A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-12-04 / 49. szám
JÓZSEF ATTILA ÉS A DIOGENES A Diogenes Bécsben megjelenő szépirodalmi hetilap volt. Téglapiros borítóján egy stilizált emberalak előredőlve, jobb kezében fáklyát tartva lépdelt. Ez Diogenészt, a görög bölcset, az úgynevezett cinikus iskola megalapítóját jelképezte, aki a történetírók szerint nemcsak éjjel, hanem nappal is lámpást vitt magával, hogy az embert keresse. A Magyar Tanácsköztársaság bukása után a Bécsben élő emigráns írók egyik fontos megjelenési fórumává vált a hetilap, sőt a csehszlovákiai magyar írók is helyet kaptak benne: Mihályi Ödön, Jarnó, Sebesi stb., mivel Csehszlovákiában is terjesztették. 1923-tól 1927 tavaszáig jelent meg, 24 oldalon. Szerkesztője Fényes Samu író, filozófus, ügyvéd. Németh Andor József Attiláról szóló kitűnő könyvében így emlékezik a bécsi emigráció jeles szerkesztőjére: „A Diogenes szerkesztője volt, a lap gazdája és adminisztrátora. A lapot maga tördelte, maga hozta el a kis nyomdából a hóna alatt, s az előfizetési megújítások idején személyesen vitte a példányokat a szlovákiai előfizetőknek ... Más lap már nem volt, ahová dolgozni lehetett, a részvétlenség mégölte valamennyit, csak Kassák Ma-ja és Samu bácsi Diogenese élt. De a Ma nem fizetett. Fényes Samu fizetett, nagyon szerényen, de fizetett. És szeretettel fizetett, szabadkozva, hogy többet nem adhat ..." Majd pár oldallal tovább így jellemzi: „Érzelmes, lágyszívű ember volt, szigorúan tudományos világnézettel. Lapjában a Diogenesben az anyagelvűség tanát propagálta, s ugyanott megkülönböztetett tipográfiával közölte József Attila anyagtalan, légies könnyedségű verseit." József Attila 1925-ben sógora támogatásával kerül ki Bécsbe, ahol nagy nehézségek közepette él és beiratkozik az egyetemre. Ekkor barátkozik össze Németh Andorral, akinek Kassák Lajos mutatja be. Fényes Samuval és lapjával szintén Németh Andor révén ismerkedik meg. „Ami Párizs Adynak, azt jelentette József Attila számára Bécs. Világhorizontot, tágabb szemléletet, megújhodást" — írja könyvében Németh Andor. A Diogenes 1926. április 10-én, a 8. számban hozza József Attila Tiszta szívvel című versét, amelyért a vers magyarországi megjelenése után a költőt eltanácsolták a szegedi egyetemről. A 10. számban újabb két verse jelenik meg: A rák, Páncélvonat A Páncélvonat című vers egyik sora így hangzik: Vagyok számító, kíméletes. A Stoll Béla gondozásában megjelent József Attila minden verse és műfordítása (1980) című kötetben a kíméletes szó helyett kíméletlen található. Barátaitól és kortársaitól tudjuk, hogy Attila évekig alakítgatta, javította verseit és számtalan változat maradt utána. A Diogenesben közölt versek között szinte alig találunk olyant, amelyen később egy-két szó erejéig ne változtatott volna. Gondolom, az újabb, teljesebb kritikai kiadás ezeket is figyelembe veszi majd. Itt csak egy pár érdekes megváltoztatott jelzőre, szimbólumra, verssorra hívom fel a figyelmet. A 16. számban: Ülni Állni Ölni Halni című vers előtt ajánlás van, mely a későbbi kiadásokból elmaradt: „Gáspár Endrének, mert ő az, aki azt akarja, amit kell és tud szeretni, mert az kell, amit ő akar." A versben nincsenek vesszők, cezúrák és a harmadik sorban — csúcsra mászni helyett később hegyre mászni