A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-10-02 / 40. szám
EMBERI SORSOK KAREL CAPEK AZ ŐSZ, VAGYIS AZ ÜLTETÉS Tegyük fel, hogy van valahol a városon kívül, rétek és erdők közt már gerendaházunk, bungalónk, vikendházunk, vagy már ki hogy nevezi, s körülötte egy darabka föld, amelyet birtokunknak mondhatunk. Vagy tegyük fel, hogy egyelőre nincs ilyesmink, de szeretnénk, ha lenne. Ez esetben tudnunk kell, hogy az őszi napok ideje nem az az idő. amikor a gazdálkodó ember téli álomra hajtja a fejét, hanem ellenkezőleg, éppen olyan idő. amikor javában buzog benne a kertészvér, s elkezd a maga egy mérő földjén ültetni mindenféle cserjét, fát, közepes törzsüt meg gúla alakút. A tavasz a virágok ideje, míg az ősz az az idény, amikor a kertész maga is magvassá érik, és hozzálát, hogy majdan terebélyes fakoronákat neveljen. Ez pedig abban nyilvánul meg. hogy gödröket ás, és a gödrökbe behelyezi mindannak a gyökerét, ami majd egyszer dús cserje vagy százesztendős fa lesz. Aztán a gödröket betakarja földdel, megtapodja, és jól megöntözi, azzal kész. A többi már a természet dolga, hadd mutassa meg, mit tud. Igen, az árnyékos fal tövébe aranyribiszke kerül, a szivattyús kútnál fekete bodza nő majd, a kerti szivattyús kutakhoz emberemlékezet óta hozzátartozik a bodza. Itt egy sor orgonabokor lesz, kék és lilás fürtjei mellől nem hiányozhat az aranyeső zuhataga. Syringa-laburnum : hiszen már a nevük is úgy hangzik, mint a reggeli meg az esti harangszó! Ide meg jezsámen kell, hogy virágaitól illatozzék a tavaszi este, a déli napfény majd a gyöngyvirágcserje meg a gyöngyvessző fehér virágain szikrázik. Tavaszi zápor után pedig nincs szebb, mint a rózsalonc vörös kelyhei, amikor dúsan, telten parázslanak az esőcseppektől elnekezedett levelek közt. Igen, ez mind kell ide. és lesz még japán rózsa és cinóbervörös japánbirs meg galagonya, persze milyen is volna az élet e világon galagonya-Felséges-e az oroszlán ? Kétségtelenül az, hiszen közismert, hogy ezt a ragadozót nevezik az állatok királyának. De tudunk róla ennél többet is. Például amennyire nem igaz, hogy nincsen rúzsa tövis nélkül, annyira igaz, hogy nincsen oroszlán tövis nélkül. Mert — a mondással ellentétben — a rózsának nincs tövise, csak tüskéje, az oroszlán farkának botjában viszont szarunemű tövis rejtőzik. A farok 75—90 centi hosszú, míg a kifejlett oroszlán magassága 80—100 centiméter, hossza közel 2 méter. Feje kissé négyszögletű, s tompa arcorrban végződik. Fülei kerekítettek, szemei élénkek, szinte tüzesek. A him nyakát és melle elülső részét hatalmas sörény borítja, hasán is tömött szörruha van, a lábán szörpamat. Talpai valamennyi macskafélénél nagyobbak, tagjai rendkívül erősek. Az újszülött oroszlánoknak viszont sem sörényük, sem farkbojtjuk nincs. Hosszúságuk alig több 30 centinél, aránylag lassan fejlődnek, de fogságban is jól érzik magukat, állatkertben elélnek 70 évig is. A hím oroszlán egyébként rendkívül lusta. Nem csoda hát. ha az oroszlánszáj nevű növény is a tátogatók családjába tartozik. A ma nem sokra becsült oroszlánbőr valaha a hősiesség jelkécserjék nélkül? Ez volna hát legalább a nagyja. Nem, nem, nemcsak tavasz van a világon! A nyárutó és az ősz napjainak tán nincs meg a maga varázsa? Csak ásd tovább a gödröket, kertész: itt majd a madárbirs és a borbolya terem piros bogyót, és a berkenye aggatja magát tele sűrűn cinóber színű korallgyönggyel. Itt meg a mérges szömörce ölt őszi bíbort, és a feketegyűrű juhar izzik vörösen, mint az égő csipkebokor. így, most már jó. Csak persze télre is maradjon némi szín: áss tovább, kertész, készíts gödröt a som sárga és koraliszínü dugványainak, a boglárkacserje zöld vesszőinek, amott meg a patakparton a bíborvörös meg az aranyló fűzfavesszőknek. Várjunk csak, ez itt mi, ez a zsenge vessző? Lám, ez a Prunus sachalinensis, a szahalini