A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-11-13 / 46. szám
Nyolc év után, egy őszi napon, üzleti ügyben kerültem újra Berlinbe, ahol ifjúságom két legszebb és legszomorúbb évét éltem át. A vonaton aktuális dolgaimmal foglalkoztam, egy érdekes tanulmányt is olvastam — már a friedrichstrassei pályaudvar lépcsőjén jöttem lefelé, mikor végre elfogott az a fájdalmas és mély hangulat, ami aztán, három napon át, amíg ott voltam, egy pillanatra se szűnt meg. Immár nem vagyok költő s nem tudom kifejezni azt, ami kifejezhetetlen: idegen és üres szóval annyit tudok csak mondani, hogy e három nap alatt, úgy látszik, nem a jelenben éltem, hanem ama két év emlékeiben, amelyeknek színét és illatát oly visszahozbatatlanul vesztettem el, mint a halott az ő életét. Akinek a kezét levágták, az gondol talán olyan tompa kínnal és irigységgel arra. hogy valamikor, ha megütötték a kezét fájni tudott; mint ahogy én gondoltam a bánatok -KARINTHY FRIGYES — Ugyan! Hát már ennyire is voltatok? El akart szökni veled? Sebesen bólintott. — Hát hogy történt mégis? Láttam, hogy kínlódik, nem szívesen beszél erről. Ezt akkor annak tulajdonítottam, hogy nem lett a dologból semmi. — A vasútnál kellett volna találkoznunk. Délben. Tizenkettőkor. Be volt csomagolva minden. Ott álltam. Vártam. — No és? Stahl Félix egyszerre felugrott. Láthatóan nem bírta ezt az emléket. — Hány óra? — kérdezte. Én is felálltam. De a történetet mégis be kellett fejezni. Kérdően néztem rá. Ekkor elvörösödött; — Majd legközelebb. Nincs még nyolc óra? Fizettünk és szótlanul siettünk a színház Reménytelen r ninr.«;pní>k — <: amilrrnl mögt ^ m; ra, amik ma már nincsenek — s amikről most tudtam meg, hogy bennük volt minden, ami az életben kápráztatóan és halálosan szép, az a teljessége a létnek, aminek egy pillanátáért múlott el millió esztendő, hogy kiderüljön az ürességnek és káosznak értelme: az ifjúság és a magamban való hit. Ez a bánat már nincsen és én a Friedrichstrassen ballagva, kínosan tépelődtem, hogy vissza tudjam idézni legalább azokat a helyeket és eseményeket, jelentéktelen realitásukban, amikhez fűződött. Ebben a kávéházban ültem egyszer, várva valakit... ott, a híd alatt találkoztam Dénessel, öngyilkos kísérlete után ... ebben a postahivatalban adtam fel azokat a leveleket, amiknél szebbeket sohase írtam és amik elvesztek. Mindez együtt volt de tompán éreztem, hogy valamit elfelejtettem. Elfelejtettem de úgy látszik, öntudatlan énem titkos, nálam erősebb szimatja és akarata tisztában volt vele. Másképp nem tudom megérteni, hogy kerültem le a Lessing-Theater közelébe, ahol aztán, egy szűk és züllött mellékutca kávéházi ablaka mögött egyszerre megláttam Stahl Félixet. Nyilvánvaló, hogy öntudatlanul őt kerestem, mégpedig egészen ösztönösen, mert hiszen hogy számíthattam volna rá. hogy ma is pontosan ott ül, ugyanannál az asztalnál, mint nyolc esztendővel ezelőtt, mindennap? Hogy elválásunk óta mi történt Stahl Félixszel, nem tudtam és nem is tudhattam — de valahányszor eszembe jutott, mint valami magától értetődő dolgot, úgy végeztem el magamban, hogy Stahl Félix vagy nem él már, vagy ha él, nem az emberek életét éli: talán tébolydában van, vagy klastrombán, vagy Afrikába került mégis, vagy mit tudom, madárrá változott, keselyű lett belőle, hiéna, krokodil, vaddisznó, akármi. Az életnek, a sötét, marcangoló és kétségbeesett és eszméletlen vágynak és odaadásnak