen olyannak írta Liszt Ferenc; és mi a vaksötétben sem hibáztunk. Az utolsó taktusnál felgyúlt a villany. Befejeztük és fáradtan, nehéz lélegzettel, de boldogan hallgattuk a feltörő tapsot. A neves vendégek és a kisemberek primását arról faggatom, vajon elégedett-e pályafutásával... Ö szúrósan a szemembe néz, látom, hogy őszintén fogalmaz. — Vannak köztünk, népi zenészek között, akik nem szívesen beszélnek így magukról, meg a zenekarról, hogy: „cigányzenész", meg „banda". Én viszont így mondom, miért is szégyelleném? Cigányprímás volt Bihari, Dankó, Rigó Jancsi, Czinka Panna ... Császároknak, királyoknak, fejedelmeknek játszottak, de nem ez volt a legfőbb az életükben, a művészetükben. Sokkal inkább az, hogy annyi tíz- meg százezer ember gyönyörűségét szolgálták. Én is így vagyok ezzel. Este van, nyolc óra múlt. Egymás után érkeznek a muzsikustársak. Egy meggypiros kabátkás fiatalember előhozza Rácz Dezső hegedűtokját. Kis gyantázás, utána a prímás körüljártatja tekintetét a termen. Kezdődik a muzsika. MIKLÓSI PÉTER Illusztrációs felvétel: Gyökeres György tatódik. Manapság már nem elegendő a kifogástalan hallás, a kitűnő zenei érzék, hanem iskolai végzettségről tanúskodó bizonyítványra, illetve a Slovkoncert művészeti ügynökség működési engedélye is szükségeltetik mind a hazai, mind a külföldi szereplésekhez. Ennek köszönhetően ma már sok cigányfiú eljut az érettségiig és egyúttal felsőbbfokú zenei képzésben részesül. Ezek a megalapozottabb tudású fiúk gyakran kinőnek a népi zenekarokból és rangos zenei testületekhez kerülnek. Ma már nincs analfabéta cigánymuzsikus, mindegyik kottista, legfeljebb az öregek között akad még itt-ott naturista. Persze, a cigányzenekarok szempontjából ma is fontosabb a tévedhetetlen zenei érzék, mint a megtanulható anyag, mégha manapság már olyanok is a követelmények, hogy kottát olvasni is tudni kell. Bizonyos tudásbeli próbát jelent, hogy az igényesebb prímások nemegyszer cserélgetik tagjaikat az elsőrendű muzsikusok közül. Az ilyen-olyan nóták eljátszása nem igényel különösebb gyakorlást, de a szórakoztató jellegű szalonzene — például a verbunkosok, az opera- és operettrészletek — gyakorlása bizony kemény munkára szorítja a bandát. Az ideális zenekari összeállítás a prímáson kívül hét tag. Másodprímás, kontrás, brácsás, bőgős, csellista, klarinétos, cimbalmos. Jól szól a négy- vagy öttagú banda is. Elvétve duóban dolgoznak: hegedűs és cimbalmos, de egy ilyen kettősnek nagyon kell tudnia. Vastag aranygyűrűjét, a húrok okozta bőrrepedésekkel teli ujjait nézem. — Amikor felállók a zenekar élére, rögtön tudom, milyen összetételű a közönség. Gyakorlat, megérzés dolga az ilyesmi. Vannak helyek, ahol a hallgatóság túlnyomó része külföldi, van, amikor vegyes, van, amikor leginkább a helyi közönségnek játszunk. A műsort is aszerint kezdem. A közönség összetétele határozza meg mivel nyitok, mi a következő szám. A zene hat a hallgatóságra, a hallgatóság A cigányprímás zömök, kerek arcú férfi. Öt éve szinte egy kortyot sem iszik, igyekszik módjával enni, nem szabad elhíznia. Sűrű, feketén fénylő haját pontos választékkal oldalra fésüli. Milliméternyi bajusz az ajka felett. Úgy tűnik, általában konzervatív jelenség. Legcigányosabb rajta a szeme: nagyratágult, sötétbarna, huncut - kodó fényben csillogó. Munkaruháját viseli, hiszen a munkahelyén beszélgetünk, munka előtt. Fehér inget visel, rajta meggypiros, népies hímzésű kabátka. Tréfásan megjegyzi: azért nem hord fekete, itt-ott fényesedő szmokingot, nehogy öszszetévesszék öt az ugyancsak fekete szmokingos pincérekkel... A prímás: Rácz Dezső. Ma már túl van a hatvanon, de mert tizenhárom éves kora óta dolgozik, kis híján félszázada muzsikál. Apja is prímás volt, felmenő és oldalági rokonainak többsége zenész. Úgy tudja, ősei a szepességi tájakon éltek. Kabátkájának zsebéből kitüremlik fehér zsebkendője, zakóujjából kilátszik fehér mandzsettája. Higgadtan, tömör mondatokban fogalmaz. — A muzsikával foglalkozó cigánycsaládokban mindig az apa a gyermek első mestere. Öt-hat éves kora óta már játszadoztatja valamilyen hangszerrel, hogy kitapasztalja, melyikhez van leginkább hajlama. Szinte kivétel nélkül minden gyerek kezében az első hangszer a hegedű, hiszen ez a legigazibb cigányhangszer. Legyen a gyerekből prímás, ami a legnagyobb cigányzenészi karrier. De ha a kisfiúnak nem ízlik a hegedülés, tovább folyik a kísérletezés. Cimbalomból, klarinétból is meg lehet élni. A cimbalom számunkra a legdrágább, a bőgő pedig a legnehezebb hangszer, mert a bőgős végigállja a szerződésileg rögzített munkaidőt. Igaz, a prímás is áll, de az ö dolga könnyebb: jönmegy, mozog és a hangszere is könnyebb. Rácz Dezső azt is elmeséli, hogy bármennyire is az édesapa az első zenemester, az igazi tanulás a zenei szakiskolában, esetleg még a konzervatóriumban is foly12
