A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-11-13 / 46. szám
TUDOMÁNY- TECHNIKA ••• A legtöbb tanulmány megszületését a közvélemény egy-egy tudós nevéhez köti, függetlenül attól, hogy ő az egyedüli megalkotója ennek az új eszköznek, vagy pedig csak végső alakját adta meg neki. Általában meg szoktak feledkezni azokról, akik ezt előkészítették vagy esetleg a balszerencse folytán orrhosszal megelőzték őket. Elég csak Stephen Gray esetére gondolni, akit szabadalmi kérelmével csupán két órával (!) előzött meg Bell — az előbbi nevét ma a tudománytörténészeken kívül szinte senki se ismeri —, vagy pedig Thomas Newcomen alakját felidézni: ki tudja már róla, hogy ö találta fel a gőzgépet? Mindenki James Wattnak tulajdonította ezt a találmányt, holott ő — bár jelentős szerepet játszott a gőzgép kifejlesztésében a centrifugálszabályozó és a kondenzátor megalkotásával — csupán végső alakját adta meg a „filozofikus" gépnek. Ennél sokkal egyedibb és egyénibb elbánás jutott ki Louis Jaques Mandé- Daguerre-nek: korának közvéleménye az extázisig menően ünnepelte, érdemein felül dicsőítette, megfeledkezve azokról, akik nélkül aligha jutott volna el a fotográfia kifejlesztéséhez, míg korunkra ugyancsak két szélsőséges nézet a jellemző: a legtöbben nem is sejtik, hogy mi fán terem a daguerrotípia, míg a beavatottak egy része azt hiszi, hogy ez üveglemezre készített fénykép, túlértékelve ezzel Daguerre munkásságát. Tehát vagy nem ismerik, vagy ismét — fényképész nyelven szólva — túlexponálják a szerepét. Mert bár Daguerre találta fel az első használható fényképezési eljárást, viszont az általa készített felvételeknek ugyanazok a hátrányai voltak, mint a legmodernebb gyorsfényképezési technikának, a Polaroid eljárásnak: egyszeri, pozitív képet adott, amely nem volt nagyítható és másolható, tehát nem rendelkezett mindazokkal az előnyökkel, amelyek miatt a fényképezés ma az élet minden területén elterjedt: önálló művészeti ággá vált, tudományos eszköz, a tömegkommunikáció szerves része és a legkedveltebb szabadidőfoglalkozások egyike. Komoly tudósok — fizikusok, kémikusok — foglalkoztak a múlt század elejétől kezdve a fény „rajzolta" képek kifejlesztésén, nem kis sikerrel, így még álmukban se gondolták volna, hogy nem ők, hanem a tudományokhoz mit sem konyító bohém festő jön rá — nagy adag szerencsével és teljesen véletlenül — a fényképezés titkára. Napjainkban rendkívül közkedveltek a színes, térhatású, nagy költséggel előállított történelmi filmek, amelyek nagy élethüséggel próbálják ábrázolni az eseményeket. A hiúit században — a kor műszaki színvonalának és lehetőségeinek megfelelően — erre a Daguerre-dioráma szolgált. Daguerre kezdetben tisztes hivatalnokként kereste kenyerét: adótisztként dolgozott. Művészi hajlama azonban eltérítette polgári foglalkozásától, így Degoti vezetése alatt a díszletfestésben képezte ki magát, ezt követően a párizsi Operaház díszletfestője lett. Mivel rendkívüli módon érdekelte őt a monumentális festmények és a fény együtthatásának kérdése, kidolgozott egy olyan festészeti eljárást, amelynél a fénynek meghatározó szerep jut, ezt nevezte el diorámának. A dioráma egy jól átlátszó szövet mindkét oldalára festett kettős kép. Míg a szövet egyik oldalára nappali megvilágításban festik meg a képet, a másikra ugyanez a kép kerül szürkületkor vagy holdfényben. A féligáteresztő hártya elvét felhasználva a kép hangulata a megvilágítás iránya szerint változik: ha elölről esik rá a fény, vidám nappali tájat látunk, ha hátulról, akkor ugyanez jelenik meg éjszakai kiadásban. Különféle ügyes fényeffektusok révén — színes szűrökkel — a hajhali derengéstől a nyári viharig mindent lehet rajta ábrázolni. Ehhez járulnak még a különféle hangeffektusok. Az 1922-ben Párizsban bemutatott találmányának rendkívül nagy volt a sikere, így aztán Prévost panoráma-tulajdonos Londonban is felállított egy Daguerre-diorámát, itt ugyancsak dőltek a látogatók a kiállításra, a pénz meg Prévost úr zsebébe. Aligha lehet ezek után azon csodálkozni, hogy