A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-11-13 / 46. szám
E. MEDVEDKIN EMBERI SORSOK A rizikó-tényező KAPASZKODÓK — Ahogy öregszik az ember, egyre több a baja: hol a dereka sajog, hol görcs áll a nyakába, hol pedig a feje zúg. Úgy tűnik, eljött az az idő, amikor az embernek éjjel-nappal harcolnia kell. Hogy ne betegeskedjen, ne öregedjen, ne hízzon. Hogy, mint sokan teszik: reggel tornázzon, este diétázzon, éjszaka pedig az igazak álmát aludja. Én azonban újságokat, folyóiratokat olvasok. Televíziós műsorokat, filmeket nézek. Orvosok, tapasztalt emberek tanácsait hallgatom. És rémülten győződöm meg róla: élni káros! Az ember megszületik, és a szervezete máris sorvadni kezd. Ha a csecsemő ordít — rongálja a hangszalagjait, ha hallgat — nem fejleszti a tüdejét, ha cuclizik — káros, ha nem cuclizik — ez is káros, ha hidegben edzed — rosszul fejlődik, ha bebugyolálod — izzad és gyöngül. És évről évre egyre károsabb lesz az élet. Káros inni és enni, koplalni s a kelleténél többet enni, mozogni és feküdni, aludni és ébren lenni, túlságosan elfáradni és a szükségesnél kevésbé kimerülni. Gyermekkorom óta a lelkemre beszéltek: tégy cukrot a teába — akkor jobban működik az agyad. Most pedig: a cukor — fehér halált Hát a só? Minden betegségnek a só az oka. Ha túlsózod a szervezetedet — sóbálvánnyá változol. Se édeset, se sósat! Se savanyút! Se halételt, se húst, zöldségfélét pedig csak módjával. És általában, meg kell-e rágni az ételt? Azelőtt azt hangoztatták, hogy mindent rágni kell. Manapság pedig így vélik: a meg nem rágott étel egészségesebb! De hogyan lehet egészségesnek maradni, ha az, ami a vese számára hasznos, a májnak árt, ha az, ami a lábat erősíti, a kart gyöngíti? Ha az ember az antibiotikumokkal elfojtja Iparkodom a szeptemberi éjszakában a hajnal felé, félig kábultan, félig bódultán, kialvatlanul. Mintha még mindig a ragadozóösztön sarkallna, pedig tudatom legmélyéről elő-előbukik a kajánkodás: belefáradtál ebbe is! Belefáradtál ősemberré változott alteregódba: nincs igazán kedved ölni, zsákmányolni. Valamiféle telítettség csapódott ösztöneid pengeéle elé? Vagy a tétovaság? Érdemes? Nem érdemes? Kell? Nem kell? A sötétség szuroksűrűsége — itt! S belül? Szívzakatolás, sajgó ízületek, kimetélt zsigerek — csupa kihagyás, csupa hiány. Évek, évtizedek törmeléke, amit láthatatlan batyuként cipelek hátamon a virradat elé ... Akár ezen a kora őszi hajnalon is, a hunyorgó, elvesző csillagok alatt, az átváltozás a káros baktériumokat, a hasznosakat megöli... Mindig úgy vélték; idegeskedni káros. Nemrég azonban ezt olvastam valahol: a nyugalom még rosszabb. Nos, akkor próbáljunk szeretni. Izgalom, álmatlan éjszakák, szárnyalás, bukás. A betegségek egyik felének oka — a szerelem. A másik feléé a gyűlölet. Egyeseknek a szíve nem bírta ki a nemes szenvedést, másoké pedig — a nemtelen gyötrődést. Akkor hát közöny? De közönyösek nincsenek. Ha közönyös vagy a hozzád közel és távol állók, a munkád és a családod iránt, a nők és a férfiak, feletteseid és beosztottaid iránt — ez azt jelenti, hogy önmagaddal szemben nem vagy közönyös. Úgy bizony! Szenvedélyesen, gyöngéden, buzgón szereted önmagadatj De ez is rendkívül káros. Minden veszélyes. Minden ijesztő. Bezárod a szellőzőablakot a huzat miatt — majdnem megfulladsz a fülledtségtől. Vedeled a teát, de hátha nem szabad? Kávét — soha! Megházasodni? Vagy ne? De a legényemberek hamarább halnak meg. És hátha gyerekek születnek? A gyerekek veszélyesek az