A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-11-27 / 48. szám
Montinvest Bratislavában tartózkodó képviselőinek véleménye ezzel kapcsolatban : ha jó minőségben és határidőre készül el a szlovák tőváros Fórum szállója, akkor kedvező esélyük van arra, hogy az itt felvonultatott eszközöket újabb, ugyancsak a CBC konszerntől származó megbízásokhoz is továbbvihetik. Azokon pedig már a tanulópénz még kevesebb, a nyereség viszont több lehet. Hogy milyen is lesz ez a luxushotel a valóságban, azt már Pavol Rakovsky mérnök, az építkezés miniszteri biztosa újságolja el. — Mához egy évre már a kazánházak, klímaközpontok, vízlágyító és vízforgató berendezések, zajcsökkentők, hütőgépházak és turbógenerátorok labirintusában fogunk bolyongani, ha a vadonatúj szálloda műszaki emeletein fogom kalauzolni az újságírókat — mondja, miközben én megpróbálom felírni a számomra felfoghatatlan, majd számítógépre kerülő programozható és előhívható rendszer néhány részletét, de egy idő után feladom. Tény viszont, hogy a nyolcvanas évek fejlett nyugati technikájával üzemelő mosoda napi teljesítménye több tucat mázsa ágynemű lesz. És a konyhában sem lesz gőz, hiszen a csillogó üstök gombnyomásra és a perc tört része alatt melegszenek majd, a mikrohullámos sütőkben a csonttá fagyott csirke percek alatt ropogósra sül, a krumpliból pedig szinte pillanatok alatt lesz petrezselyemmel díszített köret... Hasonlóképpen korszerű lesz a vendégekkel való kapcsolattartás is. A 450 ágyat kínáló szobákról — egy eredményjelzőtábla-féle szerkezetről — egyszerre lehet majd megtudni mindent: hogy foglalt, vagy üres-e, hogy a szobát épp takarítják vagy már kitakarították, hogy a takarítást már ellenőrizték-e, ha üres a szoba, várható-e előre bejelentett vendég ... És hogy mi lesz mindennek az eredménye? Katonás rendre vetett ágy s az onnan szabályozható színes televízió, és beépített rádió, és óra, és telefon, és hőmérsékletszabályozó — egyszóval minden, ami egy négycsillagos szállodánál természetes. Úgy hírlik, a Fórum-lánc látogatóinak jelentős hányadát a visszatérő törzsvendégek jelentik. Olyanok, akik a nemzetközi szokásrendben előírt figyelmességnél is valamicskével több gondosságot igényelnek. Természetesen, a most épülő bratislavai luxushotel népszerűsége is a hétköznapok során dől majd el. Az értékesítés előkészítésén mindenesetre már most dolgoznak a szakemberek. De hogy a vendégek valóban visszatérnek-e, és újak is jönnek-e majd, az már azon fog múlni, hogy sikerül-e úgy fogadni és kiszolgálni őket, ahogy a világ többi Fórum szállójában megszokták. Sőt! „Csak" úgy, vagy egy kicsit jobban! MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György FALUSI KRÓNIKA — Otthon vagy a halastó partján, a kocsma mögött mindig megtalál. Lógatom a madzagot a vízbe. Régebben ismertem már Farkas Józsefet. Annak a nemzedéknek a tagja, mely sokat megélt, mozgalmas élet jutott neki osztályrészül. Ülünk a „tóparton" (egykori kavicsbánya, ami itt is, mint ezen a tájon sok helyen, halastóvá lépett elő — mivel évente telepitik bele az apró halat) és beszélgetünk. A saját életét mondja, ám akarva-akaratlanul a falu elmúlt ötven-hatvan évéről is képet fest. Figyelem az arcát. A szemében most is ott bujkál az a huncutkás mosoly, mely akkor is felfedezhető, ha komoly, netán szomorú dolgokról beszél. (Most, hogy az elkészült képeket nézegetem az egyik unoka szemében ugyanezt fedezem fel.) Időközönként rágyújt, nagyokat szív a cigarettából. Az unokák egy része a víz körül szaladgál. — Pétör — hiszen itt, lllésházán (Novy Zivot) Pétör a Ffeter —, szól többször is a legkisebbre. — Olyan, mint egy rablóvezér — mondja, ám ezt, ha akarom dicséretnek is felfoghatom, úgy hangzik a nagyapa szájából. És tényleg. Péter az olajozott mennykő gyorsaságával érkezik, mikor a fényképezésről van szó. Szúrós tekintettel néz a lencsébe, s rögtön utána eltűnik a szomszédos kukoricásban. A két nagyobb alig bírja megtalálni. — Tizenegyen vannak, mármint az unokák. Kitelne belőlük egy focicsapat. No, de nagyon előreszaladtunk. Ez már inkább a végére kívánkozik. A faluban laktunk kezdetben'(amit nyugodtan írhatok nagybetűvel Falunak is, hiszen itt helynévként is él, lllésháza és Szentpéter községek közül lllésházát értették a Falu alatt). Kilencszázharmincnégyben