Daguerre maga is végzett kísérleteket a kezdetleges kamerával — egy közönséges fadobozzal, amelynek egyik oldalán kis lyukat alakítottak ki. 1826-ban levelet is írt Joseph Nicéphore Niepce-nek, hogy közelebbről megismerkedjen az általa kidolgozott eljárással. Niepce ugyanis feltalálta a világ első gyakorlatilag is alkalmazható fénymásolási eljárását, amit ma fotolitográfiának nevezünk. Kísérletei közben sikerült az első, kezdetleges fényképezőgépet is elkészítenie. Azt még Thomas Wedgwood figyelte meg a múlt század elején, hogy bizonyos anyagok fény hatására megváltoztatják a színüket. Ezüstnitrát vizes oldatát kente a papírra, amelyre aztán tusrajzot helyezett, ezt sikerült átmásolnia napfény segítségével. A megvilágított részek lila színűre változtak, így sikerült előállítania 1802-ben az első negatív képet. Csakhogy megdöbbenve kellett tapasztalnia, hogy néhány hét múltán az egész papír lilává vált, vagyis a kép eltűnt. Ez annak következménye volt, hogy a kialakult ábrát nem sikerült rögzítenie. Hogy a későbbiek folyamán mennyire sikerült volna továbbfejlesztenie eljárását, arra már soha nem kapunk választ, mivel három évvel később, rendkívül fiatalon, harminckét éves korában elhunyt. Niepce a Wedgwood által megkezdett úton haladt tovább, amikor 1814-ben ezüstnitrát és konyhasó vizes oldatát kenve a papírlapra fénymásolatokat kezdett készíteni. Először ugyan csak közvetlen, ún. kontakt másolatokat állított elő, de hamarosan támadt egy ötlete: mi lenne, ha a camera obscura hátlapján megjelenő képet rögzítené? Ez volt az a kezdetleges kamera, amelynek egyik oldalán egy kerek lyuk található, míg lehajtható szemközti falán alakult ki a tárgy képe. De Niepce ezzel nem elégedett meg: a fényerő növelése céljából domború lencsét helyezett a lyukba, a fény szabályozása végett pedig a lencse mögött központosán szűkülő, un. irisz-rekeszt alakított ki. Ezzel sikerült megszerkesztenie a világ első fényképezőgépét. Fadobozának hátsó lapjára felerősítve az ezüstnitrát és a konyhasó oldatával átitatott papírlapot, dolgozószobája ablakából készített is néhány felvételt. Csakhogy nem volt velük megelégedve: a valóságban világos részletek a papíron sötéten rajzolódtak ki és fordítva. Vagyis negatív képet kapott. Ha ezt összeházasította volna Wedgwood kontaktmásolási eljárásával, a negatív képet pozitívra fordíthatta volna. De ez nem jutott az eszébe, emiatt olyan vegyületeket keresett, amelyek rögtön pozitív képet adnak (inverz eljárásnak nevezzük ma ezt). Hosszas kísérleteit végül is siker koronázta : talált ilyet. Sikerült kiderítenie, hogy az aszfalt napfény hatására kifehéredik és egyúttal megkeményedik, olajban oldhatatlanná válik. Ezért a továbbiakban lenolajban oldott aszfaltot vitt fel üveglapra. Erre helyezte az átmásolandó papírképet (rézkarcot). Néhány órai megvilágítás után a fény által ért helyeken az aszfalt kifehéredett és megkeményedett, míg ahol nem érte a fény, fekete és lágy maradt. Ennek megfelelően az utóbbi részek lenolajjal kioldhatok maradtak, így sikerült — ezúttal kontaktmásolási eljárással — pozitív képet kapnia. Sőt a kép sokszorosítható is volt: festéket kentek rá, majd klasszikus nyomdai eljárással — papírra — másolatokat lehetett levonni róla. Tehát Niepce kerülgette a fényképezés problematikáját, mint a szállóige macskája a forró kását, anélkül, hogy az utolsó lépést sikerült volna megtennie. Ezt ő maga is érezte, tudta, hogy közel van a megoldáshoz, ennek fényében aligha lehet azon csodálkozni, hogy elutasítóan fogadta Daguerre 1826-os közeledését. Ehelyett Londonban próbált szerencsét. Itt nem kisebb támogatót talált, mint az Angol Királyi Társaság (Tudományos Akadémia) titkárát, korának legnagyobb fizikusát, Thomas Youngot, aki döntő mértékben járult hozzá a fény hullámelméletének kidolgozásához. Young meleg szavakkal méltatta Niepce eljárását. Csakhogy a gyanakvó francia félve, hogy „ellopják" ötletét, nem volt hajlandó még a tudósokkal se közölni eljárásának lényegét. így az angol tudósok megvonták