A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-11-06 / 45. szám
ÉLETIGENLÉS ÉS HAGYOMÁNYŐRZÉS (Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap) A szovjet—kirgiz irodalom már-már élő legendája, Csingiz Ajtmatov a Dzsamila szerelme, A versenyló halála meg a Fehér hajó sikere után újabb remekművel, Az évszázadnál hosszabb ez a nap című regénykompozícióval lepte meg az olvasókat. A cselekmény módfelett szerteágazó; az előszóban azonban maga az író ad támpontot: „Az örökkévaló és a múlandó összeütközésében a dolgozó ember annyira érdekes és fontos, amennyire személyiség, amekkora a szellemi teherbíró képessége, amilyen mértékben koncentrálódik benne a kor, amelyben él. Ezért igyekeztem Förgeteges Edigejt állítani a számomra modern világrend, az engem izgató problémák középpontjába." E szivfájdítóan szép történet valahol Kazahsztánban, a „Sárga Homok középvidékén" játszódik, Förgeteges-Boranli kitérőállomás környékén, „teletűzdelve" egyszerű-szorgalmas emberekkel, akik munkájukban sohasem lankadnak, s még a természet tomboló-rakoncátlan elemeivel is szembeszállnak; a szó szoros értelmében tisztelni való hétköznapi hősök ök, merthogy megvetik lábukat e kietlen tájon, majd eltökélt módszerességgel dolgoznak látástól vakulásig. Persze nem mentesek a sorscsapásoktól sem, elvégre ők is csupán halandók; Förgeteges-Boranli településen becsülettel otthagyják „névjegyüket", s mindenkor bátran és igazul élnek. A fejezetek elején, majd később közben is — többször rapszódikus elhelyezkedésben-elrendezésben — ugyanaz a néhány mondat emlékeztet a végeláthatatlan magányos pusztaság elszánt lakóinak vívódásaira, akik „minden távolságot a vasútvonalhoz mértek". Edigej alakja lassan kozmikussá nő, s emberszeretetével, segítőkészségével és igazmondásával mintegy „szines-élő" legenda lesz, miként a halott Kazangap alakját is mitikus dicsfény övezi. Edigej mellett talán a legélöbb a tragikus sorsú tanító, Kuttubajev; a műveltség és világosság hordozója. Egyéniségének vonzereje-deleje lenyűgöz, erkölcsi magatartása és családi viszonyai az elkötelezett szocialista tanítót juttatják eszünkbe. A könyv terjedelmes részét a visszaemlékezések alkotják — a najmán népcsoport ana-bejiti temetőjébe induló halotti menet órákon át tartó hosszú útja során Edigej, a váltóőr szeme előtt újra leperegnek a múlt eseményei, átmeg átszőve egyéni helytállással, hősökhöz méltó jellemvonásokkal, filmszerűen pergő mozaikláncokkal, okok és okozatok „felindult" leleplezéseivel, a „boldogság szigetének" vidámernyedt hangulatával és humorával. Ajtmatov nem számlálja a 'pergő éveket, de az elmúlás mélabús szomorúsága benne rejlik a soha vissza nem térő valóság reminiszcenciáiban, nem zokogó-szentimentálisan, hanem tárgyilagosan, számot vetve az idővel. Hőseit megszokott, természetes életmódjukból ritkán zökkenti ki bármiféle nem várt esemény, hiszen ök tulajdonképpen nem is érzékelik a politika meg a gazdaság „elrugaszkodásait". Áldása-átka alig-alig mozdítja ki sztereotip életritmusából a szereplőket; ám ha mégis eléri, kegyetlenül deformálja, s felforgatja lelkületűket, s pszichéjükben beteges-gócos „elhajlások" fogannak, miután a szervezet egyfajta veszélyhelyzetet szignalizál. Harminc év után is merész történet a Az évszázadnál hosszabb ez a nap. A regény ideje az ötvenes évek igazságtalanságainak, megkövesedett