A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-12-04 / 49. szám
HÁROM A KISLÁNY. Immár húsz éve működik az ipolysági (Sahy) magyar tannyelvű gimnázium szovjetbarát szervezetének nemzetközi barátság klubja (régebbi elnevezése szovjetbarát klub volt). Alkalmunk adódott elbeszélgetni a klub három legtevékenyebb tagjával, akiktől a klub tevékenysége, munkája, tervei felől érdeklődtünk. Beszélgetőpartnereink valamennyien negyedikesek. tehát érettségi előtt állnak. Kajtor Ingeborg, Bakó Zsuzsa. Baka Brigitta — mutatkozik be a három csinos kislány és kíváncsian várják kérdéseinket. — Először talán mutassák be röviden a klub munkáját, tevékenységét. — Inka! Inka! — suttogják a többiek. Némi habozás után Inka beszélni kezd: — Klubunk munkájában többféle szakköri tevékenység megfér egymás mellett. Van például tánckarunk. Ez a csupán lányokból álló csoport orosz népi táncokat, magyar népi táncokat és modern, úgynevezett diszkótáncokat ad elő. A karba természetesen csupa olyan lány jelentkezett, akinek „a vérében" van a tánc. Ezért aztán minden fellépésükön viharos sikert aratnak. — Milyen alkalmakkor lép fel a tánckar? — Esztrádműsorokban, kisebb alkalmi műsorokban, melyeket az iskolánkat meglátogató szovjet vendégeink tiszteletére szoktunk bemutatni. Felléptek már május elseji műsorban is és több alkalommal szerepeltek a városunkban rendezett különféle ünnepélyeken. De természetesen nem csupán tánckar működik klubunk keretében. — Nem bizony — folytatja a hosszú barna hajú Zsuzsa. — A klubnak vannak szavaiéi, prózamondói, énekes és hangszeres szólistái is. A húsz év alatt természetesen sokszor cserélődött ez a gárda, de mindig kiváló szavalóink, énekeseink és hangszeres szólistáink voltak és vannak ma is. A népdalversenyekről jól ismert Szliacky Mónika is klubunk tagja volt, szavalóink között pedig volt nem is egy, aki a Puskin Emlékverseny országos döntőjében első helyen végzett. Klubunk néhány tagja játszik valamilyen népi hangszeren. Tavaly két kedves vendégünk volt az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságból, egyikük zenetanámö, aki egy ukrán népi hangszeren, a dombrán való játékra tanítja tanítványait. Nagyon megörült, amikor a tiszteletükre rendezett kis műsorban fellépett Vlkolinszky Alajos klubtársunk, aki citerán adott elő magyar népdalokat. A vendégeknek nagyon megtetszett ez a hangszer. — Persze — veszi át a szót Brigitta — nem mindenki „előadóművész". Van, aki sem énekelni, sem táncolni, sem semmiféle hangszeren játszani nem tud, mégis hasznos tagja klubunknak. A célunk ugyanis a nemzetek közötti barátság, és elsősorban a szovjet néphez fűződő barátságunk ápolása. Ennek pedig rengeteg módja van. Klubunk tagjai előadásokat hallgatnak meg a szovjet gazdaságról, politikáról, kultúráról és művészetről. Több tanárunk a szovjet irodalom nagyjaivai ismerteti meg a klubtagságot. Teret kapnak tevékenységünkben az orosz nyelven kiadott könyvek és a szovjet újságok és folyóiratok is. Ismét Inka vette át a szót: — A nagy októberi szocialista forradalom 70. évfordulója tiszteletére vállalt kötelezettségeink között szerepelt egy újabb esztrádműsor betanulása, amelynek egy részét a szovjetbarát szervezet új tagsági könyvecskéinek átvétele alkalmából szeretnénk bemutatni, majd ezt a műsorunkat a nagyközönség számára is bemutatjuk, természetesen lényegesen kibővítve. Én az iskolánkban megjelenő lap, a Diák szerkesztőbizottságának vezető szerkesztője is vagyok. Ezt a lapot az iskolai SZISZ-szervezet adja ki, de minden alkalommal beszámolunk klubunk és az egész szovjetbarát szervezet tevékenységéről a lap hasábjain. Az idei új évfolyamban pedig a szovjetbarát szervezet hírei, közleményei számára egy teljes oldalt biztosítok a lapban. Nagyon örülök annak is, hogy orosz szakos tanáraink irányításával több klubtársunk oroszból fordított kistörténeteket, meséket, anekdotákat készít lapunk számára. — Úgy hallottuk, hogy az iskolai rádiókor is a klub keretében működik ... — Igen — mondja Zsuzsa. — Ha szabad dicsekednem kicsit, tavaly elnyertem a rádiókor legjobb bemondója megtisztelő címet. Állítólag a legszebben olvasom, hangsúlyozom a közleményeket és a hangszínem is megfelelő. — Szeretik a munkát a klubban? Kipirult arccal felelik: — Nagyon! — A jó munkára kötelez minket az a két évtized, amely klubunk munkáját fémjelzi — magyarázza lelkesen Brigitta. Az ipolysági gimnazisták szovjetbarát szervezete keretében működő nemzetközi barátságklub munkája dicséretet érdemlő