tőle támogatásukat, ő pedig üres kézzel tért haza Chalonsur-Saőne-i otthonába. Viszont párizsi tartózkodása alatt megtekintette Daguerre diorámáját, ami annyira feloldotta a festő iránti berzenkedését, hogy hajlandónak mutatkozott az együttműködésre. Ennek eredményeként 1829-ben egyezményt írtak alá, amelyben Daguerre elismeri Niepce szerzői jogait a fénymásolási eljárás területén, viszont fenntartja magának a továbbfejlesztés jogát. Hosszas kísérletezésbe kezdtek, amelynek gyümölcsét Niepce már nem élvezhette, mivel 1833-ban, hatvannyolc éves korában elhunyt. Daguerre kezdettől fogva idegenkedett az aszfalttól, inkább ezüsttel bevont rézlapokkal kísérletezett. Ezt a lemezt jódgőzbe tartva alakította ki a fényérzékeny ezüstjodid réteget. A lemezt a Niepce-féle kamerába helyezve hat-nyolc órás (!) expozíciós idővel készített felvételeket. Persze ekkora megvilágítási idő mellett csakis épületek jöhettek számításba. A megvilágítás hatására az ezüstjodid elbomlott, ezeken a helyeken tiszta ezüst kristályosodott ki. Ezzel az eljárással sikerült ugyan kezdetleges képeket készítenie, de ezek rendkívül gyenge minőségűek voltak. Mekkora volt viszont a meglepetése, amikor egy rendteremtés alkalmával az egyik fiókja mélyére süllyesztett rosszul exponált felvételére bukkant, amelyen eddig sosem látott gazdag árnyalatokban látszott meg a kép! Nem kellett sokáig kutatnia, hogy rájöjjön a megoldásra: egy, a fiókban tárolt, de eltört higanyos üvegcse tartalma okozta a meglepő változást. A higanygőz ugyanis fehér ezüstamalgámmá alakult a kikristályosodott szinezüsttel. Ezzel sikerült előállítania a világ első részletgazdag, élethü fényképfelvételét, amelynek minősége mai szemmel is jónak mondható. Viszont beleütközött a Wedgwood által megismert falba: nem tudta a fénykép „romlását" megakadályozni: a rézlemezen maradt ezüstjodid fokozatosan exponálódott. A jó ég tudja, hogy hányféle vegyülettel próbálta eltávolítani a maradék ezüstjodidot, mígnem 1837-ben sikerült megtalálnia a „csodaszert", amely egész idő alatt az orra előtt volt: a konyhasó vizes oldatát. Amennyire a szerencse kísérte Daguerre-t a higanygőz-előhívó felfedezésénél, annyira meg kellett dolgoznia a konyhasórögzítő megtalálásáért: kerek két éven át, éjt nappallá téve kereste a „rögzitősót", míg sikerült rátalálnia. Pedig naponta használta, csak épp nem a munkájához, -hanem az étkezéshez. A daguerrotipián tehát a fénhyel megvilágított helyeken az ezüstamalgám volt látható, míg a sötét részeket a rézlemez anyaga adta. A későbbiek folyamán Daguerre rájött, hogy a maradék ezüstjodid eltávolítására a nátrium-tioszulfát alkalmasabb, a gyakorlatban ez terjedt el. A francia kormány 1839-ben megvásárolta a Daguerre-eljárást, összesen tízezer frank évjáradékot fizetve érte, ebből hatezer Daguerre-nek, négyezer Niepce fiának jutott. Még ugyanebben az évben Daguerre kiadta a világ első „fotoszakkönyvét" is A dioráma és a daguerrotípia eljárásának története és leírása címmel. Az érdeklődés nagyságára jellemző, hogy még ugyanebben az évben hat nyelvre lefordították és huszonkilenc kiadását jelentették meg! Ezzel elindult világhódító útjára a daguerrotípia. Éveken belül szinte mindenütt elterjedt. Ennek köszönhetően tudjuk ma például Petőfi Sándor arcvonásait is rekonstruálni, mivel róla is készült ilyen felvétel. Bár a későbbiek folyamán a fényképezés más irányt vett — elsősorban az angol Henry Talbot munkásságának köszönhetően — ez cseppet sem kisebbíti Daguerre felfedezésének jelentőségét. Már csak azért sem, mivel még százötven év múltán is ezüst rajzolja ki a képet filmen és papíron egyaránt. A különbség csak annyi, hogy ezüstjodid helyett ezüstbromidot használnak. Sikerült ugyan az utóbbi időben ezüstmentes fényképészeti eljárást is találni, viszont ez egyelőre nem bizonyult versenyképesnek a hagyományos megoldással, amelynek a gyakorlatban is bevált első változatát százötven évvel ezelőtt Daguerre dolgozta ki. OZOGÁNY ERNŐ FÉNNYEL FESTETT KÉPEK Daguerre születésének 200. évfordulójára 16
