A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-12-04 / 49. szám

„Minden ember halandó, de a halál minden egyes ember számára baleset és méltatlan erőszak — még akkor is, ha szembenéz vele és vállalja."

(SIMONE DE BEAUVOIR)

Aneszteziológia. A megközelítő fordítás: fájdalommentesítés.

A gyakorlatban azonban ez a tevékenység ma már régen túlnőtt az érzéstelenítés fogalmának eredeti tartalmán. Az aneszteziológus ugyanis nemcsak az operáló csapatok nélkülözhetetlen résztvevője, hanem — az intenzív terápia keretében — a beteg szervezetének olyan egyensúlyban tartása is az ő feladata, amely voltaképpen súlyos egészségi károsodás esetében is lehetővé teszi a beteg életben tartását. Munkája ily módon a testhőmérséklet figyelemmel kísérésétől a szívműködés folyamatos regisztrálásán át a vérnyomás szinten tartásáig, a vér, a folyadék pótlásáig, a lélegeztetésig sok-sok mozzanatból áll. E szakma manapság már önálló tudományága az orvoslásnak, amely nagy szakértelmet és gyors, határozott döntéskészséget igényel. Itt ugyanis nincs idő arra, hogy megvárják, amíg lassan kialakul a pontos diagnózis, hanem sok esetben azonnal, már a kék fénnyel, szirénázva száguldó rohamkocsiban, vágy a műtők felé vezető kórházi folyosókon dönteni kell, hiszen minden esetben és minden pillanatban az életről van szó. Mint ahogy az életről (a laikusok körében sokak szerint viszont épp annak megkérdőjelezhető értelméről és a kegyelmes halálhoz való jog kérdéséről!) van szó akkor is, amikor — mondjuk egy súlyos agyszélhűdés után — hetekig, hónapokig, netán ennél

is hosszabb ideig már csak a gépi életben tartás biztosítja a lélegeztetést, a táplálást, a vitális funkciók fenntartását.

Esztendőkkel ezelőtt, vidéki kórházaink főorvosi szobái egyikének falán találó karikatúrát láttam. Egy nyolckezű, háromszemű figurát, lényegében a jó aneszteziológust, az ideális segítőtársat ábrázolta. Azt, aki figyeli a pulzust, a lélegzetet, kezeli az altatógépet, palackonként ellenőrzi a beadandó vért, aki az oszcilloszkópon a szív ritmusát figyeli, akinek áttekintése van a gyógyszerek adagolásáról, az infúziók bekötéséről. A szóban forgó karikatúra komoly mondandója aligha egyéb, mint hogy az érzéstelenítés, az éber őrködés, az intenzív figyelés maximális felelősséggel járó állandó készenlétet kíván.

— Nemkevésbé érdekes a szakma fejlődése is — magyarázza! Sámel doktor, a bratislavai, kramárei Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinika osztályvezető főorvosának fiatal helyettese. — Kezdetben az altató orvos valóban csupán a fájdalommentesítésre szakosodott. Az intenzív terápia gondolata főképpen a második világháborúban vált időszerűvé, amikor is a súlyos sérültek ápolására létrehozták az első sokkszobákat. Később, például a sebészet fejlődéséhez vagy az ötvenes években pusztító gyermekparalizisnél, nélkülözhetetlen volt az életben tartást biztosító folyamatos lélegeztetés. így fokozatosan, a gyógyítás tapasztalatai alapján teremtődött meg a magas fokon gépesített intenzív ellátás, ami a korszerű gyógyászat olyan feltételeit hozta létre, amelyekre fél évszázaddal ezelőtt talán még gondolni sem lehetett.

Kell-e bizonygatni, mit jelent az, ha valaki a lehető legrövidebb idő alatt az állapotának megfelelő, legmagasabb ellátási színvonalú kórházba kerülhet? Úgy vélem, nem! Tény ugyanis, hogy például az agyvérzést, a szívinfarktust szenvedettek jelentős hányada úgy hal meg, hogy orvos csak későn, vagy egyáltalában nem kerül a közelébe .. . Van azonban a betegeknek egy harmadik csoportja is, akiknél az élet értelmének és méltóságának fittyet hányó haláltusa különböző fokozatai időben bizony alaposan elnyúlnak. Ilyenkor két dolog kerül napirendre: gyakorlatilag az intenzív terápiát jelentő gépi életben tartás; elvileg pedig — mondhatnám úgy is, hogy filozófiai szempontból — az euthanasia, vagyis a kegyelmes, a könnyű halál gondolata.

Őszintén szólva, a kórházak intenzív osztályait hivatalból látogató riporter — éppen a medicina túlzott elgépiesedése és a szomorú haláltusák látszólagos elhúzódása láttán — az Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinikán járva is akaratlanul el-eltünődik a szenvedés elhárítását célzó halálba segítés kérdésének sokat vitatott problémáján. Félreértések elkerülése végett rögtön leszögezendő: az aktív euthanasia, vagyis a kegyelemölés az országok zömében így hazánkban is — törvényellenes. Világszerte hallgatólagosan elfogadott viszont az úgynevezett passzív euthanasia, ami az olyan terápiáktól való tartózkodást jelenti, amelyek fölöslegesen meghosszabbítják a végstádiumba jutott beteg életét. Erről a kérdésről egyébként már Hippokratész is értekezik A mesterség könyvében : „A betegségek bajait teljesen megszüntetni, vagy legalábbis tompítani a betegség erejét; viszont nem nyúlni azokhoz, akiket a betegség már egészen hatalmába kerített, felismerve, hogy az orvostudomány nem képes mindenre."

Kérdezem Sámel doktort: vajon milyen jelentőséget tulajdonít a korszerű orvosetikában a hippokratészi ajánlásnak? A fiatal főorvos kerek mondatokban, határozottan válaszol, bár a szája szögletében mintha szomorkás mosolyt látnék.

— Azt hiszem, az a helyes etikai eljárás, ha senkinek sem siettetjük a halálát, de nem is akadályozzuk meg, ha már nem tudunk segíteni rajta. Ahol például nincs már jelen hasznos agyi tevékenység, ott az élet erőszakos fenntartásának szinte semmi értelme. Ahol viszont tapasztalni még ilyen tevékenységet, ott indokolt minden segítség, hiszen minden percnek lehet haszna. Lehetőleg a súlyos beteggel is érzékeltetnünk kell, hogy milyen helyzetbe került, elvégre az embernek rengeteg elintézendő ügye van. így lehetőséget nyújthatunk neki körülményei tisztázásá-12