A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-12-04 / 49. szám
INNE Phnompenhben az évente többször is megrendelésre kerülő népi ünnepségek szerves része a gyerekek elefántlovagoltatása. hamis gesztusok jöttek belőlem. A testnevelésire viszont azonnal felvettek. Csakhogy akkorra már teljesen elbizonytalanodtam. Nem tudtam, mit akarok jobban: játszani vagy sportolni. Az első szemeszter után úgy döntöttem: másodszor is megpróbálom a színművészetit. Sikerült. Bejutottam. Azóta egyik napról a másikra élek. Két éve ugyanaz a tempó, ugyanaz a káosz. Futok, rohanok, tanulok, forgatok. Néha az az érzésem: a testnevelésin töltött egy év tart életben. Az előadásokról rendre elkésem, az éjszakai forgatásokon majd leragad a szemem. Igen, amint befejezek egy filmet, már kezdem is a másikat. Smyczek új filmjében, a Miért?-ben egy durva, érzéketlen fickót játszok, Vít Olmer alkotásában pedig egy póruljárt vidéki fiút, aki hamis dollárral fizet a valutaboltban. Könyvre, mozira nem nagyon jut időm, zenét is csak akkor hallgatok, ha nálam a zsebmagnó. Csendre, egyedüllétre ritkán vágyom; nekem örökké mehetnékem van. A vasárnapokat is csak azért szeretem, mert ilyenkor reggeltől estig szabadon lófrálhatok. Nyáron a tavak, télen a hegyek rabja vagyok." SZABÓ G. LÁSZLÓ (Pavel Vesely felvétele) A tuchorazi földműves-szövetkezet versenylóállományát az aktív versenylovak és tenyészkancák képezik. Mai és jövőbeni sikereik előfeltétele az a tenyészállomány, amelyet a Szovjetunióból kaptak. A képen az idei legsikeresebb ügetőló, Veterok és gondozója, Dominika Vachová látható. Magyarországon, Jósvafő környékén legelészik ez a ménes. Nevezetessége pedig az, hogy a már-már Áhítat és szelíd átszellemültség. Szemérem és érzelmes idegesség. Ez ő. Egy tavasz-arcú Botticelli-fiú. Szomorú, magányos srácként Az utolsó lehetőség című tévéfilmben aratta első sikerét. Mindenkire haragudott ... a végén már önmagát is gyűlölte. Filmbeli anyja korán elhagyta, apjával nem nagyon értett szót, barátnője a legrosszabbkor fordult el tőle. Nem volt már senkije sem, csak az a néhány hattyú, a Zsófia-sziget közelében. Ők vártak rá. Mindennap, ugyanabban az órában. Alighogy leült a parton, már úsztak is feléje. Aztán a köveknél megálltak, és addig nézték, őrizték őt egy helyben evezve, amíg el nem köszönt tőlük. A szemével, a tekintetével mondta ki mindig, hogy megyek, és a hattyúk értették ezt a tekintetet. Ugyanez a fiú A harmadik emelet című tévéfilmben kezdő szakmunkásként elvált, családos, negyven év körüli nőt imád. Aki szédíti, bolondítja, orránál fogva vezeti öt. A fiú érzékeny és ragaszkodó. Ő még tiszta, őszinte szerelemmel szeret. A nyomok az üvegen suhanca másképpen éli az életét. Ez már egy nagyvárosi vagány, aki mindennap új kalandra, új veszélyre, új izgalomra vágyik. Már a szakadék szélén áll, amikor meggondolja magát. Jan Potmésil a prágai Színművészeti Főiskola hallgatója. Első szerepét alig három évvel ezelőtt Karel Smyczektől kapta — azóta egyfolytában filmezik. Partnerei és rendezői ugyanazt állítják róla, amit kritikusai: „stílust" és „koncepciót" egyformán jól játszik. „Huszonegy éves vagyok... tele kételyekkel és kérdőjelekkel — mondja. — Hiába a sok szép szó — még mindig úgy érzem: minden siker, amit eddig elértem, a véletlen müve. Lehet, ha kezdettől fogva erre a pályára készültem volna, most nyugodtabb lennék. De nem így volt. Én tornatanár akartam lenni. Három évig az volt a legnagyobb célom, hogy bejussak a testnevelési főiskolára. Erre negyedikben filmesek jöttek a gimnáziumba. Smyczek és néhány asszisztense. A harmadik emelet Vojtáját keresték. Rámnéztek, aztán egymásra és próbafelvételre hívtak. Amikor megkaptam a szerepet, azt mondták: azonnal jelentkezzek a színművészetire. De hát nem tudok egyetlen verset sem, válaszoltam. Nem baj, legyintettek, majd megtanulsz párat. Nem, nem voltam jó a felvételin. Mindent elrontottam ... hamis hangok, 8