és rajongásnak azt a tömör és fojtott erejét, ami Stahl Félixben lakott, nem lehetett az időnek, napok és évek folytatásának keretébe foglalva elképzelni. És most, hogy megpillantottam őt, inkább voltam hajlandó elfelejteni, hogy nyolc év múlott el azóta és hogy nem tegnap láttam utoljára, mint elhinni azt, hogy Stahl Félix keresztül tudta vágni háromezer nap és háromezer éj rizskásahegyét, anélkül, hogy föl ne égetett volna mindent maga körül, az egész világot, mint a zsarátnok, amit kiszáradt rengetegbe dobtak — vagy fel ne bomlott, el ne illant volna, mint a víz és levegő, ami tűzhányó torkába került. Stahl Félix azonban íme, itt volt és vele itt az a két év, az átkódorgott éjszakák, hajnali séták, hosszú hallgatások, féktelen, ideges röhögések elképzelt figurákon és torzképeken, amiket a levegőbe rajzoltunk magunk köré, amiknek kieszelésében ö fáradhatatlan volt és amik úgy hemzsegtek körülöttünk, mint középkori metszeteken az alvilági szörnyek és manók és ördögfiókák. Az ö arca is kiszínesedett, amikor leültem melléje. Keveset változott. Teltebb lett, de furcsamódon ettől csak mélyebbekké váltak a régi és ismerős barázdák — árkai annak a mániákus makacs szenvedélynek, amitől Stahl Félix arca néha.szinte kiszáradt és megmerevedett. Apró dolgokról beszéltünk eleinte, ámde melegen és fojtott örömmel — éreztem, hogy nyolc év óta ő se talált senkit, akivel önmagáról beszélhetett volna. Már fél órája ültünk együtt és egyikünk se vette észre, hogy arról, ami közben történt velünk, hogy mivé lettünk, mi a foglalkozásunk, szegények vagyunk-e, vagy gazdagok, szó se esett. A régi összhangot jelentette ez, azt a belső barátságot, melynek tartalmához képest a mi külső életünk, dolgaink, ügyeink és bajaink olyan jelentéktelen és ostoba semmiség volt, hogy soha nem vesztegettünk rá kérdéseket vagy szavakat. Most is, mint valami sürgős és mindenekelőtt való dolgot, azt intéztük el legelőbb, hogy milyenek manapság az emberek, hogy mennyiben változott meg nézetünk erről vagy arról a művészről vagy filozófiai kérdésről, hogy milyen jeleit tapasztaljuk magunkon az öregedésnek, milyen viszonyban vagyunk az élettel és a halállal. Néhányszor hangosan és idegesen nevettünk egy gúnyos, találó megjegyzésen, amivel valami nagyképű hírességet, vagy ostoba intézményt jellemeztünk. Egyszerre észrevettem, hogy egyre sűrűbben nézegeti óráját. Mintha ebben a pillanatban ismertem volna rá igazán: — minden eszembe jutott. — Hiszen te készülsz valahová — mondtam. Rámnézett, valami ostobaságot akart mondani nyilván, de nem jött hang a torkán, elfordult. Engem végtelen szánalom fogott el és ugyanakkor csodálatos irigység. Bámulva nézte/n: hogy törnek meg vonásai, hogy mered maga elé. lihegve és nyomorultan. Engedelmesen, színtelen hangon válaszolt a kérdéseimre. — Itt van még a városban? Bólintott. — Ő miatta ülsz itt? Hol van, most? — A Lessing-Theaterben. Megnéztem az órámat. — Még negyedóránk van, megnéztem a színlapot. Oda akarsz menni, a bejáró elé? Bólintott. Később, egy óra múlva, mikor túl voltam a meglepetésen, tűnt csak fel, hogy ebben a negyed órában csodálatosképpen eszembe se jutott megkérdezni, mi történt köztük azóta külső dolgokban, hová fejlődött. milyen eseményeket idézett elő az a szenvedély, amihez hasonlóan szépet, lángolót, nyomorultat és gyalázatosat férfi még nem élt át. Oly természetes volt, hogy itt ült és nincs semmi a világon