cseresznye; nagy helyet keressünk neki, mert ebből a vesszőből harminc méter magas cserje lesz. S ez a gyenge kis seprű, ez a hisakura cseresznye, amely egyszer majd akkorára nő, hogy jó, ha nem az égen fog úszkálni virágai rózsaszín felhőjében. S még van itt egy vessző, ebből májusfa lesz, hatalmas, mint egy templomkupola : gyermekkorom kertjének májusfáía-Ez már, ugye, minden ? No hál' istennek, be van ültetve a darabka föld. Körös-körül mély fekete erdők zúgnak, magasra csapó lángként fénylik a kőrisfák világos színű törzse, aránylanak az őszi napsütésben a tölgyfák súlyos, sziklatömörségü koronái, ám a dugványokat ültető ember nem is látja őket; körülpillant a maga talpalatnyi földién, ahol a nedves fűből csupaszon, ösztövéren meredezik néhány sötét színű vessző, s azt suttogja mély, szinte áhítatos meggyőződéssel: | — No, most már nincs itt olyan pusztaság! A pe volt. Csatában kitűnt harcosok hordhatták az ókorban jutalmul a hátukon. Mióta van fátyol ? A nők már az ókorban viselték. A régi Egyiptomban büsszusz volt a neve, s az egész öltözet része volt, a hölgyek teljesen beleburkolóztak. Az antik görögök sűrű, művészi redőkben hordták, hasonlóképp a latinok. AX—XI. században a németek és a franciák a vállukat is fedő úgynevezett fátyolkalapokban pompáztak. Ezekből fejlődött ki később a fökőtő. A XIV-XV. században a burgundi udvarnál volt fátyol - kultusz. A barokk és a rokokó öltözeten ritkán tűnik fel a fátyol, a biedermeier hölgyei viszont ismét divatba hozták, főleg a lovagláshoz hordott kecses kis női cilinderen. A két világháború között szintén kedvelt viselete lányoknak, asszonyoknak. Ekkor azonban már rövidül, alig arasznyit hull alá a kalap szélétől, anyaga az arcot sejtelmessé tevő fekete csipke vagy tüll. A fehér fátyol a IV. században vált a tisztaság jelképévé, s mint ilyen, a szűzi külsejére sokat adó menyasszony öltözetének 9okáig elengedhetetlen részévé. Régente általában mirtuszkoszorúval erősítették a fejre, lévén a mirtusz is a szűzies tisztaság, a fiatalság meg a szépség szimbóluma. ELLENTÉTEK ÉS ELLENSÉGEK 1. A tárgyalóteremben Szomorú hely egy ilyen tárgyalóterem: a bíró, az ülnökök és a jegyzőkönyvvezető hosszú asztalával szemben, a merev hátú padokon a hallgatóság; a fel- és alperes pedig a bírótól jobbra meg balra néz farkasszemet. Ők átellenben helyezkednek el, hiszen ellenlábasok ... A tét ezúttal egy eléggé megviselt falusi ház egynegyede, vagy még annyi sem; csupán egy szoba-konyhakamrából álló lakrész és a tornác hozzá tartozó, keskeny sávjával. A perben álló felek ezúttal: az anya és a legkisebbik, a hatodik fia. Az anya ül a bírótól jobb kézre, vagyis ő a felperes. Voltaképpen nincs kivel farkasszemet néznie, fia ugyanis nem jött el a tárgyalásra, csak az ügyvédjét küldte maga helyett. De az is csupán annyi ideig tartózkodik a helyén, amíg sikerül elhadarnia a fiú helyett védekezésül összegyűjtött vádakat; utána máris engedélyt kér a tanács elnökétől a távozásra. Ugyanis nyár van, az ügyvédkollégák szabadságolnak, igy ő most több ügyet képvisel szimultán. Marad hát, jobb kéz felöl, az anya. Töpörödött anyóka, fekete cipőben, fekete ruhában. Riadtan pislog a szemébe csúszott fekete kendő alól. Úgy tűnik, nem érti, hogy a fia milyen vádakat hozott fel ellene. Özvegyasszony, 77 éves lesz a télen. Az ura egykor fuvaros volt, később gyalogmunkás lett a szövetkezetben. Nyugodjék békében, de a lovát jobban becézte, mint a feleségét, aki hat fiút szült és nevelt is fel. A második gyerek óta kínlódik az epéjével, az elmúlt ötven évben többször is műtötték. Ezért keveset eszik, napi igénye alig több fél liter tejnél és két kiflinél. Jópár évig takarítónőként dolgozott, utána konyhán segédkezett, de súlyosbodó betegsége miatt kimaradt a munkából. 