A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-09-18 / 38. szám
••• A testvéreink ők, s mi mégis keveset tudunk a finnekről és országukról. Arról pedig még kevesebbet, hogy Finnország északi részén, túl a sarkkörön, arany is van a folyóvizek élő és őshordalékában ... Hogy ott mindmáig sokan foglalkoznak aranyásással, aranymosással, az arany rejtekének felkutatásával ... Igaz, hogy a finn nemzetgazdász szempontjából a lappföldi aranynak igazán nagy jelentősége eddig még sohasem volt, de sokan hisznek abban, hogy még leheti A finnországi nemesfémet 1546-ban említik első ízben, mint Lappföld megszerezhető, kiaknázható kincsét. Ekkor egy Baselben megjelenő könyv említi először a lappföldi aranyat. Valószínűleg Georgius Agricola német mineralógus müvéről van szó, ez jelent meg 1546-ban De natura fossilum címen. Maga a nagy Pietari Brahe is tudomást szerzett erről az aranyról, lappföldi útja során saját szemével látta, kezébe is fogta az aranytartalmú hordalék kincsét az akkor még szinte ismeretlen folyók, patakok partján. (Az ifj. P. Brahe svéd államférfi volt (1602— 1680), a 17. század egyik legképzettebb embere. Nagy érdemei voltak Finnországban, melynek kétszer kormányzója is volt. Ő alapította az abói egyetemet, Brahestad városát és számtalan népiskolát, elnöke volt a birodalmi tanácsnak s egyik gyámja a híres vagy hírhedt Krisztina királynőnek és IX. Karolynak.) 1836-ban hallatott magáról újra az arany! Kiderült, hogy a Kérni folyó torkolatából származó köböl, azaz kavicsból arany nyerhető. A szenátus és a nagyhercegség bányahivatala elhatározta, hogy felkutatja a lappföldi arany rejtekhelyét. Erre ösztönöztek Szibéria feltárt aranylelőhelyei, az 1848-as kaliforniai aranyláz, majd — tíz évvel később — a Kolorádóra áttevődött aranyinvázió. Végre 1867-ben nyomára akadtak ennek a titokzatosan „lappangó" lappföldi aranynak. Egy norvég bányamester. Teilet Dahl aranynyomokat talált a Tenojokiban („joki" = folyó). Az illetékesek gyorsan megszervezték és útnak is indították az expedíciót. Vezetője Johan Conrad Lihrin, az állami pénzverde igazgatója volt. Embertelen megpróbáltatások sorozata volt ez az út, de 1868. szept. 16-án Ivalojoki völgyében rábukkantak az aranyra! Az arany híre szélnél sebesebben terjedt el országhatáron belül is. Az állam 1870-ben létesítette a Kultala elnevezésű hivatalt, s ennek csak az volt a feladata, hogy intézze az arannyal és az aranykutatással kapcsolatos ügyeket. Kitört az aranyláz! Megindult az első „aranyroham". Aranyesők százai, majd ezrei özönlöttek a sivár földeken Kultala felé. Sokuk számára az utolsó, az egyetlen nagy lehetőség volt ez a nehéz és bizonytalan kimenetelű vállalkozás. Többségük visszafordult még mielőtt elérte volna az aranyföld kapujának számító Rovaniemit. Akiknek sikerült eljutniuk az aranyföldre, nagyjából már tisztában lehettek azzal, mi vár rájuk. Mert itt nem volt elég a kitartó szorgalom! Míg az egyik parcellán az aranyásó szinte munka nélkül vagyont érő nemesfémre bukkant, néhány méterrel arrébb, a hangyaszorgalmú szomszéd morzsányi aranyat sem talált... A gondos szövegezésű rendeletek igencsak szigorú megtorló intézkedéseket helyeztek kilátásba minden olyan mesterkedés-A „sluice" üzeme! „Egy jó fogás!" — A kvarc közé ágyazódott aranyrögök súlya 183 gramm Térképvázlat a finn „aranyföldről", túl a sarkkörön 20