található. A kővetkező sorban: zsákom szakadékba rázni, a Minden versekben: zsákomat a völgybe rázni van. A 19—20. sor: hideg késsel mind megölni / figyelni a vér, hogy csordul, a Minden versekben: hosszú késsel mind megölni / vizsgálni a vér hogy csordul... Amint látjuk, egy-egy szó megváltoztatása egész más hangulatot ad a versnek. A Tüzek éneke című vers ajánlása: Fényes Samu Bátyámnak szeretettel — a későbbi kiadásokból elmaradt. A Táncba fognak című vers utolsó sorai már a Minden versekben szinte önálló versnek is felfogható. A Diogenesben: Annyira szerette kedvesét. Hogy hajóra szállt és elsüllyedt. A Minden versekben négy rövid sorra tagolódik, de így: annyira szerette kedvesét eme, hogy hajóra szállt s az elsüllyedt vele. A Diogenesben névtelenül megjelent József Attiláról egy rövid, nagyon jellemző értékelés is, amelyből a fiatal költő bécsi fogadtatása is kiérezhetö: „Ehhez a névhez hozzá kell szokni, szaporán, mielőtt a fejünkre nő, merthogy nőni fog, nagyra, virágossá, igazi költővé, azt olyan biztosra veszem, hogy senki sem verheti ki a fejemből... Még nagyon fiatal, ahogy vásottul meghengergőzik a gyepen, sok dudva, tövis hozzáragad, — néha egy-egy idegen virágszirom is, ami csak úgy ráhullt, szél szárnyán valami fáról vagy énekes bokorról, de aki tetten érte a szívében az istent, az költő lesz, tán már is az." Csak most tudjuk, hogy milyen igaza volt a korabeli kritikusnak. A Diogenest is elérte a két világháború között megjelenő lapokat állandóan fenyegető végzet. Érdeklődés híján megszűnt. Pedig majd minden számban találhatunk sürgető, kérlelő hangú felhívást az olvasóhoz: „A Diogenes ötödéves folyama alatt soha sem volt rosszabb az inkaszója és nagyobb a künnlevősége, mint most, pedig ma már mintegy kétszáz ingyen példányt meneszt a vidéki helyek vagyoni tehetőséggel nem bíró kultúrterjesztőinek. Aki érzi a kultúrmunka értékét és a kultúrtisztességet magának is igényli, ne engedje elbukni a Diogenest, hisz az egyetlen lap, mely tanít és csak a felvilágosítás munkáját szolgálja." A ma már kultúrtörténeti emlékeket őrző lap így kötődött József Attila verseihez és életének, fejlődésének egyik jelentős szakaszához. OZSVALD ÁRPÁD KmffiüEKANYEiy Akó, icce, pint... Megöltünk egy szúnyogot, Nagyobb volt egy lónál. Kisütöttük a zsírját. Több volt egy akónál. . . A népdal tréfás szóhasználatából is kiderül, hogy az akó nem lehetett kis mennyiség. A régi űrmértékkel mintegy félhektónyi folyadékot jelöltek, helyenként kisebb-nagyobb eltéréssel. A különbségeket az is jelzi, hogy számon tartottak például bécsi akót vagy soproni akót. Elsősorban bort mértek vele. mégpedig igen régóta, nálunk már a XIII. századtól. Az akó nyelvünkben szláv jövevényszó, a szlovákból vettük át, ahol az akó, vödör jelentésű okov ma is használatos. A szó alakja nyelvünkben persze megváltozott, a szabályos magyar hangtörténeti változások a jövevény elemeket sem kerülték el. Az okov szókezdő o-ja a-vá, a szóvégi v pedig az előző magánhangzóval kettőshangzót alkotva ou-vé változott, majd ez utóbbi ó-vá egyszerűsödött. A népköltészetből idézhetünk példát egy másik régi űrmértékre is: Korcsmárosné, száz icce bort, halijai Kék atillám itt hagyom zálogba ... A „száz icce bor" ugyancsak gavalléros „rendelés" volt, ha tudjuk, hogy a „pesti és