költöztünk ki a Duna (Kis-Duna) mellé. Könnyebb volt ott gazdálkodni, könnyebb volt az élet. Öten voltunk testvérek, sokat számított, sokat segített, hogy ott laktunk. A Falu soha nem számított szegény községnek. Ám így is nehéz volt az itt lakóknak. Pénzük nem nagyon volt, inkább csak megéltek. Akinek nagyobb volt a családja idénymunkát, például részesaratást vállalt. Nem, a faluból nem jártak el. Inkább csak itt dolgoztak. Szántó-vető emberek lakták a községet. A Kis-Duna valamennyi halat is adott, meg a tetőfedésre nádat. Amíg nem volt ennyi fa a partok mentén, addig rengeteg volt a nád, a nádas. A Falu végig nádas házakból állott. Most bejárhatnánk minden utcát, nincs már nádfödél. Hogy milyen volt a gyerekkor? Befogták a gyereket, segített már kiskora óta. Mindenkinek a hasznát vették. Persze iskolába is járt. Az előttünk lévő korosztály hat, mi már nyolc évet jártunk. Az iskolában gyakorlati tudást is szereztünk. Oltani, szemezni tanultunk. A Kántorkertet beültettük szilvafákkal. Iskola után a liba- és tehénőrzés volt a feladatunk. Az aratás alatt pedig az egésznapos legeltetés. A tizennégy vagy tizenöt éves gyerek bizony már lovakkal vagy ökrökkel szántott. A nagyobbak kisszolgának álltak. A hordás alatt meg kévét raktak. A tizenhat-tizenhét éves már kaszált. Aki már volt kaszálni, az este, sötétedés után is csavaroghatott a faluban. A kultúrát, szórakozást a téli időben a színdarabok jelentették. Három tanító volt a faluban, ezeknek mindenre volt idejük. Az egyik Tonkházán (Tonkovce) tanította a darabot, a másik itt, lllésházán. Nyáron kugli, vagy tápliztunk a Dunán, hordtuk a Borjús elé, a Lóúsztatóba a lovakat. És a kocsma. Sok pénz erre ugyan nem volt, de két kocsmáros is megélt. Igaz, mind a ketten gazdálkodtak is. Aprószentek táján korbácsoltunk, húsvétkor locsolni jártunk — persze vödörrel —, farsang kedden éjfélig bál. Bögötemetés. Harmincháromig a kocsmában, utána a kultúrházban. A kocsma a mostani üzlet helyén volt, a Fekete Bódi kocsmája. Az öreg üzletben volt egy külön helyiség, a Gazdakör. Később Vágáról jött egy tanító — dalárdát alakított. A háborús évek? Negyvennégyben — augusztus elsején — Lengyelországba vittek. Nem voltunk a tüzvonalban, tüzérségi mérőszázad voltunk. Negyvenöt februárjának elején hatan leléptünk. Utána gyüjtötáborba kerültem. A fronttól egy ismerős zászlós mentett meg: széttépte a papírjainkat. Vonultunk ismét visszafelé, de Szene mellől csak megléptünk ismét. Még lovat is hoztam. Ott kötöttem meg az Ásás túlsó oldalán, a Némethék malmánál Jókán egy fűzfához. Én pedig át a vízen csónakkal. Akkor még ott laktunk. Ezek voltak a háborús idők. Persze így elmondani már egyszerűbb. Utána, negyvenötben — októberben — papírt kaptunk többen, hogy Csehországba kell menni dolgozni. Én Ceské Budéjovice és Strakonice mellett, Vodnanyban kocsiskodtam. De nem sokáig maradtam. Katalinra hazajöttem. Nem volt nekem ott rossz. Dehát nem voltam otthon. Itt meg várt a sok munka. Nem volt aki dolgozzon. Egyszer, már a hatvanas években jártam ott. Arra kirándultunk. Hatvannégyben pedig, a száj- és körömfájás idején, jön az elnök és kérdi, hol is voltam én munkán? Mondom, hogy hol. No, gyere velem, van itt onnan valaki. Nézem az illetőt, ismerősnek tűnik. Egyszercsak megszólal: Én vagyok a Stano! A gazda fia volt. Ide küldték segíteni. Hát meghívtam hozzánk. Egy darabig írtunk is. Azután valahogy abbamaradt. Az elsők között álltunk be a szövetkezetbe. Kocsiskodtam, dolgoztam a tehenek mellett. Később lánctalpasra kerültem, majd ismét tehenes lettem. Onnét is mentem nyugdíjba, nyolcvanegyben. Közben, hogy el ne felejtsem, ötvennégyben építkezni kezdtünk. Akkor már sokan építkeztek. Ötvenötre a fél falu átépült. Ötvenhárom-ötvennégyben megalakult a községben a Csemadok. Ötvenöttől tagja, hetvenkettőtől mostanáig elnöke vagyok. Háromszázöten vagyunk. A halászszervezetben is dolgozom. Itt a tó körül is ültettünk kisfákat. Tönkretették, kihuzigálták, letördelték valamennyit. Jobban meg kéne becsülni egymás igyekezetét, munkáját. Feleségemmel négy gyereket neveltünk fel. Két fiút és két lányt. Azt meg az elején mondtam, hogy az unokák tizenegyen vannak. Azt is mondtuk, hogy ezzel kéne befejezni. Hát legyen ez a vége. GÖRFÖL JENŐ A szerző felvétele 13
