A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-11-13 / 46. szám

— Elmehetünk gyalog — folytatta —, nincs messze. A redakció közelében vettem ki lakást.

És, hogy ámulatomban nem tudtam szóhoz jutni, folyékonyan csevegve elmondta, hogy egy napilap szerkesztője lett. Még a lap programját is fejtegette. Közben kulcsot vett elő és egy szép, új ház előtt megálló«.

— Gyere fel egy percre, aztán veled tartok, ahová parancsolod. Csak beszólok a feleségemnek, ha már itthon van, hogy nem vacsorázom vele.

— Neked feleséged van?

Nem hallottam a feleletét, a lift megindult.

Csinos lakás előszobájában tettük le kalapunkat. Félix előre ment és beszólt egy ajtón. Meglehetős rideg volt a hangja.

— Pardon, öltözködik? Ne zavartassa magát, fiam. Csak azt akartam bejelenteni, hogy nem vacsorázom itthon.

Az ajtó kinyílt és egyszerű, viselt otthoni ruhában kilépett Hanna.

Nem emlékszem rá, mit dadogtam, hogy szédültem le egy székre, mit beszéltem Hannával. Arra ocsúdtam fel, hogy Félix ridegen és türelmetlenül ismétel valamit és az aszszony lesütött szemmel, szenvedve hallgat el.

— El kell mennem, benézek a szerkesztőségbe is. Csak feküdjön le nyugodtan. Majd holnap felhozom megint Sándort, aztán traccsolhatnak. Kézit csókolom.

És már a lépcsőn mentünk lefelé. Képtelen voltam megszólalni. Ö nevetett, de erőitetetten és kedélytelenül.

— Vicceltem, te csacsi. Mit vágsz olyan görbe képet.

Aztán röviden és nevetés nélkül hozzátette:

— Hát igen .. . akkor tudod, amit mondtam ... a vasútnál. Nem igaz, hogy levelet küldött... eljött... együtt mentünk el... Hat éve vagyunk házasok.

Végre hanghoz jutottam. Bosszúsan és sértődötten tettem szemrehányást, hogy ilyen ostoba komédiát játszott velem, ott, a színház előtt... engem is és önmagát is megalázva. Az ember nem figurázza ki a feleségét... vagy ha igen, nem bánik vele így egy óra múlva ... Szegény asszony ...

Ekkor már az utcán voltunk. Egy erkély alatt álltunk és én csak ekkor néztem rá. Türelmesen és szelíden és szótlanul hallgatott végig és az arcán a régi. régi szenvedés és szomorúság tűnődött. Melegen, szomorúan és lágyan szólalt meg és felnézett.

— Én nem komédiáztam — mondta és melegen és oly gyöngéden mosolygott, mint aki gyermeket altat. — Én nem mondhatom meg neki, mennyire szeretem — hiszen a feleségem. Soha nem fogja megtudni, mert hiszen mindig együtt vagyunk és én nem kiálthatok akkorát, mint a mennydörgés — Hanna! szeretlek! — mint akkor, mikor még egyedül álltam a hegyen és senki se hallotta, mikor kiáltottam. Ő a feleségem és a cselédem — és úgy kell bánni vele, mint feleséggel és cseléddel. De az utcán, néha, mikor nem lát engem és tűnődve, búsan néz maga t elé — és az ajtónyíláson át néha, mikor csendben dolgozik, reszketve nézem őt, a régi Hannát, az elérhetetlent és szentet, akit nem érdemiek meg ... az egyetlen és igaz szerelemmel, a reménytelennel — mert csak az szerelem, ami reménytelen.

— Bár meghalna ... Szépen, csendesen elrendeznék mindent, bezárnám a lakást, eldobnám a kulcsát a Spree-be... csendesen kimennék a temetőbe ... és éjszakán át ott sírnék a sírján ... ott sírnék, szabadon, kiengesztelve, boldogan, hogy nem hallhat és nem hallgathat meg immár — a régi Hanna, aki ott suhog körülöttünk Berlin utcáin, mindenütt, szelíd és titkos mosollyal, ujját szájára téve, hogy csendben legyünk — a régi Hanna, az ifjúság.

ÁPRILY LAJOS

NAPLÓ

Ma nem gondoltam rád, kedves fiam.

Homályban ültem, hangulattalan, nagy seb-bilinccsel, — bénán, mint a rab, vártam, mikor lop sugarat reám egy könyörülő, keskeny ég-darab.

De a tavaszból nem jutott öröm.

A nap nem szárnyam volt, csak börtönöm. Király, ki koldus-kézzel érkezett...

Egy nap — megint egy nap, mely elveszett.

S mikor — fiam — kész volt a számadás, eszembe villant a kirándulás.

Az ég feletted genciána-kék, ragyog reád a végtelen vidék.

A hátizsákodat büszkén viszed, kövek közül szürcsölsz forrásvizet.

Bokor tövében elrejtőzve vár tündér-virág: tarka rigó-pohár.

Az erdő száz kincset kínál neked: arany bábrablót, hőseincéreket.

Prairie-k fiának álmodod magad, kalandjaidban könnyű szárny emel, nomád és hős vagy, szertelen, szabad!

Ezt a napot mégsem vesztettem el.

A KOR FALARA

Itt éltem én is. Rabkoszton, vizen.

Itt lázadoztam, itt zúzódtam össze.

Egy vak poroszló szárnyam és tüzem e zord idő-cellába börtönözte.

De néha túl a rácsozott időn. csillagmezőket lobbantott a távot.

Szét jött és megtelt hervadó tüdőm a végtelenség fenyvesillatával.

Olyankor ráztam gúzsos szárnyamat, kitörtem volna óriás terekre.

S ősökre néztem, gazdag és szabad, aranyformáló régi mesterekre.

S gondoltam rá, ki jő százév után, arcába tűz az új világ sugára.

S szent szánalommal néz majd vissza rám, kortól kifosztott, koldus dédapára.

TAVASZ A HAZSONGARDI TEMETŐBEN

Apácai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének

A tavasz jött a parttalan időben s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom, s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére Aletta van der Maet meleg nevére.

Ha jött a harcok lázadó sötétje, fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan, napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta, mikor a béke bús szemét lefogta.

S mikor a hálátlan világ temette,

Aletta búja jajgatott felette,

Míg dörgő fenséggel búgott le rája a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve belehémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nő — szólt a régi fáma — urát keresve, sírba ment utána ...

A fényben, fenn a házsongárdi csendben tovább dalolt a név zenéje bennem.

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,

/ egyetlen könny, hogy azt a dallamot Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

FEGYVERTELEN VADÁSZ DALA

Völgyek felett hangos torokkal üzenhet a vadásztülök.

Békét kötök az állatokkal, az erdővel kibékülök.

Rejtőzve már többé nem állok zsákmánnyal csábító lesen. Márciusi szalonka-párok suhanjanak szerelmesen.

Jöhet a bükkös karcsú vadja, a lenge-lányos őz-alak, nem puska-dörrenés fogadja, csak egy szelíd „nem bántalak'

Völgyben, vadonban, rónaságon a békesség bolyong vetem.

Csak egy öröm van a világon s ez az öröm fegyvertelen:

S a régi őz, ki annyi vérrel pirosított havat, mohát, s reám nézett rémült szemével, a régi őz is megbocsát.

15