A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-11-27 / 48. szám
nem kiszolgáltatják a világ kénye-kedvére. Az emlékek nem keméRy páncélból valók, az emlékek, mint a porcelán váza. törékenyek. Zsebéből kést vett elő, s a kanálisparton álló fűzfához ment. A puskát a földre fektette, kiválasztott egy hosszú fűzfavesszőt, meghajlította, s a kés élét rászorította a meghajlított részre. A vessző pattant egyet, s lehasadt a törzsről. A végét a késsel lekerekítette, majd a vastagabb felétől előrehaladva lebotolta az ágat. Vagy negyedóráig bíbelődött a fűzfavesszővel, hajtogatta, azt próbálva, mennyit bir el. Mikor minden tekintetben jónak találta, a puska mellé fektette a földre. Zubbonya felső zsebéből karikába tekert vékony rézdrótot szedett elő, szétbontotta, s egy félméteres darabot letört belőle. A drót végét visszahajtotta, kis kampót formált belőle, s a fennmaradt részt rácsavarta a hoszszabbik szárra. Kis karika keletkezett így, amelyen a drót hosszabb végét áthúzta. Az áthúzott drótot kikerekítette, s igy mintegy tíz centi átmérőjű hurkot nyert. Felemelte a földről a letisztított füzfabotot, s a hurkot ráhúzta a vékonyabbik végére. Közvetlenül a hurok felett a drótot elhajlitotta, hogy a drót végén levő karika ne mozdulhasson el. Az öreg Jónás is mindig igy készítette elő a hurkot a csukák vonulása idején, azzal a különbséggel, hogy az öreg képes volt egy órát is elpiszmogni vele, közben mindenfélét mesélt az erdőről, a vadak szokásairól meg arról, hogyan kell a napozó csukára ráhúzni a hurkot. De előbb mindig megjegyezte, hogy nem ez a fődolog. A csukát meglátni a viz szélében, az az igazi tudomány. Ahogy elkészült a hurokkal, megnézte a nap állását. Már jó magasra kapaszkodott, sugarai élesebb szögben érték a kanálist, s a part széle nem vetett árnyékot a vízre. Ha a csukák feljöttek, akkor már biztosan talál néhányat. A puskát átvetette a vállán, úgy, hogy a szíj került előre, igy mind a két keze szabadon maradt. Ez fontos volt, mert ha a csukát ki akarta emelni a hurokkal, erősen meg kellett rántania a botot, s ehhez az egyik kéz ereje kevés volt. Viszont a hurkot egy kézzel kellett ráhúzni a pihenő csukára, óvatosan, a fejétől, s csak akkor volt szabad megrántani. GÁL SÁNDOR CSUKÁK VONULÁSA Ott ült a kanális partján, s nézte a víz nyugodt tükrét. A töltés déli oldalán néhány sárga virág bújt elő korai didergéssel az elszáradt gizgaz alól. A levegőben ideges bíbicek röpködtek, fülsértőn kiáltozva. Néha a szél is neki-nekiszaladt a közeli erdő fáinak, de nyomban bele is fáradt a buzgólkodásba, s elpihent. A férfi nézte a vizet, s arra gondolt, hogy már feljöhettek a csukák. Igaz, még korai egy kicsit, de az idő szép, s ilyenkor nem a naptárhoz kell igazodni. Volt úgy, hogy így március elején ez a kanális — s a többi is — be volt fagyva, most viszont a töltés oldalán már elöbújtak a virágok, s odébb a füzek is kihányták barkájukat. S ha ez így igaz, márpedig igy igaz, akkor a csukák is érzik ezt és feljöttek. Na, majd meglátjuk, zárta le a gondolatot magában, meglátjuk, feljöttek-e a csukák. Ha tehette, minden tavasszal eljött ide a csukák vonulása idején, s mindig megtelt izgalommal, testét átjárta valami jóleső feszültség, s ha az egész napos csavargástól hullafáradt volt is, nem állt meg, nem hagyta abba. Ment a csatornák mentén, fejét a víz felé fordította, s figyelte a víz mélyét, a hínár libegését s a part közelében mozdulatlanul napozó csukákat. Most azonban nem érezte a korábbi évek izgalmát, feszültségét. Fáradtabb volt, levertebb, s a hajnali ébredés és a kóborlás sem frissítette fel úgy, mint máskor. Persze a magyarázat kézenfekvő. Máskor nem egyedül jött, máskor mindig ketten voltak. Most csak a gondolatait cipelte magával hajnaltól késő estig, s a gondolatok nehezebbek minden más tehernél. Valamikor régen, még kölyökkorában, apjával járt itt először, az öreg ornitológussal, aki szeretett volna legalább egy aprócska madarat felfedezni ezen a tájon, amelynek vonulását még senki sem figyelte meg előtte. De az öreg madarásznak nem volt szerencséje. Úgy halt meg egy késő őszi napon, hogy a madarak észre se vették. S talán az emberek se. Az emberi életek vonulásába az ö mozgása semmi újat nem hozott. Emlékét az a néhány ezer madár őrzi csak, amelyeket felgyűrűzött. Ha azóta el nem pusztultak