2. Terepszemlén — A mama nem gondolt öreg napjaira — mondja az idős asszony István fiának felesége. — Különben ráhúzott volna még valahogy két-három évet. és most tisztességesebb lehetne a nyugdíja. Nem szorulna senkire! — teszi hozzá a fiatalasszony. Amikor elmegy, az idős özvegyasszony a fülembe súgja: — A jobb menyeim közé tartozik. Néha behoz nekem egy tányér levest. Hát nem vitatkozom ... Kezét az ölébe ejti. Nézem: olyan ez a kéz, mint az öreg fák sziklába kapaszkodó gyökere. Minden ujja egy-egy görcs, a körme száraz, kemény, repedezett. A ház egy része — még az ura életében is — mindig ki volt adva albérletbe. A per tárgyát képező szoba-konyha-kamrát a földműves-szövetkezet bérelte alkalmi munkásszállásként. Az aszszony ezzel a két kezével takarította ezt a házrészt (is), s csak a mennybéli a megmondhatója. hány vödör vízzel lehetett felmosni az alkalmi munkásszállás hosszabbrövidebb ott tartózkodó lakói után. De amióta a legkisebb fia: Sándor elvette (vagy visszavette?) a „jussát", kénytelen-kelletlen pihen a keze. A mennybéli pedig hallgat a falon, elég baja van a saját vérző szivével. Az idős asszony éppen kórházban volt megint, a szivét operálták. Beépítettek a mellkasába egy „olyan kis hogyishijjákot, pacmakert", azaz tehát egy ritmusszabályzót. hogy ne álljon le végleg a motor, járjon még egy kicsit. Jár is, de az özvegyasszony szerint minek: időközben kiköltöztek az alkalmi munkásszállás lakói; Sándor pedig lezárta a lakrészt, a zárat is kicseréltette. Az asszony azóta be se mehet, és ami a legfőbb : nem kapja többé a bérleti dijat, meg a takarításért járó fizetséget. Ő maga a szóban forgó ház egy másik, szinte zsebkendőnyi szobácskáját lakja. A falon van ott egy kép, amely együtt ábrázolja mind a hat fiát: olyanok az üveg alatt, mintha hatos ikrek lennének. Valamennyinek a gyerekkori képét adta oda a fotográfusnak, hadd lássa őket mindig úgy, ahogyan a legszívesebben emlékezik rájuk. Mert jó gyerekek voltak mind a hatan, legalábbis, amíg kicsik voltak. Amennyire tudta, taníttatta őket. Mindegyiknek van becsületes szakmája, Feri meg Imre még le is érettségiztek. János, a legidősebb kivételével valamennyi boldogult is. Neki szegénynek valahogyan félrecsúszott az élete: beteg is volt, ült is, el is vált, állás tekintetében pedig csupán az örökös segédmunkásságig vitte. A kosztja meg a zsebpénze azonban így is megvan, bár szó ami szó, viszonylag gyakran találkozni vele a kocsmában ... A legtöbbre Feri meg Imre vitte. Az egyik kárpitos, a másik asztalos, mindkettőnek olyan a háza, amilyet többnyire csak külföldi képeslapokban lehet látni. A padlót vastag szőnyegek borítják, falépcső visz az emeletre. Feriéknél a hallban még beépített bárpult is van. hangfalak és rejtett világítás. Szép, mutatós, csak kicsit idegen világ. — Ezért is hívnak hiába a menyeim — mondja az idős özvegyasszony —, mert a Feri meg az Imre feleségére semmi rosszat nem mondhatok. Ha ők nem lennének, talán akár éhen is halhatnék. A legkisebbnek, Sándornak, akivel most perben áll, annak is van saját háza. Emeletes, két garázzsal. Az egyik a földszinten, a másik az alagsorban. Autója is mindnek van, Sándor már a harmadikat koptatja, ezúttal egy Lada Combit. Úgy tudni, hamarosan föliratkozik a listára egy Lada Samara ügyében. A hetvenhetedik évében járó özvegyaszszony szobácskájábán az egyetlen luxustárgy a televízió. A szobát a régi kamrából alakították át, amikor Sándor megnősült. A nagy szobát meg a régi nagy konyhát megkapták a fiatalok. Ott laktak csaknem tíz évig, amíg a házuk felépült, azután pedig kiadták, és a bérét elfelezték a mamával. Hideg ez a kamrából átalakított szoba, hiába borítja szőnyeg a padlót, mégis szinte süti a lábam. És mintha a falak is nedves hideget lehelnének. Fázom, pedig odakint nyár van, kókadoznak a virágok az augusztus végi, harmincfokos kánikulában. M. P. (A történet befejező részét lapunk 42. számában közöljük.) 19