pozsonyi akó bor tisztán seprű nélkül 60 eredeti magyar itce volt" (Pallas lexikon). Az akóhoz hasonlóan ez is régóta használt űrmértékűnk, első adatát a XIV. század végéről fennmaradt Besztercei Szójegyzékből ismerjük. Az icce eredete bizonytalan, az Etimológiai Szótár szerint talán latin jövevényszó, összefügghet a latin justitia, jotia szavakkal, amelyeknek „kisebb űrmérték, borospohár" a jelentésük. Ha valóban ezekből származik, akkor a szó kezdetén olyan változás történt, mint a juhar > ihar, juhász > ihász szavak esetében. A régi ürmértékek közül nyilván a pint is előfordult olvasmányainkban. Fazekas Mihály Ludas Matyijában is találkozhattunk vele: „Aludt vér / Ömlött Döbrögiböl... Hogy haza cammogtak vele a lovak, egy banya két pint Szappanos égett bort kent széjjel rajta." A pint nagysága is helyenként változott, két kis iccének felelt meg, tehát mintegy másfél liter volt. Neve ugyancsak .'égi eleme szókészletünknek, igaz az ómagyarban csak személynévként: Pintes alakban fordul elő. A XVI. században már közszóként is: „az szegődségkor mind az béres és pénzes inas tartozzék az szegettető mestereknek egy tál étket és két pint bort adni". A szó német eredetű, nyelvünkbe pint, a csehbe és a szlovákba pinta alakban került át. A régi magyarban több, a maitól eltérő hangalaki változata is előfordult: pinte, pinta, pintő, sőt nyelvjárásban — valószínűleg tréfás variánsként — a pinty is. Az elavult ürmértékek közül a messze/y vagy meszety ugyancsak olvasható klasszikusaink nyelvében, az Értelmező Szótár is szemléltető példaként Petőfiből idézi: „Pista odalépett s minden zseben Keresztülment lelk'ismeretesen; amit talált, szépen ki is szedte, Messzely bor árát sem hagyott benne." A messzely is jövevényszó, nyelvünkbe a bajor-osztrák nyelvjárásokból került, meglehetősen régen — nyelvemlékeinkben már a XV. század végétől előfordul. Hadd idézzünk egy-két példát a Nyelvtörténeti Szótárból: „Egy messzely méz, öt messzely olajat vöttem." — „Torkában töltvén egy messzelnit." — „Két ittze vízben elegendő egy messzely aszalt som." Nyelvjárásainkban még a közelmúltban is meglepően sok hangalaki változata élt: meszé/y. messzü, meszel, mészöly, messzéj, messzöjt. Amint ma a pattogatott kukoricát nem súlyra, hanem literre árulják, régebben a gabonaféléket is hasonló módon mérték. Különböző nagyságú és anyagú edényfélét használtak erre a célra, például a vékát, a mérőt és a szaput. Ezek nagysága koronként és helyenként is eltért. A véka mintegy harmincliteres faedény vagy kosár volt, a pozsonyi mérő körülbelül kétszer akkora. „Ne rejtsük azt se véka alá", hogy a pozsonyi mérőt a Mátyusföldön szapúnak nevezték. Szaput — az idősebbek még ma is tudják — más célra is készítettek: szennyes ruha áztatására. Ez a kádféle ma már csak néprajzi kuriózum, igei származékát, a szapu/t viszont mindannyian használjuk. Igaz nem eredeti értelmében, azaz „szennyes ruhát lúgos vizben áztat", hanem átvitt jelentésben: „sok szóval és keményen megszól valakit". — A három űrmérték nevének eredetéről csak annyit, hogy a szapu etimológiája máig tisztázatlan, a véka valószínűleg szláv jövevényszó, a mérő belső keletkezésű, a mér igénk melléknévi származéka. KÁZMÉR MIKLÓS Mit jelent és honnan való a következő idézet: feheruuaru reá meneh hodu utu reá 11