gondolkodásmódjának, a felszín mögötti vak tapogatózásnak, vélt sérelmeknek és diszkriminációs intézkedéseknek fülledt időszaka. Fájdalmas tényvalóság a lezáratlan dossziék óriási halmazából: az ember megaláztatásának égbekiáltó bűne. Tömeghisztéria és megfélemlítés, megmételyezett élet, a személyiség lábbal tiprása, felnagyított-torzult történelemszemlélet, egyetlen ember felelősségének mértéktelen hangoztatása, aminthogy a főhős-kisembernek ellentmondást nem tűrő kemény gesztusokkal magyarázza az egyik detektív: „Azt mondjuk — Sztálin, de úgy értjük — Lenin!" A tények rideg valósága emlékeztető későbbi korok számára is, az egoizmus bárhol, bármikor felütheti fejét, és „kényszerű" léte-rejtélye a meglevő minőségi normák szükségszerűveszedelmes átértékeléséhez vezethet. Az önkritika hiánya a bírálat és ellenérv elfojtását kívánja; a gondolkodás „illegalitásba" hátrál. E fonák helyzetek emberpróbáló időket idéznek, s Ajtmatov borzadállyal vetíti elénk az akkori bizonytalan-kiszámíthatatlan hétköznapokat. Miként korábbi munkáiban, ezúttal is mondákra és mítoszokra, azaz a hagyományokra támaszkodik és épít Ajtmatov, s ezt örökül-okulásul kívánja hagyni a jövendő nemzedékek számára. Az Ana-Bejit monda: a gyermekét elvesztő anya története évszázadok óta, hol oldottabb formában, hol tragikummal telítve jelen van a világirodalomban. Motivációja az anyai szenvedés a lelkileg meghasonlott gyermek láttán. A vén Ftajmali-aga históriája — győzelmes harca az ifjú Begimajért —, a féktelen tüzű forró szerelem mítosza elmúlt évszázadokba visszavetitve, amely egyúttal a mába transzponálva Edigej keserű plátói szerelmét is jelképezi Kuttubajev felesége iránt, hiszen a váltóőr még a település feddhetetlen, szigorú erkölcse ellenére is gögös-kihivóan vállalta volna a morális „száműzöttséget". A helyszínrajz meggyőző és hiteles; az Aral-tó vidékének emlékekben viszszajáró életmódja (főzési szokások, halászat) a maga természetességében jelenik meg, s Ajtmatov ködös meseszerűvé szelídíti a tájat, akár az ezeregyéjszaka „szeplőtelen" csodáit, de azért jelenlevő itt is a gond, a nehéz lelki terhek viselése. Némelykor meg mintha Hemingway alakja és problémái bukkannának elő Az öreg halász és a tenger hasábjairól. (Edigej ugyanis térdenállva könyörög az aranymekrének, bukkanjon fel végre a hullámokból, hogy legalább megérinthesse, mert különben terhes felesége elvetél.) A legvitatottabb cselekményszál természetesen a rakétakilövő állomással kapcsolatos; míg az első fejezetekben ez a motívum szinte önálló-kizáró jellegű, a későbbiekben mindinkább egybeolvad Förgeteges-Boranli település történetével, s végül Kazangap temetésekor éri el csúcspontját, amikor a furcsa temetési menetet a „titkos" drótkerítés visszafordulásra készteti. A rengeteg terminus technicus tudatos alkalmazása első olvasásra meghökkentő, már szinte zavaró, még akkor is, ha elöljáróban specialitására maga a szerző figyelmeztet : „Az egész kozmológiai históriát azzal az egyetlen céllal találtam ki, hogy paradoxális és hiperbolizált formában kiélezzem a föld népét fenyegető potenciális veszélyhelyzetet." Csingiz Ajtmatov intellektuális elbeszélő. A cselekmény gyors pergésü, s rendszerint a hagyományos formákhoz ragaszkodik. A retrospektív módszer, no meg a szimultán-paralellisztikus, helyenként kissé riportszerű „mozaik-miliő" valójában