A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-12-04 / 49. szám

INNE Phnompenhben az évente többször is megrendelésre kerülő népi ün­nepségek szerves része a gyerekek elefántlovagoltatása. hamis gesztusok jöttek belőlem. A test­­nevelésire viszont azonnal felvettek. Csakhogy akkorra már teljesen elbi­zonytalanodtam. Nem tudtam, mit aka­rok jobban: játszani vagy sportolni. Az első szemeszter után úgy döntöttem: másodszor is megpróbálom a színmű­vészetit. Sikerült. Bejutottam. Azóta egyik napról a másikra élek. Két éve ugyanaz a tempó, ugyanaz a káosz. Futok, rohanok, tanulok, forgatok. Néha az az érzésem: a testnevelésin töltött egy év tart életben. Az előadásokról rendre elkésem, az éjszakai forgatáso­kon majd leragad a szemem. Igen, amint befejezek egy filmet, már kezdem is a másikat. Smyczek új filmjé­ben, a Miért?-ben egy durva, érzéketlen fickót játszok, Vít Olmer alkotásában pedig egy póruljárt vidéki fiút, aki hamis dollárral fizet a valutaboltban. Könyvre, mozira nem nagyon jut időm, zenét is csak akkor hallgatok, ha nálam a zsebmagnó. Csendre, egyedül­létre ritkán vágyom; nekem örökké me­­hetnékem van. A vasárnapokat is csak azért szeretem, mert ilyenkor reggeltől estig szabadon lófrálhatok. Nyáron a tavak, télen a hegyek rabja vagyok." SZABÓ G. LÁSZLÓ (Pavel Vesely felvétele) A tuchorazi földműves-szövetkezet versenylóállományát az aktív ver­senylovak és tenyészkancák képe­zik. Mai és jövőbeni sikereik előfel­tétele az a tenyészállomány, ame­lyet a Szovjetunióból kaptak. A ké­pen az idei legsikeresebb ügetőló, Veterok és gondozója, Dominika Vachová látható. Magyarországon, Jósvafő környé­kén legelészik ez a ménes. Neveze­tessége pedig az, hogy a már-már Áhítat és szelíd átszellemültség. Sze­mérem és érzelmes idegesség. Ez ő. Egy tavasz-arcú Botticelli-fiú. Szomorú, magányos srácként Az utolsó lehetőség című tévéfilmben arat­ta első sikerét. Mindenkire haragu­dott ... a végén már önmagát is gyűlöl­te. Filmbeli anyja korán elhagyta, apjá­val nem nagyon értett szót, barátnője a legrosszabbkor fordult el tőle. Nem volt már senkije sem, csak az a néhány hattyú, a Zsófia-sziget közelében. Ők vártak rá. Mindennap, ugyanabban az órában. Alighogy leült a parton, már úsztak is feléje. Aztán a köveknél meg­álltak, és addig nézték, őrizték őt egy helyben evezve, amíg el nem köszönt tőlük. A szemével, a tekintetével mond­ta ki mindig, hogy megyek, és a hattyúk értették ezt a tekintetet. Ugyanez a fiú A harmadik emelet című tévéfilmben kezdő szakmunkás­ként elvált, családos, negyven év körüli nőt imád. Aki szédíti, bolondítja, orránál fogva vezeti öt. A fiú érzékeny és ra­gaszkodó. Ő még tiszta, őszinte szere­lemmel szeret. A nyomok az üvegen suhanca más­képpen éli az életét. Ez már egy nagy­városi vagány, aki mindennap új ka­landra, új veszélyre, új izgalomra vágyik. Már a szakadék szélén áll, amikor meg­gondolja magát. Jan Potmésil a prágai Színművészeti Főiskola hallgatója. Első szerepét alig három évvel ezelőtt Karel Smyczektől kapta — azóta egyfolytában filmezik. Partnerei és rendezői ugyanazt állítják róla, amit kritikusai: „stílust" és „kon­cepciót" egyformán jól játszik. „Huszonegy éves vagyok... tele ké­telyekkel és kérdőjelekkel — mondja. — Hiába a sok szép szó — még mindig úgy érzem: minden siker, amit eddig elértem, a véletlen müve. Lehet, ha kezdettől fogva erre a pályára készül­tem volna, most nyugodtabb lennék. De nem így volt. Én tornatanár akartam lenni. Három évig az volt a legnagyobb célom, hogy bejussak a testnevelési főiskolára. Erre negyedikben filmesek jöttek a gimnáziumba. Smyczek és né­hány asszisztense. A harmadik emelet Vojtáját keresték. Rámnéztek, aztán egymásra és próbafelvételre hívtak. Amikor megkaptam a szerepet, azt mondták: azonnal jelentkezzek a szín­­művészetire. De hát nem tudok egyet­len verset sem, válaszoltam. Nem baj, legyintettek, majd megtanulsz párat. Nem, nem voltam jó a felvételin. Mindent elrontottam ... hamis hangok, 8

Next

/
Oldalképek
Tartalom