egészségre nézve. De akkor miért él 150 évig az az ember ott a Kaukázusban, akinek 150 gyermeke, unokája és dédunokája van? Talán tekintélyes orvosokkal, importgyógyszerekkel kezeltessük magunkat? Vagy hagyjunk ott csapot - papot, menjünk az erdőbe, kunyhóban lakjunk és füvekkel kúráljuk magunkat? Inkább köszönjük meg a betegségeinket, amelyek megőrzik számunkra az életet! Persze, ha élünk! Élünk, nem pedig éjjel-nappal azért harcolunk, hogy makkegészségesek legyünk. Fordította: Gellért György csendjében. S valahogy távolról nézem vadra-induló magamat, ahogy az érő kukoricások mellett halad, szinte már nem is a földön, s egyre távolodik tőlem, mintha az ő útja — e másiké — más volna, külön út, külön törvényekkel. Aztán hirtelen, mintegy varázsütésre, eltűnik belőlem a kábulat, a bódulat, a tétovaság és a kérdések is. Ismét érzem a rajtam lévő súlyokat, a feszülő szíjak nyomását a vállamon, s hallgatom a valóság ébredő hangjait: a szarvasbikák nászszavát, a nyárfák éledő zizzenését és egy már-már elfelejtett hangot: foglyok csirregnek a derengésben ... Az égalj pirosa pedig kitágul elveszettnek hitt időm felett. GÁL SÁNDOR „Jobbak leszünk egy kis boldogságtól, de farkasokká válunk boldogtalanul." (Strindberg) Az első kapaszkodó, amiben az elitéit biztonságosan megfogódzhat, már a börtönben is a munka. — Szabály, hogy az elítéltet lehetőleg három nap leforgása alatt munkába állítsuk —■ mondja Ján Velicny főhadnagy, az N.-i büntetésvégrehajtó intézet vezető nevelötisztje. — Miután az új jövevény átesett az adatközlésen és az orvosi vizsgálaton, rögtön aziránt érdeklődünk: mihez ért, van-e szakmája? A büntetésvégrehajtás kialakult gyakorlata szerint a nők nagy része varrodába, nagyobb gyárak igénytelenebb gépsoraihoz kerül, vagy takarít; a férfiak pedig jobbára asztalos- vagy kőművesmunkát végeznek. Lényeges nevelési szempont, hogy a kitartóan végzett, jó munka a börtönben is jutalmat érdemel. Az elítélt például rádiót hallgathat, tévét nézhet, részt vehet a különböző szakkörök tevékenységében. Az ambiciózusabbak részére a szakmatanulás lehetőségét is biztosítjuk. — Vajon milyen az odakünn, a börtönkapun túl élő családdal fenntartható kapcsolat? — Mindvégig arra törekszünk, hogy az elitéit fenntartsa a kapcsolatot volt munkahelyével és a családjával. Nagyon fontosnak mutatkozik ugyanis, hogy a szabad élethez kapcsolódó szálak ne szakadjanak meg. Ha az elítéltnek kiskorú gyermekei vannak — feltéve, hogy jól dolgozik és a magatartása is kifogástalan —, megengedjük, hogy meglátogassák őt. Ilyenkor nagyon vigyázunk, hogy a gyerekeknek ne legyenek rossz élményeik. Az elítélt felveheti saját ruháját, és a jelenlevő nevelötiszt is jobbára civilbe öltözik. A beszélgetést rendszerint egy szobában rendezzük meg, a gyerekek akár az anyjuk ölébe is ülhetnek. Kisebb ajándékot kaphatnak is, adhatnak is. Az ilyen találkozások általában nagyon jó hatással vannak az elítéltre. A pillanatnyi megrendülésen túl olyan lelkiállapotba kerülnek, melyben már érzik a munkájuk értelmét. Lassanként kialakulnak bennük jövendő életük körvonalai. — Az első lépések megtétele egyéb kapaszkodókat is nyújt? — Ebben a tekintetben fontos szerepet játszanak a pártfogók. Az elítéltek már hónapokkal a szabadulásuk előtt levelezhetnek vele, de a pártfogó meg is látogathatja védencét a börtönben. Ha sikerül megállapodniuk, hogy hol dolgozik majd a szabaduló, akkor a következő mozzanat már a társadalmi pártfogó színrelépése, aki a munkahelyen segíti