és követésre méltó. SÁGI TÓTH TIBOR (A szerző felvételei) KAJTOR INGEBORG BAKÓ ZSUZSA BAKA BRIGITTA Fotó: Gyökeres tét jobbító kritikája is, méghozzá hatékonyan, a legjobb módon szolgálva a gyerek és a társadalom közös érdekét. Este a szállodai ágyon ezért is olvas örömmel és vigasztalódva arról, hogy a Szovjetunióban egy széles körű vizsgálat eredményei fényesen bebizonyították: a rengeteg felesleges ismeret elszáll a tanuló emlékezetéből, mert ami teher, attól az agy sikeresen megszabadul, hogy helyet adjon a személyiséget fejlesztő ismereteknek, az igazi tudásnak. De mert elszaladtam a gondolattal, ezért félbe is szakítom, hogy helyem maradjon azt is elmesélni, miként találkoztam a lakossági szolgáltatásnak szinte álombéli módszerével. Lévén, hogy hónapok óta repedt szélvédöüveggel közlekedem, hazafelé jövet — teljesen reménytelenül ugyan — benéztem a tornaijai (Safárikovo) szervizbe, ahol azt mondták: igen, van üvegünk. Nem hittem a fülemnek, hiszen a szélvédő immár hosszú ideje a hiánycikkek gazdag listájának az élén vezet. És ki is cserélnék — kérdeztem. Persze, hiszen azért vagyunk itt — hangzott a válasz — de jó lesz igyekezni vele, mert fél óra múlva fájront. Hiszi vagy nem hiszi a kedves olvasó, de tanúm van rá, hogy fél óra múlva egy vadonatúj szélvédőüveggel köszönhettem el ezektől a csodaszámba menő szerelőktől, akik még borravalót sem fogadtak el. Sajnos, volt ennek a fél órának egy keserű szépséghibája is. Amíg várakoztam, ácsorogtam a kocsim körül, meglátom ám, hogy elöl az ütköző alatt kilóg egy rugó, ami — tudtam — azt jelenti, hogy ellopták a kocsim pótkerekét. Alánéztem a kocsinak, hogy megbizonyosodjam arról, ami felöl már nem lehetett kétségem. Igen: volt kerék, nincs kerék — függetlenül attól, hogy vadonatúj volt, pontosan nyolc nappal korábban szereltettem fel. Előbb káromkodtam, aztán keserűen nevettem, majd szomorú voltam, hiszen később, amikor teljes bizonyossággal rekonstruáltam magamban az előzményeket — meg kellett győződnöm arról, hogy a keréknek csakis a rozsnyói (Roznava) Kras Szálló éjszakára bezárt udvarán kelhetett lába. Be tudom bizonyítani. A bejelentést mégis azóta, immár harmadik hete halogatom, mert azt mondják, a kártalanítás hosszú, és nem is igazán kecsegtető procedúra. Tisztelt keréktolvaj! Engedje meg, hogy felhívjam a figyelmét egy köztünk fennálló lényegi különbségre. Én vettem egy kereket, ön lopott egy kereket. Ami Önnek haszon, az nekem kár. Nekem most egy kerékkel kevesebb van, Önnek több, ennek ellenére is Ön az okosabb. Öné a jövő. Őszinte szívvel azt kívánom, hogy a következő keréklopásnál bukjon le. Mert mi egyebet kívánhatnék ugyebár? Maradok vakmerőségének és farkastörvényeinek őszinte csodálója — egyelőre pótkerék nélkül közlekedve, ami tudvalévőén ugyanúgy büntetendő cselekedet, miként a pótkeréklopás. Utólag közlöm: defekt nélkül is hazaértem — de Dúdor István barátom sírjánál nem álltam meg, pedig azt a sok virágot, amit a gyerekektől kaptam, szerettem volna letenni halott barátom sírjára. De mégsem álltam meg a dereski temetőben, mert sokan megállnak ott mostanában. Többen, mintsem azoknak a száma, akiknél a festő is megállt, amíg élt és kóborolt. Most már nem kóborol. KESZELI FERENC sebbedik, lévén az újszülöttek száma évről évre messze elmarad az eszményitől. Ott, ahol mégis jobb a létszámhelyzet, bizony nem erőfeszítés nélküli az eredmény — s ebből gyerek, pedagógus egyként kiveszi a részét, annál is inkább, mert a gyerekek nagyobbik fele a szomszédos településekről utazik az egyébként sem kevés feladatot kirovó iskolába. Jó érzés találkozni igazi, szívbeli pedagógusokkal, mint ahogy elszomorító, ha olyan is akad, aki ilyen vagy olyan okból láthatóan megcsömörlött már az egykor elvétett pályaválasztás következményeitől. De mindennél jobb érzés egy-egy találkozó első negyedórájában kiszemelni a legábrándozóbb szemű nebulókat, akikről később kiderül, hogy többet olvasnak a többinél, ezért aztán lelkűk, világuk színesebb is, és csillogóbb szemmel hallgatják a mesét, sorjázzák kérdéseiket — talán sosem fogyva ki azokból, mert hiszen mindent tudni szeretnének a világról, de szívesebben fogadnák magukba a tudást játékosabban, semmint az egyre terhesebb teljesítmény- és osztályzatcentrikus módszerek szorításában. Minderről elmerengni persze korántsem hangulat kérdése — de jóval komolyabb annál. Az iró vallja, mert hiszi, hogy az oktatásban baj van a szemlélettel: hogy előbb vagy utóbb megérik eme szemléleV -ív 5