azok is. Apjával rendszerint az erdő melletti kis tanyán szálltak meg, a mogorva Jónásnál. Az öreg Jónás hallgatag, nagy bajszú ember volt. A csukák vonulására ő hívta fel a figyelmét, s arra is ő tanította meg, hogyan kell hurokkal kihalászni a pihenő csukákat. Az öreg Jónás is meghalt már, a tanya a fiáé lett, de az csak akkor jön ide, ha a szőlőben akad munkája. így bármikor érkezett, mindig volt szállása. A fiatalabb Jónás még örült is, ha valaki jól kiszellőztette a szobákat. Tavaly nem volt itt, egy év kiesett, de most újra eljött, hogy bejárja az erdőket, a nádas, lapos ősvilágot, a dzsungelt, ahogy az öreg Jónás nevezte. Pihenni szeretett volna, elfelejteni az utolsó két évet, valahogy túljutni mindenen, minden belső kínon, gyötrődésen, értelmetlenségen. Értelmével már túl is volt mindenen, de az emberben van valami, ami mélyebben fészkel az értelem józanságánál; az ember józansága ellenére is magában hordja az emlékeit, a mozdulatok folyamatosan kötődnek egymáshoz, elválaszthatatlanok, s valahol belül minden összefonódik. mint a drótkötél acélszálai, elszakithatatlanul. S itt ez a lápos, nádas, erdős ösvilág minden talpalatnyi darabja őriz valamit, a boldogság egy-egy percét, örömöt, élményt; közös örömöt, közös élményt, vagy a magános kóborlások emlékét, amikor mindig tudta, hogy az egyedüllét csak órákra szól, amikor volt hova és volt miért menni. Más volt akkor a csukák vonulása, más volt a hajnali ébredés, mikor őzbakra, vaddisznóra indult. Mindez volt, s mindez már nincs. Csak a táj maradt meg érintetlenül, a borókás, ahol az őzek pihennek, s ahol fácánok szállnak alkonyatkor hangos kiabálással a sűrű fakoronák közé. S itt ezek a kanálisok, amelyek ezüst szalagként át- meg átszelik a vidéket, le a Dunáig. Ide szállnak a vadkacsák inni. s ide jönnek fel a Dunából tavasszal a csukák. Felállt, a puskát a vállára akasztotta, s elindult a híd felé. Korán volt még, a nap alacsonyan állt. meg kellett várnia, hogy feljebb emelkedjen, mert igy sugarai még nem érték jó szögben a vizet, s a part széle árnyékot vetett. Az árnyékban pedig nincs szem, amely a pihenő csukát felfedezné. Átment a hidon. A híd mellett szalmakazal állt. Téglalap alakú összepréselt szalmabálákból építették a nyáron. A szól az egyik oldalát ledöntötte, s a szalmabálák szanaszéjjel hevertek. Letette a puskát, s egy bálát lecipelt a töltés mellé. A bálától számitva kimért száz lépést, két botra egy félbehajtott újságpapírt erősített, s visszament a puskához. A puskát a szalmabálára fektette, s lehasalt mögéje. Hátrahúzta a závárt, majd előretolta és lefordította. Megcélozta a kifeszített újságpapírt, és meghúzta a ravaszt. A golyó a papír jobb szélétől mintegy fél méterre vágódott be a töltés oldalába. Újra töltött, célzott, s újra lőtt. A golyó most is ugyanott csapódott be, mint az előbb. A magasság jó, állapította meg, majd igazított a távcső rögzitőcsavarán. Most már közelebb csapódott be a golyó. Újra állított a távcsövön, s újra lőtt. Jó kis parádét csapok, gondolta, felállt, és odaballagott a kifeszített újságpapírhoz. A papíron két lyuk volt. Az egyik egészen a jobb oldalon, a másik a közepe táján. Visszament a szalmabálához, s még négy golyót eresztett az újságpapírba. Mind a négy golyó a papír közepét verte át egy tenyérnyi körben. Állt a papír felett, s nézte a golyó verte lyukakat. Egész elviselhető, állapította meg magában, majd zsebéből gyufát vett elő, lehajolt, és meggyújtotta a papír alsó szélét. Várta, hogy a papír elégjen, s mikor a feketére égett újság szétesett, visszament a szalmabálához, ráült, és elszívott egy cigarettát. Nagy csend volt körülötte, már a bíbicek se kiabáltak, s a szél is végleg elpihent. A nap elé néha tenyérnyi felhő úszott, de árnyékot alig vetett. A férfi újra a csukákra gondolt. A tavaszi vonulásukra. Miféle erő hajt bennünket is mindig más és más utakra? Miért találkozunk, s miért válunk el? Miért van a találkozás öröme s az elválás fájdalma? S vajon mindenki ugyanezt érzi, ugyanezt éli át? A csukáknak nincsenek emlékeik, mégis minden tavasszal elindulnak emlékek nélkül, s emlékek nélkül mennek el. Csak az ember őrzi meg az emlékeit, mindent, jót, rosszat, s cipeli magával, mint csiga a házát vagy mint teknős a páncélját, azzal a különbséggel, hogy az embert az emlékei nem védik, ha14