a szóban forgó személy egyéni beilleszkedését... Ha az elítéltnek jók a családi kapcsolatai és ha volt munkahelye is visszafogadja, csaknem biztosra vehető, hogy többé nem találkozunk vele. Ám ha e szálak meglazultak, az elítéltek és nevelőtisztjeik reménye jobbára csak a pártfogókban lehet. Ők azok, akik a-talajt vesztett ember első lépéseit egyengetik. Nagyon fontosak ezek az első lépések. Mert ha a kocsmába vezetnek, akkor majdnem biztos, hogy az út hamarosan visszakanyarodik a börtönbe. Persze, vannak rendhagyó esetek is. Mármint olyan értelemben, hogy a büntetésvégrehajtó intézetből szabaduló személy nem a társadalmi, hanem az egyéni, mondhatnám személyes kapaszkodókat keresi. Erre példa Z. Paula esete. Amikor büntetésének letöltése után egynapos késéssel jelentkezett korábbi munkahelyén, a’ művezetője enyhe, de jóindulatú szemrehányással fogadta. — Tegnapra vártalak! Miért nem jöttél? — mondta Paulának némi aggállyal. Az alacsony termetű lány kissé riadtan összehúzta magát, így még kisebbnek látszott, pedig amúgy is kicsi, törékeny alkat volt. Ez utóbbi csak azért kívánkozik tollhegyre, mert bűnlajstromának ismeretében nagyszájú és vagány lányt képzelne el az ember. Paula ugyanis évek óta lop, csavarog, ráadásul nem is először volt elítélve, holott még csak 22 éves. — Hazamentem — válaszolta szemlesütve, mintha valami nagy bűnt vallott volna be. — Gondoltam, megpróbálom, talán mégis visszafogad az édesanyám. Paula nevelötisztjétől tudom, ezúttal szinte az első pillanattól látszott rajta a megbánás és az igyekezet, hogy megjavuljon. Magatartása és munkája egyaránt kifogástalan volt. A börtönből gyakran írt az édesanyjának, de választ csak ritkán kapott, és csaknem másfél év alatt senki se látogatta meg. Pauláról tudni kell, hogy öccsével együtt házasságon kívül született gyerek ... A börtönből ezt írta pártfogójának: „... Szabadulásom után megpróbálni sem tudom, hogy a szülői háznál lakjam, mivel tapasztaltam, hogy ott csak addig vagyok jó, amíg a pénzem tart. A pénzt elveszik tőlem, s azután mehetek a nagyvilágba. így könnyen újra bűncselekményt követnék el, és szigorított őrizettel jönnék vissza. Én a társadalom hasznos tagja akarok lenni és nyugodtan élni. Ezért az anyámmal és a férjével nem akarok találkozni. Ehelyett megfelelő albérletet szeretnék találni a gyámhatóság segítségével, vagy munkásszálláson elhelyezkedni." Paula első útja mégis az anyjához vezetett, aki azonban hallani sem akart róla. Most hát fáradtan, összetörtén, reményt vesztetten kuporog a széken. Úgy tűnik, meg se hallja, amit mondanak neki. Pártfogója pedig épp azt magyarázza, hogy hol fog dolgozni, és ki lesz a társadalmi pártfogója. Az alig 22 éves lány csak ül és néz maga elé. Ebben a pillanatban még elképzelni sem tudja, hogy valahol várja valaki... Pedig igazán várja, éspedig a gyári munkásszálló vezetőnője, aki átmenetileg különszobát biztosított Paulának, hogy ne kelljen fölöslegesen magyarázkodnia, érvelnie, kitérnie mások tekintete elől. Az idős művezető pádig minden ceremónia nélkül megfogja a lány kezét, és viszihúzza Paulát a műhelybe: — Itt dolgozol majd. Ne félj, nem nehéz munka, nem is piszkos. Ha rendesen dolgozol, megkereshetsz tisztán kétezret is egy kis gyakorlat után. Gyere, bemutatlak Zitának. Ő fog betanítani, és ő lesz a közvetlen munkatársnőd is. Paulát most látom először mosolyogni. Együtt indulnak el Zitával a műhely túlsó vége felé. Máris ezernyi mondanivalójuk van egymásnak. M. P. Hajnal 19