mégis távlati útkeresés, bár a modern művészi törekvésekhez tán Jurij Trifonov Hely és idő című „pszichikai gyermekkor-átváltozásai" inkább közelebb állnak, s az európai regény dinamikus minőségi fejlődésben mind formai, mind tartalmi szempontból nagyobb perspektívát ígérnek. Ajtmatov regénye, Az évszázadnál hosszabb ez a nap múlt és jelen egybekapcsolódása, élettörténetek véget nem érő láncolata, többszólamú harmonikus-diszharmonikus korái a szorgalomról, és az eleve megfoghatatlanillanó pillanatnyi örömökről, az értéket hordozó dolgozó emberről, aki bármilyen körülmények között is megőrizte hitét, emberi mivoltát és humanizmusát. KÖBÖLKÚTI JÓZSEF „SZÖVEGEK" Nagy érdeklődéssel olvastam Zalabai Zsigmond tanulmányát a Próbaút című antológiáról az Irodalmi Szemle legutóbbi, hetedik számában. Zalabai Zsigmond értékkereső és értékfelmutató összefoglalója bizonyára e nemzedék jövője szempontjából — egyben irodalmunk jövője szempontjából is — alapműnek tekinthető. Vagyis mindazzal, amit a Próbaútíól megfogalmazott, bízvást egyetérthetünk. A befejező passzusban fölvetett „kommunikációs stratégia" gondolatsorára pedig még külön is felhívnám az érdeklődők figyelmét. Ha ilyen egyetértéssel nyugtázom Zalabai Zsigmond írását, akkor miért e jegyzet? Csupán csak azért, mert verseskötetekről, versantológiákról olvasott recenziókban, tanulmányokban, méltatásokban a „vers", a „költemény" helyett egyre gyakrabban „szöveget" találok. Mintha nem érezné kellő bizonyossággal, hogy amit leír, elemez, értékel, az vers, költemény, avagy egyéb szellemi termék. Ezért a semlegesebb — és tegyem hozzá: szürkébb — „szöveget" mondja-irja. Ha olyan irodalomértő, felkészült kritikus, mint Zalabai Zsigmond is ehhez folyamodik, akkor nem véletlen jelenséggel állunk szemben, hanem olyan tünettel, amely felett irodalomkritikánknak, s kritikusainknak alaposan el kell gondolkodniuk. Zalabai Zsigmond Feliinger Károly „szövegeinek alapjáról", Hodossy Gyula „szövegei immanens esztétikai értékeinek jellegzetességéről", Ravasz József „huszonnégy szövegéről" értekezik. Fambauer Gábornál „egyöntetű szövegeket" említ. Hizsnyainál „absztrakt szövegek", Krausz Tivadarnál „harminckét szöveg" a mémivaló. Mindez azt tanúsítja, hogy esztétikai érték és mértékrendszerünk fogalomzavarba került. Juhász József munkáit szemlélve Zalabai ezt írja: „Az antológia egyik legérettebb szövege", majd egy következő fejezetben ugyanerről: „kulcsszövege az antológiának." A tanulmány összefoglaló részében ismét csak így fogalmaz a szerző: „Antológiánk szerzőit jellemezve, számtalan olyan szövegre hivatkoztam stb." Zömmel tehát „szöveg" és nem vers, nem költemény. Nem hiszem, hogy ez az indiferens jelölés a véletlen, vagy a divat szüleménye volna. Inkább az látszik valószínűnek, hogy valamiféle „köztes" állapot, valamiféle átmenetiség jött létre, ami már nem próza és még nem vers. Hanem — jobb híján — szöveg. Úgy látszik — mint az korábban is oly gyakran megtörtént — most is bajban vagyunk a névadással. Valami megjelent irodalmunkban, ami esetleg emelhet rajta, ami új értékekkel gyarapíthatja, s mi ezt nem tudjuk néven nevezni. Ami ezzel a „valamivel" kapcsolatban mégis aggodalommal tölt el, az az és annyi, hogy e „szövegekkel" visszaélhetnek. Akkor pedig egyre több lesz irodalmunkban a „szöveg", s egyre kevesebb a költemény. GÁL SÁNDOR 11