többé, nincs idő és nincs tér, csak Hanna van, az ö betegesen halvány, férfikönnyekben fürdő kezei, érthetetlenül szép feje és halkan suhogó selyemruhái. Oly természetes volt, hogy itt kell ülnie és várnia, éveken át, hogy egy pillanatra megláthassa messziről, vagy nézhesse a házat, amelyről sejti, hogy ott van, az utcát, ahol tegnap talán átsuhant, a levegőt, mely szabadon áramlik és suhog, bemegy a kulcslyukon és észrevétlenül visszatér: a hordár arcát az utcasarkon, amelyre talán véletlenül ránézett. Amiket kérdeztem, nem is arra vonatkoztak, hogy megtudjam, hol tart most történetük. Azt láttam úgyis, hogy szerelme ott tart, ahol első pillanatban, mikor meglátta Hannát, — ahol akkor tartott, mikor még nem is ismerte őt, csak képzelte — áhol hatéves korában és egyéves korában tartott: — mert Stahl Félixet nem bába. hanem a Hannára való kétségbeesett vágy segítette a világra, Stahl Félix azért született csak meg, mert odaát a nemlét sötétségében, megérezte Hanna illatát és azt remélte hogy egyszer, egyetlenegyszer megcsókolhatja köntöse szegélyét. — Beszéltél vele? Bólintott, de láttam, hogy bosszantja a kérdés. További kérdéseimre, amik a Hannával való érintkezéseimre vonatkoztak, rövid és száraz, egyszerű válaszokat adott, vagy nem felelt. Mégis megtudtam, hogy egyszer eljött hozzá Hanna és akkor meg is beszéltek valamit, hogy elmennek valahová, Rómába, együtt, hogy Hanna otthagyja férjét, mindent. Ezen nagyon elcsodálkoztam. felé, a barátságtalan gázlángok hisztériás lobogása alatt. Már jöttek kifelé: kocsik és autók dübörögtek a feljáró előtt. Illatos belépők szikráztak az ívlámpák között. Ő látta meg először. Nem szólt, csak megállt és belémarkolt a karomba. Olyan sápadt volt, mint a halál. Húsz lépésnyire előttünk, fekete csipkeköpenyben, könnyedén sietett egy kocsi felé Hanna. Magasra tornyozott, nemes hajzatában villogó diadém. Változatlan szépsége, mint egy parttalan sziget, amin nem lehet kikötni, távoltartotta a körülötte tolongó életeket. Stahl Félix mozdulatlanul nézte. Én izgalomba jöttem. — No jer, —■ húztam szenvedéllyel — ne légy oly ostoba. Menjünk oda — beszéljünk vele. Talán emlékszik még rám. Hát nem akarsz beszélni vele? Nem akarod, hogy meglásson? Szótlanul rázta a fejét, lassan jött velem és visszatartott, mikor néhány lépéssel közelebb jutottunk. Mosolygott, az arcán átszellemült, eszméletlen boldogság sugárzott. A fülemhez hajolt, oly halkan tudott csak beszélni. — Minek? — suttogta. — Minek lásson ő engem? Nem gyönyörű így, hogy nézhetem? Ujjongott, nevetgélt magában. — Mi? Mit szólsz hozzá? Nézd — most ott megyünk, ahol előbb ö ment... Nézd ... nézd, hogy hullámzik a köpeny... nézd, elérhetetlen ... Reszketve nézett rám. — Ha azt akarná, hogy haljak meg azonnal... ha azt akarná! Ha megengedné .. . Dühbe jöttem. — Kocsiba száll... elmegy ... te ostoba ... hát nem jössz oda... már el is indult... Visszatartott. Csendesen, nyugodtan állt és bólogatott. — Halálosan szeretem — mondta. Most vagy öt percig szótlanul ballagtunk egymás mellett. Mikor a körútra értünk, lopva az arcába néztem és meglepődve láttam, hogy az teljesen nyugodt, sőt szinte unatkozó. El is ásította magát. — Hol vagy megszállva? — kérdezte ásítás közben. — Elkísérhetlek — mondtam. — Jó — mondta Félix új, idegen hangon. Annyira megdöbbentem, hogy meg kellett állanom. Ismeretlen ember állt előttem. Ő nem vett észre semmit. 14
